Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fentnevezett előadja a következőket:
Budafokon szüleimmel éltem, Budapestre jártam be dolgozni, mint általában az ott lakó zsidók. 5-6 száz zsidó lakott Budafokon, általában jó anyagi viszonyok között. Nekünk is volt kis házunk, és majdnem mindenkinek a zsidók között volt 1-2 szobás kis háza, kis kerttel. Amikor a gettót elrendelték, ott a községben nem rejthettünk el semmit, mert a lakosság túlnyomó része sváb volt, akik már régen ellenségesen viselkedtek velünk szemben. Akinek módjában volt előbb az még, budapesti ismerőseihez, barátaihoz elhelyezett egy-két értékesebb holmit, pénzt vagy ékszert. De a legtöbbnek a vagyona az a kis ház, és a benne levő nem nagyon értékes, de részükre pótolhatatlan berendezés volt. A gettót a falu egy utcájában jelölték ki, elég jól megfértünk ott, és szabad volt onnan kijárnunk. Az egész azonban csak egy hétig tartott, és nem volt nagyon komoly dolog. Egy reggel azonban összeszedték a zsidókat a csendőrök, és elvittek az iskolaépületbe. Ott már borzalmasan vertek mindenkit. Aki nem fért be az iskolába, annak a szabad ég alatt kellett tölteni az éjszakát, az iskola előtt. Történetesen egész éjjel zuhogott az eső, és aki kinnrekedt az, bőrig ázott és minden holmija is csuromvizes lett. Az iskolából másnap elvittek a budakalászi téglagyárba. Itt öt szörnyű napot töltöttünk. Sem enni, sem inni nem adtak, rengeteg ember volt összezsúfolva, az izgalomtól és bizonytalanságtól gyötörve. Gyerekek sírtak, mindenki zúgott, panaszkodott. Végül vagonba rakta bennünket. A mi vagonunkba 75 személy volt. Borzasztó meleg volt, a vagonban percek alatt kibírhatatlan levegő lett. Vizet nem kaptunk, úgy összeszáradt a torkunk, hogy nyelni alig bírtunk. Egy kispesti férfi megőrült. Két nagyon idő házaspár agonizált. Kassán kinyitották a vagont, és ezeket kivették, hogy mi lett a sorsuk, azt nem tudom. Háromnapi borzalmas utazás után megérkeztünk Auschwitzba. A pályaudvaron azonnal szétválasztották a családokat, hozzátartozókat egymástól. Bennünket fiatal, munkabíró embereket fürdőbe vittek, megkopasztottak, megfürdettek. Mindent elvettek tőlünk és rongyos ruhákat adtak. Egy hétig egy WC-ben laktunk, mert másutt nem volt hely. Egy hét után bekerültem egy blokkba, de ott is annyian voltunk, hogy alig jutott ülőhely. Fekvésről szó sem lehetett. Az időnk nagy része, itt appell-állással telt el. Reggel fél háromkor keltettek fel, és 8 óráig, de sokszor egész délelőtt állnunk kellett. Közben voltak a szelekciók, majd barakktakarítás, amikor mindenkit kikergettek a szabadba, ahol ismét csak állni lehetett. Az SS-nők korbáccsal jártak és volt közöttük egy gyönyörű szép, aki különösen kegyetlen volt. Ez elől bújt mindenki, mert aki elébe került az végigverte korbáccsal. A napi élelmi adagunk csak arra volt elég, hogy ne haljunk éhen. Sokat szenvedtünk a hidegtől, mert csak egy szál ruhát kaptunk, sem harisnyát, sem alsóneműt, és így kellett egy szál ruhában hosszú órákig állnunk a szabadban. 1944. októberében beválasztottak egy munkástranszportba, akkor tiszta ruhákat adtak, és személyvonatra ültettek. Azt hittük, hogy most már jobb dolgunk lesz.Kürschauba vittek, Felső-Sziléziába. Ez csak egy kis tanya volt, és pajtában szállásoltak el bennünket. Mindössze ezren voltunk. A pajta nyitott volt, befújt a szél és hó, úgy hogy itt is sokat fáztunk. Egész nap nehéz földmunkát végeztünk, - három és félszer három és fél méter széles és négy méter - mély sáncot ástunk. Reggel öt órakor volt az ébresztő. Három hónap alatt összesen kétszer mosakodtunk, a ruháinkat kimosni természetesen egyáltalán nem lehetett. Mindenki tetves, rühes lett. A bánásmód nagyon kegyetlen volt. Aki betegnek jelentkezett, azt addig verték, amíg meghalt. Egy asszonyt a leánya szeme láttára belelökték a meszesgödörbe. Amikor hárman megfagytak reggelre, akkor mindenki kapott egy pokrócot. Ha meglátták, hogy valaki nappal magára kötözi a pokrócot, akkor 25-öt kapott, azután egy hétig nem tudott ülni.1945. 01. 25-én este 10 órakor elindultunk. Akkor már csak 700-an voltunk, a többi elpusztult. Az oroszok már nagyon közel voltak, és egy nap és egy éjjel pihenés nélkül, erős tempóban meneteltünk. Az első nap 19 halott volt. Aki nem bírta a gyaloglást, vagy gyengének látszott, azt lelőtték. Egy hónapig gyalogoltunk. Mindig a szabadban, vagy legjobb esetben, istállókban aludtunk. Egész idő alatt kétszer kaptunk főtt ételt és háromszor feketekávét, és egyszer egy fél liter tejet. Állandóan lövöldöztek mögöttünk. Naponta átlag 30-35 kilométert tettünk meg. 1945. 02. 18-án Grünberg mellett haladtunk el. Akkor már csak 300-an voltunk. Már cipőm nem volt, mezítláb jártam napok óta, és nem bírtam már tovább. Hárman lemaradtunk, elbújtunk egy szalmakazalban és megvártuk, amíg elvonul a menet. Azután bementünk a legközelebbi faluba, azt mondtuk, hogy menekült keresztény magyarok vagyunk, és jelentkeztünk munkára. Itt éltünk addig, amíg az oroszok felszabadítottak.

Kifosztás