Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fent nevezett előadja a következőket:
A hazai zsidóság deportálásáról szóló rendelkezés megjelenése után nemsokára a rákoscsabai gettóba vitték el az aszódi zsidóságot. Az elszállítás lebonyolításával a zsidótanács elnöke: Vas László volt megbízva. Mindenkit (családonként) külön szekéren vittek, annyi holmit vihettünk magunkkal, amennyi elfért a szekereken, élelmet is elegendőt. A rákoscsabai gettóban borzalmas állapotok uralkodtak. A Marton cigánytelep területén volt a gettó, három család került egy kis lakásba, úgyhogy 10-12 személy jutott egy kis szobába. A gettó parancsnoka: Jeszenszky adóügyi jegyző volt, nem mondhatjuk, hogy kimondottan zsidófaló. Fentnevezett Stern Gabriella a gettó zsidótanácsánál irodai munkát végeztem és így elég alkalmam volt belátni a dolgok mélyébe. A lakossággal nem volt szabad érintkezni. Közkonyháról nem történt gondoskodás, mindenki saját maga főzött, az élelmiszerjegyeket azonban csak az utolsó napon osztották ki közöttünk, sok hasznát ekkor már nem vehettük. Őrzőink, a tábori csendőrök aljasul viselkedtek. A gettó látogatói között volt többek között egy fehér ruhás finánctiszt, aki a bevagonírozásnál uszító beszédet tartott, biztatta a katonákat, hogy csak üssenek. Mindenféle kósza hírek jártak, a leggyakoribb kombináció a Németországba való elszállítás volt.Június első napjaiban kezdődött a gettó elszállítása. Egy transzport volt, mely az aszódi, rákoscsabai, rákosligeti és péceli zsidóságot foglalta magában. 75 személyt egy kocsiba bevagonírozva a hatvani cukorgyári koncentrációs táborba vittek el, ahol mindössze két napot töltöttünk. Megérkezésünk után a csendőrség és német tisztek átkutatták hátizsákjainkat, ami megtetszett nekik, mind elszedték. Egész itt-tartózkodásunk ideje alatt a szabad ég alatt voltunk, június 6-án azután bevagoníroztak bennünket. Az egész tábor egyszerre indult el egy végeláthatatlan szerelvénnyel, hatvaniak, sátoraljaújhelyiek, gyöngyösiek, aszódiak, továbbá Rákoscsaba és környéke. Itt ugyancsak 75 ember került egy vagonba. Útközben a németek minden öt percben bejöttek, állandóan ijesztgettek. Egy öreg néni, akit már Hatvanban haldokolva tettek be a vagonba, meghalt, kértük, hogy vegyék ki a hullát, kérésünk azonban süket fülekre talált, egészen Auschwitzig utzatunk együtt a hullával. A hangulat érthetően elkeserítő volt, kivétel nélkül el voltunk készülve a halálra, nem tudtuk, hogy mi történik velünk. Kassánál, ahol a németek vették át a szerelvényt még apróbb értéktárgyainktól is megfosztottak.Június 9-én érkeztünk meg Auschwitz-Birkenauba. A következő aszódiakra emlékszünk vissza, akikkel együtt érkeztünk és továbbra is együtt maradtunk: Herschkovics Béláné 34 éves, Menczelesz Magda 30, Reiner Márta 30, Sárkány Lenke 22, Vándor Kató 20 és Szebenyi Ágnes 30 éves nőkkel. Auschwitzban az ún. "cigányláger"-ben voltunk elhelyezve tíz napon át, azután elvittek bennünket a fentiekkel együtt Krako-Plassowba.Ez június 19-én történt, kb. 700-an érkeztünk meg. Az itt eltöltött hat hét alatt szörnyű életünk volt. Az árja kápók korbáccsal ütöttek bennünket. Több ízben hoztak be a táborba elfogott partizánokat, akiknek kivégzését nekünk is végig kelett néznünk. Beosztottak munkára, ez a munka azonban teljesen értelmetlen, improduktív munka volt és abból állott, hogy követ hordattak le a hegyekből, de másnap ugyanezt a kőmennyiséget vissza kellett hordanunk, szóval az egész csak megkínzásunkat célozta. Lagerkommandantunk, egy fehér ruhás alak, aki mindig fehér lovon járt, egy alkalommal tettenérte egyik társunkat, amikor éppen az a vorarbeiterinnel beszélgetett, ami természetesen a legszigorúbban tiltva volt. Ráordított, hogy miért nem gyorsabban dolgozik és azután ráuszította a szerencsétlenre kutyáját. A kutya kiharapta a karját és beleharapott a mellébe is. Borzalmas jelenet volt, valósággal megfagyott a vér ereinkben.Bajtársiasságról általában nem beszélhetünk, olyan életkörülményeink voltak, hogy ez az érzés ki sem fejlődhetett bennünk. A fájdalom, értve a testi és lelki fájdalmat, teljesen elvette az eszünket, az emberek nem voltak normálisak, így szerencse volt, hogy az ételbe kevert brómtól állandó kábulatban éltünk.Az előbb említett aszódi nőkkel itt még együtt voltunk, hat hét után azután elválasztották tőlünk Herschkovics Bélánét, Menczelesz Magdát és Reiner Mártát - nem is tudjuk, hogy ezekkel mi történt -, bennünket pedig ismét visszavittek Auschwitzba.Az orosz csapatok előnyomulása következtében ugyanis az egész lágert kiürítették. Visszaérkezésünk után a B. 2. lágerben nyertünk elhelyezést. Ekkor már nagyon leromlott állapotban voltunk, egy orvos tanácsára nagy szelektálást végeztek, igen sok társunkat kiválogatták akkor, úgy tudtuk, hogy azok mind a gázba kerültek. Hat heti ittlétünk alatt csak alkalmi munkát végeztünk, így pl. többek között követ hordtunk. Hajnali 3 órakor volt az ébresztő, utána kb. reggel 8-ig tartó appell következett.A krematóriumot csak messziről láttuk, állandóan sűrű, nehéz füsttel volt tele a levegő.Hat hét után, szeptember vége felé ismét munkára vittek el. Fentnevezett aszódiakkal még együtt mentünk el, azonban más vagonban, mi csak Szebenyi Ágnessel voltunk együtt, a többieket nem tudjuk, hová vitték, később úgy hallottuk, hogy egy Lipcse melletti táborba.70-80-an egy vagonban, két nap alatt tettük meg az utat Wisauba. 400 magyar häftlingnő érkezett ide, az egészen kis lágerben csak mi voltunk akkor. Mindenféle külső munkát végeztünk itt, napi 12 órás munkaidő mellett dolgoztunk.Innen is csakhamar elkerültünk Langenbielauba, ahonnan a 7 km-re fekvő Lehmann fegyvergyárba nyertünk munkabeosztást. Három hónap után innen gyalog útnak indítottak bennünket és elvittek a Szudéta-vidéken lévő Parschnitzba.Szörnyen leromlott állapotban érkeztünk meg ebbe a piszkos tetűfészekbe. Éhesen, végleg elgyengülve kellett nehéz sáncásási munkát végezni, voltak azonban szerencsésebbek is, akik csak gyárban dolgoztak. Végre, május 9-én, az oroszok szabadítottak fel. Felszabadulásunk után helyzetünk alaposan megváltozott, az oroszok nagyon jól bántak velünk és igen rendesen láttak el. Szabadok voltunk, mindenki mehetett, ahová akart. Úgy tudtuk, hogy ebből a lágerből majdnem mindenki már eljutott haza. Nemsokára összetömörítették az embereket és transzporttal útnak indították. Itt már nem találkoztunk aszódiakkal. Egyénileg 10-en jöttünk haza. Brünn felé akartunk menni, de azután elkerültünk Moravszka-Oszravába, onnan orosz autóval jöttünk Turócszentmártonba, végül Komáromon át érkeztünk meg Budapestre.Jövő terveink: Várjuk haza férjemet, illetve édesapámat. Ebből áll az életünk.

Kifosztás