Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fent nevezett előadja a következőket:
Szegeden laktam feleségemmel és fiammal. Mint nyugdíjas vasúti tisztviselő, az államvasúttól élvezett nyugdíjamból éltem.1939-ben 23 éves fiamat 9 cionistával elvittek Hollandiába azzal a céllal, hogy elvégeztetik velük a gazdasági akadémiát, és mint kész gazdákat kiviszik őket Palesztinába gazdasági felügyelőnek. Ez azonban nem úgy sikerült, mint ahogy ők számították és volt Hollandiában egy másik akció, hogy akik vállalkoznak rá, azokat kiviszik St. Domingo szigetére, ahol kapnak 60 hold földet teljes felszereléssel, amit 60 év alatt kell majd visszafizetni az ottani államnak. Fiamnak már meg volt erre az útra a hajójegye és 2 héttel az indulás előtt bejöttek a németek, akik elvették tőle a vízumot. Az utazás elmaradt és fiam Hollandiában rekedt. 1 1/2 évig egy holland parasztnál bujkált, ahol 1943. április 2.-án elfogták a német és internálták Az utolsó értesítést tőle az internáló táborból április 5.-i keltezéssel kaptam, azóta azonban nem tudok róla semmit.1944. március 19.-én a németek megszállták Szegedet. 1-2 nappal a bevonulás előtt már terjedtek hírek arról, hogy a németek bejönnek, de valahogy nem akartunk ebben hinni és egy vasárnap napon csakugyan bejöttek mindig nagyobb és nagyobb számban.Április 4.-én elrendelték a zsidóknak a megkülönböztető sárga viselését. Ezt újságok, hirdetmények és rádió útját tették közhírré.Ezt követte újabb rendelkezés, a zsidóknak csak 11-1 óra között lehet vásárolni és este 9 óráig az utcán közlekedni, ezenkívül nem volt szabad sem autót, sem kerékpárt igénybe venni. A rendelkezéseket Bucc Károly főkapitány és dr. Tukács főispán adta ki és ezeket dr. Tóth Béla buzgón végre is hajtotta.Majd jöttek a rendelkezések a kerékpár, rádió stb. beszolgáltatása, valamint az arany neműek bankban való elhelyezése. Következtek a be nem szolgáltatás miatt nyilas érzelmű emberek feljelentése és ezzel kapcsolatban a letartóztatások, majd internálások.Június elején jött a gettóra vonatkozó rendelkezés, hogy június 16.-ig mindenkinek a gettóba kell beköltözni. Megalakult az Ötös Tanács, ők tárgyaltak a hatóságokkal a zsidó ügyekben, mert zsidóknak semmiféle hatósági épületbe belépni nem volt szabad.Pálffy József polgármester elég liberális érzelmű volt, de a németek bejövetele előtt megbetegedett és helyettese dr. Tóth városi főjegyző volt.14 napi időt adtak a gettóba való beköltözködésre. A zsidó templom környéke volt erre a célra kijelölve, a Margit utca fő része, a Korona utca egy része, miután a másik részén lakott a polgármester és nem akart a házból kimenni, valamint a Bus Péter utca egy része, a 2 zsidótemplom és 1 iskola. A beköltöztetés úgy történt, hogy mindenki igényelt magának egy lakást és az ott lakott keresztényeket beköltöztették az üresedésben lévő zsidó lakásokba. Az általános alapelv az volt, hogy mindenkinek 4 négyzetméternyi területet jelölnek ki, mert kevés volt a férőhely, úgy hogy egy tágasabb szobában 6-7 személy lakott. Mindenki igyekezett ismerősökkel és barátokkal összekerülni, ami nagyjában sikerült is. A gettó deszkakerítéssel volt körülvéve. A gettót június 15.-én lezárták.Mielőtt a gettóba beköltöztünk, az SS-ek összefogták az utcán járó asszonyokat takarításhoz és súroláshoz, a családtagok kétségbeesve várták őket haza, de csak estére engedték őket szabadon.Mindenki annyit vitt be a bútoraiból és a holmijaiból, amennyit a 4 négyzetméternyi területen el tudott helyezni, a többi ingóságokat elhelyezték a templomban vagy az erre a célra kijelölt raktárban. Ezeket a holmikat mindenkinek a saját költségén kellett elhelyezni és a lakást teljesen kiüríteni. A gettóba való beköltözés előtt a bejelentett ezüstkészletet, perzsaszőnyegeket és a többi értékeket a pénzügyigazgatóság közegei elvitték. Ezekről jegyzőkönyvet vettek fel és a másodpéldányt elismervényképpen adták át a tulajdonosoknak.A gettóban úgy helyezkedtünk el, hogy egy lakásban 3-4 család lakott és 1 szobára 6-7 ember jutott. Tekintettel arra, hogy rokonok és barátok költözködtek össze, a főzést közösen intézték. Minden házban házparancsnokot választottak és a kirendelt hatóságok csak a házparancsnokkal tárgyaltak az Ötös Tanács útján. Maga az élet elég egyhangú volt, csak az tette élénkké, hogy minden fél órában a német katonaság új és új kívánságaival kellett foglalkozni. Így például az egyik órában elrendelték, hogy 100 db paplant kell előteremteni, a másik órában 30 itatóvödröt, utána 8-10 tucat 12 személyes étkészletet, 100 db poharat és így tovább. Ezeket mind a házparancsnokoknak kellett előteremteni és leadni. Ezek előteremtése állandó rettegésben tartotta az embereket, mivel állandóan főbelövéssel és akasztással fenyegettek. De voltak például olyan kívánságaik is a németeknek, amik teljesíthetetlenek voltak. Egy alkalommal 10 db kenyérvéget kértek, ezt nemcsak a gettó területén, hanem az egész városban nem lehetett volna beszerezni, hogy ezek be nem szerzése miért nem járt büntető szankciókkal, arra nem tudok felvilágosítást adni.Az élelmiszer beszerzés volt egyike a legnagyobb gondoknak. Kenyeret kaptunk a várostól elegendő mennyiségben, azonban zöldségfélét és gyümölcsöt csak igen mérsékelt mennyiségben tudtunk beszerezni oly módon, hogy a pénzt a házparancsnok egyik nap összeszedte, jegyzékbe vették, hogy kinek mire van szüksége, és ehhez képest a rendelkezéseket leadták a gettóban alakult Gazdasági Hivatalnak és ennek a bizottságnak a kijelölt emberei rendőri fedezet mellett bemehettek a városba megvásárolni a szükséges dolgokat, később azonban ez megváltozott, még pedig úgy hogy, az árusok hozták a kapukhoz az árut és ott kellett átvenni. Másnap a megvásárolt dolgokat a G.H. jegyzék alapján kiosztotta. Természetesen sohasem jutott mindenkinek olyan mennyiségű élelmiszer, amennyire tulajdonképpen szükség lett volna. Szerencsére mindenki annyi élelmiszert vitt be magával, hogy abból az étkezést hosszú ideig tudta pótolni.A gettóban körülbelül 3500-4000 voltunk elhelyezve. A kaput kívül 4-5 rendőr őrizte. 1-2 kivételével készséggel teljesítették kívánságunkat, úgy hogy postánkat minden ellenszolgáltatás nélkül továbbították.A gettó területén belül alakult egy zsidó rendőrség, mely körülbelül 40 főből állt megfelelő parancsnokkal az élén. Fodor Miklós volt a főparancsnok, helyettese Gerle Sándor. A rendfenntartáson kívül küldöncszolgálat is volt. Népkonyha, fogda, büntetések a gettóban nem volt. A villanyt és a gázt beköltözésünk után azonnal kikapcsolták, petróleumkészlet nem állott rendelkezésünkre, tehát sötétben voltunk. Néha egy szál gyertya pótolta a világítást. Június 15.-e után keresztényeket a gettóba nem engedték be. Zsidóknak a gettót területén belül csak este 9 óráig lehetett közlekedni. Kórház volt a gettóban, illetőleg inkább egy betegállomás, ahol a bennlévő zsidó orvosok látták el az egészségügyi szolgálatot és a benn töltött idő alatt gyógyszer is elegendő állt rendelkezésünkre.Június 15-én este 1/4 9-kor a házparancsnok - köztük magam is házparancsnok -szigorú rendelkezést kaptak, hogy este a zsidó székház előtt jelenjenek meg. Meg is jelentünk a kitűzött helyen, ahol Keresztesi rendőrtanácsost, egy másik előttem ismeretlen rendőrtiszttel a 2 detektívvel találtuk és mikor mindnyájan együtt voltunk, a rendőrtanácsos a következő beszédet intézte hozzánk:"Holnap reggel 6 órára a gettó összes zsidó lakosa menetkész állapotban tartozik lenni: általában mindenkinél egy 50 kg-os poggyász lehet. A poggyászban fehérnemű, takaró, 1 ruhaváltás és különféle kisebb szükségleti cikkek legyenek. Az 50 kg-os csomagon felül mindenki 2 heti élelmiszert vihet magával." Pontos elkészülésre különösen felhívta a figyelmet és minden házparancsnokot súlyos büntetés terhe mellett egyénileg tett felelőssé a parancs megfelelő teljesítésre.Ez a parancs kiadás mindnyájunkat annyira megdöbbentett, hogy hirtelenjében szóhoz sem tudtunk jutni és nem is tudtuk átgondolni annak horderejét. Kábulatunkból a rendőrtanácsos azon kérésére, hogy van-e valakinek valami közölni valója, ébresztett fel. Erre természetesen megindultak a kérdezősködések, főleg abban az irányban, hogy mi történik velünk, mi lesz a sorsunk. Erre azt a választ kaptuk, hogy ő maga sem tudja, így tehát a legjobb akarata mellett sem tud felvilágosítást adni. Arra a kérdésre, hogy pénzt vihetünk-e magunkkal, azt válaszolta, hogy erre vonatkozólag még semmiféle utasítása nincs, tehát ebből az következtethető, hogy korlátlanul vihet mindenki magával P. 3.000.-et fejenként, miután több összeget a már korábbi rendelet szerint a zsidóknak nem szabad maguknál tartani. A detektívek és rendőrparancsnok további utasítása az volt, hogy a székházat, mely tele volt bútorokkal, és amelyben zsidó lakások is voltak, még ez év folyamán feltétlenül teljesen ki kell üríteni és ezekhez a munkásokat a zsidóknak kell adni. Ez már aztán teljesen tájékozatlanná tett bennünket, hiába kérdeztük, hogy mi fog történni a lakásunkban maradó javainkkal, nem kaptunk ezekre vonatkozólag semmiféle választ. Ilyen bizonytalanul és rettenetes lelkiállapotban oszlottunk széjjel és mindnyájan azon töprengtünk, hogy miként adjuk tudtára a házbélieknek ezen szörnyű határozatot. Mondhatom, hogy részemről, beleértve a későbbi deportáció körüli időmet is, ily rettenetes érzés nem fogott el és azt hiszem ugyanilyen érzéssel voltak a többi házparancsnokok is. Házam előtt hosszabb ideig sétálva nehezen tudtam magam arra határozni, hogy feladatomat teljesítsem. Végre azonban csak meg kellett tennem. Összehívattam az udvarba a ház lakóit, akiknek nagy része már ágyban volt és nehéz szívvel, majdnem sírva adtam tudomásukra a parancsot. Természetesen itt is a kérdések özönével álltam szemben, amikre felni nem tudtam. Arra kértem mindenkit, hogy a legnagyobb nyugalommal készüljön az útra és főleg takaró, meleg ruha és élelmiszer legyen az, amit magával visz. Mindenki vigyázzon azonban arra, hogy csomagja ne legyen nehezebb, mint amit esetleges hosszú gyaloglás után is el nem bírna. Ezt nagyon fontosnak tartottam, és mint később be is igazolódott, ebbeli nézetem helyes volt, mert a csomagot elég hosszú útra kellett cipelni és sokan először kénytelenek voltak terhüket eldobálni, sokan pedig a nehéz cipeléstől betegek lettek és össze is estek.Megkezdődött a házban az útra való készülődés. Megkezdődött a lázas csomagolás, sütés, főzés. Becsomagoltak, majd nem voltak megelégedve, újra kicsomagoltak, megint be. Ez volt a hangulat, ami természetesen a nagy izgalomban nem is volt csodálatos. Alvásról, pihenésről ezen az éjszakán szó sem volt, ilyen lázas izgalomban telt el 16 óra egész a déli órákig, amikor is elkezdődött a házaknak a kiürítése.A székház előtt lévő utcában csomagostól sorban álltunk és vártuk, hogy a székházban történő motozásra és ellenőrzésre bekerüljünk. Ez a motozás 2 napig tartott, természetesen a házak sorrendje szerint. A székház Margit utcai kapuján kellett a motozó helyiségbe bemenni. A földszintre a nők, az emeletre pedig a férfiak kerültek. A nőket a női klinikáról kirendelt szülésznők és növendékek motozták, a férfiakat pedig idegenből érkezett detektívek. Az egésznek a főnöke Keresztesi rendőrtanácsos volt, aki túlbuzgóan végezte és végeztette feladatát.Én 82 éves édesapámmal kerültem a motozók elé. Egymás mellett lévő detektívekhez kerültünk. A motozó teremben hosszú asztalok voltak elhelyezve, mely asztalok egyik oldalát jegyzőkönyvvezetők ülték elbarikádozva, a másik oldalon pedig a detektívek. Miután apámmal egymás mellett álltunk, így mindkettőnk motozását jól meg tudtam figyelni. A detektívek durva hangon a következő felszólítást intézték mindkettőnkhöz: "Idefigyeljetek, mindent, ami a zsebetekben van, erre a tárcára rakjátok ki, mert ha nem teszitek és a zsebeitekben valamit megtalálunk, a legszomorúbb következményekkel kel számolnotok." Szegény öreg apám erre a tegező felszólításra és durva hangra olyan izgatott és ideges lett, hogy a felszólításnak nem volt képes eleget tenni. Látva ezt, megkértem a detektívet, hogy legyen szíves várni, míg az én motozásom kész lesz, hogy apám segítségére lehessek. Először durva hangon elutasítottak, de miután látták, hogy édesapámmal sehogyan sem tudnak boldogulni, teljesítették kérésemet. Én csomagomra egy bundabéléses télikabátot tettem, amit magammal vittem azzal a szándékkal, hogyha bárhova is kerülünk, ez a kabát jó célt fog szolgálni, akár fekvőhelynek, akár takarónak. Nem is vittem magammal felöltőt, nehogy kifogás tárgya legyen a több felsőkabát. Mégis az első dolga a detektívnek az volt, hogy ezt a kabátot elvette és a már másoktól is elvett kabátoktól teljesen külön félretette, azt a látszatot keltve, hogy ezt bizonyára a saját részére tette félre, miután szőrméje és szövetje is igen értékes volt. Ezután zsebeimet kiürítettem, abban lévő ezüst Omega órát, töltőtollat, ceruzát, zsebkést, néhány darab fájdalomcsillapítót, óraláncot, pénztárcát P. 1.800.- készpénzzel aprópénzemet erszénnyel együtt elvették. Órámat és pénzemet - mint deportálásomból hazajövet - a pénzügyi igazgatóságtól megtudtam jegyzőkönyvbe vették. A csomagomat kibontották, mindent átnéztek és megfontolás nélkül belemarkoltak a detektívek és a fehérneműnek több, mint a felét kidobták belőle. "Most már elmehetsz" felszólításra hozzáfogtam a csomagom bepakolásához. A becsomagolásnál észrevettem, hogy egyetlen darab alsóneműm, egyetlen egy zsebkendőm és egyetlenegy szappanom nem maradt. Megkértem a detektívet, hogy a bundámat és legalább a magammal hozott 2 fehérneműből egyet, továbbá 1 mosó és 1 mosdószappant adjon vissza, valamint az elszedett okmányaim között vasúti arcképes igazolványomat és származási okmányaimat. Erre a kérésemre a detektív fogcsikorgatva, dühösen rám ordított, "nem lesz neked arra soha többé szükséged". Nem tudtam mit csinálni, kénytelen voltam csomagolásomat befejezni, és édesapámmal kimenni, akivel ugyancsak hasonló modorban és módon beszéltek. Az egyetlen az élelmiszerünk, amit nem bántottak. A motozás befejezése után a másik lépcsőn, a Báró Jósika utca kapuján kellett távozni, s a kapunál várakozni, amíg egy teherautó értünk jött.Míg a kapuban várakoztam, elhatároztam, hogy odamegyek Keresztesi rendőrtanácsoshoz, aki a kapu előtt állt, és megkérem, hogy okmányaimat és bundámat adja vissza, mivel semmiféle felöltőm nincsen. Keresztesi nagykegyesen egy rendőrőrmestert adott mellém, akivel felmentem a motozó terembe azzal az üzenettel, hogy az okmányaimat okvetlen adják vissza és adjanak nekem valami felöltőt is. A detektív ismét figyelmeztetett, hogy adjon ő okmányt vissza, mikor erre a zsidóknak úgy sem lesz többet szükségük, de mivel a főtanácsos úr kívánja, megpróbálják kikeresni az okmányaimat. Egy részét meg is kaptam, a kabátok közül pedig kirántott egyet, meg sem nézve, hogy jó-e nekem vagy sem, nyakamba dobta azzal "látod milyen jószívű vagyok, adok neked egy kabátot". Felpróbálni nem is engedte, csak tuszkolt ki a teremből.Leérve láttam, hogy az egy átmeneti kabát, amely egész biztosan szűk lesz nekem, mivel akkor én 104 kg voltam. Felvettem, rettenetesen szűk volt. Próbálás közben odajött hozzám egy szegedi ügynök, aki felismerte ebben a kabátban a sajátját, amit tőle néhány perccel előbb elvettek a detektívek. Jellemzésül megemlítem, hogy ez az ember 54 kg volt és egy asztmás beteg. El lehet képzelni, hogy mit értem el ezzel a kapott kabáttal. Leérve megvártam családomat, feléségemet, édesanyámat és ismerőseimet, hogy együtt kerüljünk az autóra. Feleségem és édesanyám átkutatása sokkal emberségesebben történt, mert tőlük az órán és pénzen kívül semmit nem vettek el.Mikor már társaságunk együtt volt, felültünk egy teherautóra csomagjainkkal együtt és kivittek bennünket a Rókus állomás mellett lévő vasutas sportpályára. Ez június 17.-én történt. A sportpálya szűken egymás mellett lévő katonai kétszemélyes sátrakkal volt tele építve. Az autóval való megérkezésünk alkalmával egy csendőrtiszt helyettes lépett az autónkhoz, körülnézett rajta (42-en voltunk az autón), majd rám mutatva felszólított, hogy szálljak le és lépjek oda hozzá, a többieknek nem volt szabad az autóból leszállni. Leszállva a következő rendelkezést adta: "Te leszel ennek a csoportnak a parancsnoka, Te fogsz felelni esetleg az életeddel is azért, hogy ahova ezeket beszállítjuk, ott rend legyen és a kiadott parancsot maradék nélkül teljesítsék. Menj vissza az autóhoz, és leszállás közben számold meg hányan vannak, és én akkor kijelölöm, hogy hol lesz a helyetek." 4 embernek kell egy sátorban elférni dacára annak, hogy ezek csak kis kétszemélyes sátrak voltak.Leszállítottam az embereket az autókból, megszámoltam őket és a kijelölt helyre vezetettem, természetesen a csomagok elhelyezése után a sátrakban egy ember részére sem maradt elegendő fekvőhely. Így elhatároztuk, hogy az éjszakát a sátrak közötti úton fogjuk eltölteni. Így is lett. Közben azonban a parancsnokokat összehívták és a csendőrök parancsnoka egy főhadnagy felszólította általunk az összes zsidókat, hogy akiknél még értéktárgy és pénz maradt, főbelövés terhe mellett adja le, és ha ennek a parancsnak engedelmeskedik semmi baja nem történik, annál is inkább, mivel nem is kell a neveket jegyzékbe foglalni, hogy ki mit adott le. Erre kitettem egy kalapot és egy kis táskát a sátram elé és felszólítottam mindenkit, hogy a nála lévő pénzt és értéktárgyat ebbe rakják bele. Egy óra leforgása alatt O, 28.000.- készpénz és kb. 1 kg arany nemű gyűlt össze a 42 embertől, nagyrészt jegygyűrűk, amit a detektívek nem bántottak, de a csendőrség már elkobzásra ítélt. Ezeket az értékeket megolvasva elvittem a parancsnoki sátorba, ahol egy csendőrzászlós azt jegyzékbe vette és elismervényt is adott az átvételről. Ez az elismervény még a mai napig is birtokomban van, amit lemásolás céljából szívesen rendelkezésre bocsátok.Az este eljött és igyekeztem csoportomat tőlem telhetőleg minden tekintetben megnyugtatni és a túl zaklatott kedélyeket némileg lecsillapítani. Lehet, hogy meglátszott rajtam, hogy ez minden meggyőződés nélkül, csupán mások megnyugtatása céljából történt, mert nem járt sikerrel. Ezt meg is tudtam érteni, mert hisz én magam is ugyanabban a helyzetben voltam, mint ők, sőt talán még sokkal nagyobb felelősség volt rajtam, mint egyeseken, mivel minden egyes rendelkezés kiadásánál a folytonos halállal való fenyegetés az ember idegeit mégis csak megviselte. Ennek következtében éjszaka bizony mindenfelől csak halálsuttogásokat és mozgásokat lehetett hallani.A tisztálkodáshoz a sportpályán lévő kút állott rendelkezésünkre, ami tulajdonképpen nem is egy kút, hanem egy kútkifolyó volt, ahonnan az ivóvizet is kellett hordani, úgy hogy a tisztálkodás szinte lehetetlen volt a kútnál lévő nagy pocsolya és piszok miatt. T.i. Szeged egész zsidósága kinn volt a sportpályán szám szerint kb. 4000-en, miután 18-48 éves korig a férfiak mind munkaszolgálaton voltak és a létszám zöme nőkből, gyerekekből és idősebb férfiakból állott, nagy részük munkára alkalmatlan. Az étkezésről természetesen senki nem gondoskodott. Meleg ételről szó sem volt, mindenki csak a saját száraz kosztjából érkezett. Ezen rózsás állapotokhoz járult az, hogy harmadnapra egy óriási zápor áztatta át csomagjainkat, úgy hogy azok egy része használhatatlanná vált és élelmiszerkészleteink nagy részét is tönkre tette. Ennek dacára el nem dobtunk semmit, gondolva arra, hogy jutunk még olyan helyzetbe, hogy erre a megmaradt rosszra is nagy szükségünk lesz.Június 18.-án délután parancsot kaptunk a csendőr főhadnagytól, hogy ez a hely nem alkalmas részünkre és ennél egy sokkal jobb helyre fog vezetni bennünket. Ebéd után került sor az átvitelünkre, a Szegedi téglagyár Társulat telepére. A csomagokat kocsin, illetve autón vitték át és átköltözés közben ismét egy óráig tartó nagy eső rongálta tovább csomagjainkat és áztunk fedélhiány miatt magunk is. A téglagyári elhelyezésünkről német altisztek gondoskodtak. A téglaszárítókban jelölték ki helyünket, amely tetővel el volt ugyan látva, de csak egy oldalról kerítve.A terület rekeszekre volt osztva és egy-egy rekeszbe oly sok embert zsúfoltak össze, hogy este a lefekvésnél a lábainkat nem tudtuk kinyújtani és fordulni csak úgy tudtunk, ha mindenki egyszerre megfordult. Sem szalmánk, sem más nem volt, amit magunk alá tehettünk volna, így a piszkos, homokos földre kellett lefeküdnünk. Ülni sem volt mire s így az egész napot állva, vagy sétálva kellett eltölteni. Ehhez járultak még a különböző nehézségek, a vízellátás, tisztálkodási lehetetlenség, WC hiány. Az egész területen, ahol véleményem szerint kb. 8000 embert zsúfoltak össze, csak egy egészen kezdetleges, minden szakértelem nélkül elkészített latrina volt, mely tetejéről nem gondoskodtak, s a nők és férfiak részére az elkülönítés is csak a legprimitívebb módon történt.Étkezésről nem gondoskodtak, legalább is az első napokban nem és csak később, mikor a halasi zsidókat is itt helyezték el, azok állítottak fel egy konyhát saját kebelükben és néha az ott megmaradó kosztból mi is részesültünk. Mindenki csak a saját száraz kosztját ehette.Egy-egy sajka vízért óraszámra kellett állni az Artézi-kút egyetlen kifolyójánál, majd később a tűzoltólajtok által hozott vízzel enyhítették ez irányban a helyzetet.Így éltünk június 18.-tól egész június 27.-ig. Az izgalmak június 22.-én kezdődtek, mikor is a németek rendelkezésére az összes zsidók közül ki kellett választani egy bizonyos mennyiséget, akik a közhitben átültetett felfogás szerint majd jobb elbánásban fognak részesülni és később előnyösebb helyzetbe fognak kerülni a többiektől.Egy bizottság alakult és ennek tagjai megkezdték a kiválasztást. Június 23.-án a déli órákban a téglagyár egyik udvarában összeterelték az embereket, és ott kiadták a rendelkezést, hogy akinek a nevét olvassák, menjen át a másik udvarba. Nem tudnám megmondani pontosan, hogy mennyi volt a kiválasztottak száma, de úgy emlékszem, hogy 1500 körül mozgott.Ezek között az állítólag szerencsések között voltam jómagam is feleségemmel együtt. Már a kiválasztásnál nagy tragédiák játszódtak le, amennyiben szorosan vett családtagokat választottak el egymástól. Így öreg szülőket gyermekeiktől, ifjabb gyermekeket szüleiktől és egyéb rokonságban lévőket egymástól.A kétségbeesés igen nagy volt és megindult a kiválasztó bizottság tagjaihoz a kérelmezők hosszú sora. Meg is ígérték, hogy másnapra e lehetőség szerint korrigálni fogják a helyzetet. A kiválasztás rám nézve is sérelmes volt, amennyiben 82 éves apám és 79 éves anyám nem kerültek a listára, pedig ezek a magukkal tehetetlen öregek a már eddigi izgalmaktól is annyira tönkre voltak menve, hogy magukra maradva a biztos halálnak néztek elé. Ugyancsak elválasztották tőlünk a világtalan sógornőmet a leányával. Midőn arra kértem, hogy fentiek is velem jöhessenek, megígérték, hogy ennek megfelelően fognak intézkedni és másnap mikor ismét felolvasták a kiválasztottak neveit, a legnagyobb csodálkozással azt tapasztaltam, hogy nem az öregeket sorozták be hozzám, hanem engem is kihagytak ebből a listából. Engem különösképpen nem bántott a dolog, mert már úgyis előre elhatároztam, hogyha kérésem nem teljesítik, én magam sem megyek a kiválasztottakkal, hanem lemondok más javára, mert családomat nem hagytam volna magukra.Így folyt ez a listával való játék egészen június 26.-ig, ekkor aztán kiadták a parancsot, hogy indulásra készen kell lenni, mert Rókus állomásra kell mennünk a bevagonírozásra.Azt még elfelejtettem mondani, hogy a téglagyárba nemcsak a zsidókat, hanem a három házban elkülönített 1200 kitértet is behozták a téglagyárba.A transzportokat úgy állították össze, hogy a kitértek az első transzporttal menjenek és miután ezekkel egy egész vonat nem telt meg, zsidókat is soroztak hozzájuk, nem név szerint, hanem az ment, aki akart, mivel kijelentették, hogy csak akkor hajtják a többit, ha nem lesz ki a vonat létszáma. Ez a transzport június 24.-én ment el. Figyelmeztettek mindenkit, hogy csak a legszükségesebb holmit vigye mindenki magával, mert a vagonban úgy sem fogják tudni elhelyezni. Az első transzportból amint láttuk, miután mi még akkor a telepen maradtunk, hogy 5 nagy erősen megpakolt stráfkocsi ruhaneműt és ágyneműt hoztak vissza és helyeztek el a téglagyár egyes zárt helyiségeiben azt, mondván, hogy a csomagokat majd mindenkinek utána küldik. Ez természetesen később nem történt meg.Június 26.-án került sor a II. transzportra, amelybe én is bekerültem a családommal. A Rókus állomás nem messze volt a téglagyártól, csendőri fedezet mellett kísértek ki bennünket. Az öregek azt a kedvezményt kapták, hogy csomagjaikat kocsin vitték ki és ők is felkapaszkodhattak a kocsi tetejére. Ebből ismét tragédiák keletkeztek, mert az egészségeseket és a fiatalokat elválasztották a beteg, illetve öreg hozzátartozójától.Így jártam én is. Szüleim kocsival és csomagjainkkal hamarább kiértek az állomásra és az állomáson hiába kértem, könyörögtem a csendőröknek, hogy engedjék megkeresni öreg szüleimet, kérésemet nem teljesítették, mondván, majd találkoztok valahol, ahová mentek. Meg kell emlékeznem még arról, hogy a transzportok vezető útján a szegedi lakosság nagy része kinn állt és gúnyosan nézték különféle megjegyzésekkel kísérve rettenetes helyzetünket.Az állomáson egy vagonban 70-80 személyt zsúfoltak be csomagjaikkal együtt. A mi vagonunkban 84-en voltunk. Volt köztünk egy elmebeteg leány is, akivel bizony az úton sok bajunk volt. A bevagonírozás után még június 26-án elindultunk lelakatolt vagonokban Budapest irányában. A vonatot a m.kir. csendőrség kísérte Szegedtől egész az elosztó táborhelyünkig Strasshofig.Nagyon nehéz leírni azt a szenvedést, amit az utazás alatt átéltünk. Teljes vízhiány, a szükségletek elvégzésére sem edény, sem hely nem volt. Az óriási hőségben az egyik rosszullét a másikat követte, szerencsénk az volt, hogy a vagonban volt 4-5 vizeskanna és azt megtöltöttük az indulás előtt vízzel és kimondtuk, hogy ezekből az edényekből csakis a vagonparancsnok engedélyével szabad vizet fogyasztani, akinek belátására volt bízva az adagolás. Alvásról, pihenésről persze szó sem lehetett, a vagonban lévő 5-6 gyermek lefektetését is alig tudtuk kiszorítani. A vagon ablakán lévő rácsot sikerült kitörnünk és így módot kaptunk arra, hogy olyan állomáson, ahol a csendőrök megkerülésével valakivel beszélni tudtunk, megkértük, hogy kannánkat kidugva vízzel töltsék meg. Ez a legtöbb helyen sikerült is, úgy hogy a mi vagonunk víz tekintetében még meglehetősen jó helyzetben volt. Egy vödröt kineveztünk WC edénynek és mikor már 2-3 nap után álszemérmünket le tudtuk győzni, használtuk azt és az ablakon keresztül annak tartalmát kiöntöttük.Utunk nem a legcsendesebben telt el, mert hiszen természetszerűleg az idegesség, a szokatlan helyzet, az álmatlanság és a fáradtság ingerlékennyé tette az embereket, legfőképpen pedig a nőket és így a szóváltások bizony igen gyakoriak voltak. Mi nyugodtabb természetűek nem győztük csitítani a kedélyeket.A nagyobb állomásokon való tartózkodások alatt a csendőrök bekiabáltak a kocsiba, hogy van-e halott közöttünk, mert ha valamelyik kocsiban volt, úgy azt az erre a célra zsidó fiatal emberekből megalakult különítmény kivette a kocsiból, és az árokba dobták. A mi kocsinkban szerencsére halálozás nem történt. Betegség vagy rosszullét címén semmiféle segítséget nem nyújtottak. Jól jártak abban a vagonban, amelyikben orvos is utazott, mert az valamennyire segíteni tudta a rászorultakat.Június 30.-án reggel érkeztünk meg Strasshofba. Megérkezésünk után kinyitották a kocsik ajtaját és megengedték, hogy kiszállhassunk. Mindenki igyekezett vízhez jutni, hogy valami kis macskanyalakodást csinálhasson és igyekezett hozzátartozóit, akiktől a bevagonírozás alkalmával elszakadt, megtalálni, és hogy létéről érdeklődni. Így találtam meg én is szüleimet, akiket a nehéz utazási viszonyok között megtett út nagyon lerontott.A délutáni órákban kivagoníroztak minket és elvittek a strasshofi tábor előtt fekvő szabad térségre és megmondták, hogy egyelőre itt fogunk tanyázni, mivel a barakkokban nincs elegendő hely, meg kell várni, míg az ott lévő transzportokat továbbítják.Azt még elfelejtettem megmondani, hogy Szegedről való elindulásunk után vonatunk iránya Budapest, Hatvan, Miskolc Felsőzsolca, innen hirtelen visszairányították vonatukat, ismét Miskolc, Hatvan, Budapest és átterelték Ferencvároson át Hegyeshalmon keresztül Ausztriába, Strasshofig. Hogy ez miért történt, egész bizonyossággal nem tudom, de az a hír járta, hogy Felső-Magyarországra orosz betörés történt és így vonatunkat, - amelynek célja, mint később megtudtuk Auschwitz volt - nem tudták eredeti helyére továbbítani.Itt éltünk a Strasshof előtti térségen július 5-ig. Ezen táborozásunk közben ért utol bennünket az úgynevezett listás vonat, amelyikről már fentebb említést tettem.Július 5.-én betereltek minket a strasshofi tábor fertőzött részére, ahol azonban még akkor sem állt elegendő hely rendelkezésre és így az éjszakát csomagjainkkal együtt a legnagyobb zuhogó esőben a szabadban kellett eltölteni, ahol bizony ismét nagy károkat szenvedtünk.A strasshofi láger az állomástól kb. 2 km távolságban van. A kísérő csendőrök hajtottak be és ott a német katonaság vett át. A lágerben körülbelül 30.000 különböző nemzetiségű politikai foglyok és ukránok voltak.Július 6.-án átestünk a fertőtlenítés óriási tortúráján. A fertőtlenítő helyiség előterén névvel ellátott összekötözött csomagjainkat elvették, kis kocsikra rakták és a fertőtlenítő kamrákba tolták. Mindenkinek meg kellett jegyezni a kocsiszámot, hogy a fertőtlenítés után könnyebben megtalálja a holmiját.A fürdés úgy ment végbe, hogy a férfiakat és nőket külön-külön bevezették egy fürdőszobába, amelyben 16 tus volt felszerelve és amelyből jó forró vizet zúdítottak a nyakunk közé. Ez volt különben strasshofi élményünk egyetlen és jóleső üdítő alkalma. A lefürdetés után különféle vizsgálatokon estünk át. Először tetű vizsgálat, akit tetvesnek találtak, azt külön fertőtlenítő vízzel megtöltött kádakba nyomták. Utána következett a hajnyírás, a tetveseknek nemcsak a haját, hanem az egész szőrzetét lenyírták, majd következett a szemorvosi vizsgálat, tüdőátvilágítás, szívvizsgálat. A vizsgálatok befejezése után az irodahelyiségbe kerültünk, ahol kartotékoztak bennünket. Akit munkaképtelennek találtak, annak a karját egy nagy "R" betűvel jelölték meg, ismét egy alkalom volt a találgatásra és a kedélyek izgatására, hogy mit jelent ez és mi fog ezekkel történni. A kartotékolás után mindenki kapott egy igazoló lapot, mely számmal volt ellátva. Aztán bekerültünk egy óriási nagy terembe, ahol vártuk azt a bizonyos idő elteltét, amely szükséges volt ahhoz, hogy a ruháink fertőtlenítve legyenek. Tehát az egyszerűség kedvéért ruháinkat és csomagjainkat külön-külön helyen kellett leadni, így tehát külön-külön helyen kellett érte sorba állni, tolakodni, és természetszerűleg veszekedni. Amíg ruháinkat megkaptuk, ez az idő a fertőtlenítés megkezdésétől kürölbelül 3 1/2 - 4 óra hosszáig tartott. Ez alatt az idő alatt beleértve az irodai kartotékozást is, teljesen meztelenül álltunk, nem volt annak akadálya az sem, hogy az irodában a férfiak és nők vegyesen dolgoztak.Ennek az időnek a letelte után megkaptuk a rajtunk lévő ruhánkat és kiküldtek bennünket a tábor tiszta részébe. Itt megindult a harc a barakkokban történő elhelyezésért. Itt is ugyanaz volt a helyzet, mint a fertőzött részen. Kevés volt a hely és sokan csak 2 nap múlva tudtak elhelyezkedni. Szalmazsák és szalma nélkül, emeleti priccseket kaptunk.Elhelyezkedésünk után vártuk nagy csomagjaink kiadását. Közben azonban a barakkban felügyelői szolgálatot teljesítő vad ukránok, akik egy szót sem tudtak németül vagy más nyelven beszélni, bottal és ütlegekkel hajtották munkára a férfiak nagy részét, már az öregeket sem kímélve.2 nap után megkaptuk csomagjainkat, kivéve azok, akiké valami úton-módon elkallódott. Ilyenek is szép számban voltak, úgyhogy ezek minden nélkül csak a testükön lévő ruházattal maradtak. Ettől a naptól kezdve mindennap indultak el transzportok munkahelyekre.Az étkezés igen egyhangú volt. Reggelire tea vagy feketekávé, igaz, hogy édesítve volt, délben az úgynevezett "Dörrgemüse" sűrűn elkészítve, vacsorára pedig ugyanaz volt, ami délben, levesszerűen elkészítve, vacsorára pedig ugyanaz volt, ami délben levesszerűen elkészítve. Minden étkezéshez egy karéj kenyeret kaptunk.Igyekeztünk a rendelkezésre álló idő alatt 50-es csoportokban, vagy ennek többszörösében adják ki a zsidókat munkára. A csoportok lehetőleg úgy alakultak, hogy jó ismerősök, barátok és rokonok együtt maradhassanak.Mi is alakítottunk egy ilyen 50-es csoportot és július 9.-én kerültünk bevagonírozásra. A munkára kiosztott tisztviselőnők jelölték kocsinkat és úgy volt, hogy Gensensdorfba visznek. Ez egy munkaelosztó helynek a központja volt. A vagonban elhelyezkedtünk és társaink nagy része kiszállt a kocsiból, mivel indulásunk még teljesen bizonytalan volt. Egyszer csak látjuk, hogy 3 nagy gumikerekű oldalas stráfkocsi áll meg az elosztó tisztviselők helyén és úgy a mi vagonunkban, mint a többi vagonokból kiszállottak és valami tárgyalásokba bocsátkoztak. Odamentem és hallottam, hogy valami gazdaság részére, mezőgazdasági munkára igényeltek, azt hiszem, 120 embert. A tisztviselőnő német volt. A velünk lévő nők nagy részének az volt a kívánsága, hogy lehetőleg ilyen gazdaságba kerüljünk mi is. Ők természetesen, mint városi asszonyok, nem ismerték a mezőgazdasági munka igen nehéz voltát. Csak az előnyeit latolgatták ennek a munkának. Miután az egyenetlenség e nehéz helyzetben úgyis elég nagy volt, mi férfiak úgy határoztunk, hogy engedünk az ő kérésüknek, és ha sikerül, akkor egy ilyen munkára indulunk mi is.A fenti csoportba már nekünk nem sikerült bejutni. Akik ide bejutottak, azok a fent említett kocsikra csomagoltak és elindultak új munkahelyük felé.Alighogy ezek elmentek, jelentkezett egy férfi az elosztó tisztviselőnél, 26 személyt keresett munkára. Megkérdeztük, hogy miféle munkát kell végezni, a válasz az volt, hogy könnyű gyári munkára kellenek az emberek, ahol a Németországra szociálisan megszabott napi 8 órai munkaidőt kell dolgozni. Arra a kérdésre, hogy milyen gyári munka ez, az elosztó tisztviselő azt felelte: "lassen Sie sich überraschen!" és nem árulták el még a helyét sem, ahová visznek, csak annyit mondtak, hogy körülbelül 80 km távolságban van. Ez a reggeli órákban történt. Csoportunkkal megegyeztünk, hogy elmegyünk erre a munkára, miután az 50-es létszámunk már úgyis leredukálódott.Csoportunkban 7 férfi, 1 gyermek és 18 nő volt. Felpakoltunk, kivittek bennünket körülbelül 3 km-re fekvő személypályaudvarra és személyvonattal elindultunk a kísérővel együtt. Útközben egyszer át kellett szállni az egyik pályaudvarról a másikra, ami a nehéz csomagjainkra való tekintettel nagyon lassan történt, úgyhogy a csatlakozó vonatunkat, amely 1 órakor indult délben, bizony lekéstük, az orrunk előtt ment el. Itt már nagyon éhesek voltunk, miután Strasshofban még reggelit sem kaptunk és útravalóval sem láttak el. A sajátunkat igyekeztünk ínségesebb időre megtakarítani. Kísérőnk megígérte ugyan az ebédet, azonban az csak ígéret maradt, mert azzal jött vissza, hogy az egész városban semmi élelmet nem tud kapni. Itt töltöttük a szabad ég alatt egész este 7 óráig az időnket, természetesen hozzá kellett nyúlni saját elemózsiánkhoz, de bizony mindenki nagyon szűken adagolta az ételt, mert félt, hogy idő előtt ennivaló nélkül marad.Aznap este 9 órakor értünk a kijelölt helyünkre Laaba a/d Taya nevű meglehetős nagy faluba. Az állomásnál láttuk, hogy két nagy téglagyár van közvetlen a sínek mellett és már meg voltak a rossz érzéseim, hogy bizonyosan ez lesz a munkahelyünk. Azonban annak az egynek örültünk, hogy nem kell a csomagjainkkal messzire menni. Mint sok minden másban, úgy ebben is tévedtünk, mert bizony a láger helyünk innen 3 km-nyi távolságban volt. Az volt a szerencsénk, hogy a csomagok beszállítására kocsikat adtak a rendelkezésünkre. Az igaz, hogy az ilyen kocsikon való elszállítás sohasem okozott valami különösebb örömet, mert mindig valami elveszett kicsi vagyonkánkból.Megérkezve elszállásolási helyünkre, mint Strasshofban, férfiak és nők közös szobában lettek elhelyezve. Vaságyakat kaptunk szalmazsákokkal. De bizony itt is volt olyan szerencsés helyzetben az ember, hogy kettőnek kellett megosztani egy ágyat.Még aznap este kitűnő bablevest kaptunk vacsorára, mellé kenyeret, mégpedig annyit, hogy mindenki jól lakhatott belőle. Ez vasárnap este volt és kiadták a parancsot, hogy hétfőn reggel kimegyünk a téglagyárba jelentkezni és majd ebéd után osztanak be minket munkára.Magáról az elszállásolási helyről annyit mondhatok, hogy 26-an egy olyan nagyságú szobában lettünk elhelyezve, hogy 10 db emeletes ágy fért csak el benne, 1 ablak és 1 ajtón keresztül történtek a szellőztetések, ami bizony elég kevés volt. Lakószobánk mellett egy mosdószoba volt 2 kifolyóval és nagy teknőkkel. Eleinte külön időben használták a nők és férfiak, később azonban mikor már az együtt való lakás és sorsunk nehéz volta következtében és a rendelkezésre álló igen rövid szabad idő miatt bizony együtt is mosakodtunk, eleinte csak kis mosdást, később azonban minden szégyenérzet nélkül teljes mosakodásokat is végeztünk, úgy hogy a szégyenérzet lassanként kiveszett belőlünk.Másnap reggel elindultunk a téglagyárba. Jelentkeztünk az igazgatónál, aki egy nagyon jóindulatú osztrák mérnök volt és aki mikor meglátott bennünket, ránézett arra a munkavezetőre aki értünk jött Strasshofba és a következőket mondotta: "das ist ein Blödsinn, solche Leute daher zu bringen". Felvették személyi adatainkat és körülvezetettek a gyárban. Kijelöltük a munkahelyünket és pedig úgy, hogy 6 férfi a föld kitermelésénél, 1 férfi a széntalicskázáshoz lett beosztva, a nők pedig a gépek mellé, hogy azokat kiszolgálják.A konyha a gyártelepen volt, a szakácsnő egy lengyel asszony volt, aki mellé 1 segítőtárs is volt beosztva a mi asszonyainkból, egy majdnem teljesen világtalan, munkára alkalmatlan nő.A gyártelepen lengyel fogolymunkások is dolgoztak. Ebéd után 1 órakor tényleg munkába is állottunk. A 6 férfinek, közben nekem is a következő munkánk volt: Lent a majdnem térdig érő csatakos, vizes földbányában a földet csillékbe kellett rakni, egy csilla 10 mázsa súlyú volt és ehhez járult még magának a csillének a súlya is. Szóval ezt kellett megrakni az általunk ásott földdel és a megrakott csillét síneken körülbelül 120 méter távolságra kézzel eltolni és ott a villanyfelhúzóra akasztani és a visszaérkezett üres csillét ismét a bányába visszatolni. 3 ilyen csoport dolgozott egymás mellett és a munkát úgy kellett irányítani, hogy egyik csoport munkája sem legyen akadályozva. Két csoportban 3-3 zsidó, 1 csoportban pedig 2 lengyel munkás dolgozott. Mondanom sem kell, hogy a lengyelek mindig vártak ránk, mert ők ketten lényegesen hamarább elvégezték a munkájukat, mint mi hárman. Nagyobb gyakorlatuk és sokkal nagyobb fizikai erejük volt, mint nekünk (lengyel foglyok voltak). Nem voltak zsidók, de mégis igen jóindulatot tanúsítottak irányunkban, mert sokat segítettek munkánk elvégzésében. Tájékoztatásul megjegyzem, hogy a gépek kiszolgálására egy nap egy csoportnak 60 csillét kellett megrakni, amit a lengyel munkások játszva el is végeztek. Mi az első nap 18 csillét, a második nap 36 csillét tudtunk megrakni. Ennél többet a legnagyobb akarat mellet sem tudtunk elvégezni, még a 8 munkanapunk után sem, sőt a második csoport, amelyik egy újságíróból, 1 cipészből és 1 kötéláru kereskedőből állt még a 30 csillét sem tudta sohasem elérni. Elsősorban korunknál, másodsorban foglalkozásunknál fogva sem. Az én csoportomban ketten voltak tisztviselők, 1 pedig kereskedő. A legfiatalabb köztünk 49, a legidősebb pedig 61 éves volt. Nem is csoda tehát, ha többet elérni a munkánkban nem tudtunk. A gyár munkánkkal természetesen megelégedve nem volt, amit a munkavezetőnk naponta el is árult. A munkavezetőnk saját bevallása szerint nem nemzeti szocialista, hanem szoc. Demokrata volt és így velünk egész megértően bánt, de elmondta, hogy a gyár teljesítőképességéért, azaz az előírt mennyiség legyártása úgy is túlzottan van megállapítva a katonaság részéről, hogy a legjobb munkással, tehát a napi 60 csillével nem tudják kihozni azt a mennyiséget sem téglából, sem cserépből, ami el van rendelve. Így tehát nem tudja mi lesz velünk, mert a gyárvezető nem vállalhatja a felelősséget magára.Az asszonyoknak lényegesen könnyebb volt a helyzetük, mert 1-2 kivételével könnyebb munkát végeztek és el is tudták időre végezni. A munkaidő reggel 7 órától délben 1/2 12-ig, du. 1-től este 6 óráig tartott. Közben ebédidő volt.Háromszor kaptunk naponta enni. Reggelire levest, mégpedig borsó, bab vagy más rántott leves, délben levest, főzeléket vagy főzelék helyett tésztát, vacsorára ugyancsak főzeléket vagy főtt krumplit és wurstot hozzá. Ezenfelül kaptunk hetenként valami vajat, cukrot és lekvárt. Hogy mennyi volt az adag, azt nem tudom, de az bizonyos, hogy az egészkiutalt adagot, amit a hatóság részünkre szánt, meg is kaptuk, mert itt ismét meg kell említenem, hogy úgy a gyárvezető, mint a munkavezető a legjobb indulattal voltak irántuk és úgy kezeltek bennünket, mint "urakat".Jellemzésül megemlítem, hogy noha a legszigorúbban meg volt tiltva, hogy részünkre újságot adjanak, WC papír címén, amit mindennap kiosztottak, rendszerint az előző napi "Völkischer Beobachter" és a "Kleine Kriegszeitung"-ot adták és nem volt olyan panaszunk, egy kivételével, amit ne orvosolt volna. Ez az egy az volt, hogy az étkezőhelyünk a szabadban, közvetlen a szemétdomb mellett volt, ami bizony eleinte undort keltett, de később mint sok minden más rosszat, megszoktuk.Az élelmezés elég tűrhető volt és félig-meddig Zulagokkal együtt elegendő is volt. A lengyel munkások, akik ugyanazt a kosztot kapták mint mi, fedett helyen asztalok mellett, padokon ülve étkezhettek.Így dolgoztunk egész július 18-án délig. Ekkor közölték velünk, hogy leváltanak bennünket és a Meinl Gyula-féle közel fekvő birtokra visznek bennünket konzervgyári és mezőgazdasági munkákra. A nők sajnálták a meglehetősen jó és már megszokott munkahelyet elhagyni, de a mi emberfeletti kínlódásunk miatt ők is szívesen vették ezt a felváltást, annál is inkább, mivel régi kívánságuk teljesedett, hogy mezőgazdaságba jutnak.Július 18.-án délelőtt a fenti birtoknak intézője gumikerekű kocsikkal értünk jött és elindultunk kocsin a körülbelül innen 7 km távolságban fekvő új munkahelyünkre Alt/Prerauba, mely helység a Morva határon van. Út közben természetesen a kocsistól igyekeztünk mindent megtudni. Nem sok örömünk volt benne. Megtudtuk, hogy a gazdaságban van már 30 zsidó munkás, kb. 4 hete és hogy azok egy régi istállóhelyiségben vannak elszállásolva. A munkaidő látástól vakulásig. A konzervgyárban most indul a zöldborsószezon és mi a többiekkel együtt ott kapunk foglalkoztatást. A konyhát zsidó asszonyok vezetik, akik a kapott és megszabott nyers élelemből főznek, és ami a legjobban lesújtott bennünket, az hogy a heti kenyéradag személyenként 1/2 kg, holott a régi munkahelyünkön naponta 30 dkg kenyeret kaptunk.Nagy volt a kétségbeesésünk, mikor a kocsi begördült a gazdasági udvarba és megmutatták, hogy közvetlen 2 lépésre a felhalmozott trágyadombokra nyílik a lakóhelyünk ajtaja. Dél volt, mikor odaérkeztünk, megkaptuk az ebédet és utána 1 órakor munkába kellett állni. Az ott lévő munkások közé osztottak be bennünket és pedig egy részünket a borsó konzerválást előkészítő munkákra és magára a konzerváláshoz.Én egy társammal a cséplőgéptől egy gumikerekű stráfkocsin hordtam be a gyárba a rosta alól kikerülő zöldborsót. Egy ládában 40-45 kg borsó volt és 25 ilyen ládát kellett minden fordulónál felraknunk és a gyárba az egyik gép, mosógép felöntőjébe beönteni, ahova 3 lépcsős zsámolyon kellett azt felvinni. Naponta 600-650 ilyen ládát cipeltünk ketten. Első nap este azt hittük, hogy ezt a munkát sem fogjuk bírni, annyira ki voltunk fáradva, hogy enni nem tudtunk, még kevésbé a fáradtságtól. Én ebben a beosztásban maradtam 5 hétig, amíg a zöldborsószezon tartott.A nők szintén igen nehéz munkát végeztek, többek között emeletnyi magasságra rakott zöldborsós autókat kellett lerakniuk és azt a cséplőgépbe berakni, utána onnan kiszedni és a rostára áthúzni. A másik része bent a gyárban végezte a könnyebb munkát. A konzerválási idő 5 hétig tartott. A gyárban a munkaidő reggel 5 órától este 11 - 1/2 12-ig tartott. Igen gyakori eset volt azonban, hogy éjjel felköltöttek bennünket a beérkezett 3-4 autó zöldborsó nehéz lerakására. Ez igen nehéz munka, mert a borsó szárával együtt lett kitermelve, a száz összegubancolódott és csak a legnagyobb nehézségekkel lehetett onnan levillázni. Ilyen éjszakai külön munka után is reggel 5 órakor már a munkahelyen kellett lenni. Szerencsénk volt, hogy alvóhelyünk közvetlen a gyár közelében volt.A konzerválási munka 5 hét után véget ért, utána mezőgazdasági munkát végeztünk. Megkezdődött az aratás. Ott ugyanis minden mezőgazdasági munka körülbelül 3-4 héttel, esetleg 5 héttel is később volt, mint idehaza. Az aratásnál marokvetés, keresztberakás volt a feladatunk. A munkások másik része teljesen gaztól felvert hagymaföldet, mákor, répát, szójababot, céklát és hasonló veteményeket gyomlált, uborkát szedett és kocsikra rakta. Mind csupa olyan munka, amelyet állandóan hajolva kellett végezni, és a hajcsár, azaz gazdasági felügyelők, akik az intézőnek a pribékjei voltak, folyton munkára hajtottak és szidták a zsidókat. Ezek odavaló német alkalmazottak voltak. Később csépeltünk olasz és orosz foglyokkal egyetemben, akik szintén szép számban voltak a körülbelül 2000 holdas, mintaszerűen berendezett, öntöző-kutakkal felszerelt gazdaságban, ahol a konyhakertészet és a mezőgazdasági termékek minden ágát kultiválták.Aratás után a cséplés, majd burgonyaszedés, cukorrépa szedés és vagonba rakása, csalamádékaszálás és behordás tarkították életünket. Közben a vagonban érkezett áruk, konzervdobozok, valamint műtrágya kirakása és az eldirigált konzervek és tej berakása szintén a mi munkánk volt. Amikor a napok rövidültek, még sötét volt, amikor sokszor 3-4 km távolságban lévő, erősen felázott sáros talajban a munkahelyünkre ki kellett menni, délben onnan ebédre visszamenni, ebéd után ezt az utat ismét megtenni és este haza, úgy hogy maga ez a 10-12 km-es sárban való gyaloglás is, eltekintve a nehéz munkától, megerőltető volt. A szántásból szintén kivettük a részünket, végeztük a munkánkat a legnagyobb erőfeszítéssel és mikor már azt hittük, hogy nem megy tovább, egyik a másikat vigasztalva mégis bírtuk. Mondhatom, hogy közülünk a munkából dacára a nagy testi fogyásnak egyikünk sem dűlt ki, holott az állatok egyik a másika után esett össze, és pusztult el. Az intéző, aki a birtokon teljhatalmú úr volt Steiner nevű osztrák ember volt, akiben a zsidók elleni gyűlölet a legmagasabb mértékben ki volt fejlődve. Ő maga ezt nem is tagadta és hasonlóan ilyen érzelemtől voltak átitatva a munkafelügyelők nagy része, noha ezek között is volt két olyan, aki minden dicséretet megérdemel. Osztrák vagy német munkás az uradalomban nem volt, a gyárban azonban dolgozott 15 osztrák munkáslány, akik eleinte elég barátságosak voltak, de később a sok fenyegető felhívásra, nem érintkeztek velünk. Mindig azt igyekeztek magyarázni a felügyelők, hogy a zsidók megérdemlik a sorsukat, mert sohasem dolgoztak, mindig csak kihasználták a keresztényeket és azoknak a nehéz, és verejtékes munkáján élősködtek és gazdagodtak meg. Nem érdemlik még azt sem, hogy etessék őket, mert hiszen a munkájuk most sem ér semmit. Pedig mi rendesen dolgoztunk, legfeljebb több munkás kellett hozzá, mintha azt az abban felnőtt emberek végezték volna. Én magam hosszú időn keresztül, amikor a gyárból kikerültem, egészen az elutazásomig egy társammal mindig olyan helyen dolgoztam, ahol felügyelő nem volt mellettünk. Jellemzésül egy esetet említek meg: csalamádé felrakását végeztük egy társammal. A munka menete az volt, hogy reggel 2 szekeret hozott ki 2 ökör a földre. 2 orosz kaszált, én nekünk kellett a csalamádét összegyűjteni, és a szekérre felrakni. Mikor az egyik kocsi megtelt, az ökör a szekeret bevontatta az istállókhoz, és addig nekünk a másik üres kocsit kellett megrakni. Egy reggel megtörtént, hogy csak egy szekér volt szabad és így ennek a megrakása után nem volt semmi munkánk. Mikor elindultak a megrakott szekérrel leültünk pihenni. Az intéző közben ellenőrző körútján hozzánk érkezett és már messziről látta, hogy ülünk. Mikor észrevettem hogy jön, ülve maradtam, mert tudtam hogy már látott minket és nem akartam, hogyha felállok, esetleg azt higgye, hogy félelmemben álltam fel. Odaérkezve a legnagyobb dühhel vont felelősségre, hogy hogy merünk munka közben pihenni. Én látva mérgét, azt mondtam, hogy amint láthatja, nincs kocsink, amit rakjunk, tehát ezért sincs munkánk sem. Azt válaszolta, hogy nagyon csodálkozik rajtam, akit a legmegbízhatóbb zsidónak tartott, épp én szabotálok és reméli, hogy ez máskor nem fog előfordulni, nehogy a bizalmát bennem elveszítse. Ezt csak annak a megvilágítására hoztam fel, hogyha még el is végeztük a munkát, akkor sem volt szabad pihenni.Nemcsak velünk, hanem úgy az orosz, mint olasz és francia foglyokkal is hasonlóan viselkedett, azzal a különbséggel, hogy azok nem sokat adtak a kiabálására, hanem munkájukat tényleg szabotázsszerűen végezték.Ugyancsak nagyon durva és fenyegető fellépést tanúsított azok ellen a felügyelők ellen, akikről észrevette, hogy hozzánk zsidókhoz jobb indulattal vannak és esetleg még munkánkban segítségünkre is voltak.Elhelyezésünkre és étkezésünkre vonatkozólag megemlítem, hogy mint már mondottam egy nyugdíjba helyezett tehénistállóban volt a szállásunk. Az istállóban két sor beépített cementvályú volt és ennek a vályúnak a falához erősítve kb. 60 cm magasságban priccsek voltak beépítve, rajtuk papírzsákokban megtömött szalmával. A fekvőhelyeken elválasztó fal nem volt, és oly kevés hely jutott egy-egy személyre, hogy fekvés közben a testek összeértek. Takarót azok kaptak, akiknek semmiféle takarójuk nem volt. A szalma a rossz papírzsákon keresztül állandóan szúrt, úgy hogy akinek nem volt lepedője, annak bizony nagyon kellemetlen volt a helyzete.Itt is természetesen együtt voltak férfiak és nők. Vízvezeték volt az istállóban, de külön mosdóhelyiség nem. A tisztálkodás úgy történt, hogy pokrócokból spanyolfalat készítettünk, és lavórban mosdottunk. Ezen felül rendelkezésünkre állott minden héten egyszer, a cséplés ideje alatt pedig minden nap egy fürdőhelyiség, ahol 4 tuson keresztül meleg vizet kaptunk. Ez volt az egyetlen, ha primitív is, amire mindig vágytunk és alig akadt köztünk olyan, aki elmulasztotta volna ezt a fürdési alkalmat.A szobánkból, illetve lakhelyünkből nyílt a konyhára is egy bejárat. Közvetlen mellettünk egyik oldalról tehén, a másik oldalról ló, szemben pedig az ököristálló volt. Mindegyik mellett, illetve előtte nagy trágyadomb, megfelelő illatával. Az istállóban a patkányok és egerek annyira szelídek voltak, hogy nemcsak éjszaka bújtak elő, hanem nappal is az ágyunkban és az ágyunk előtt szaladgáltak. Kis élelmiszerünket nem tudtuk előlük kellően eldugni. De ruháinkat sem szégyellték össze-vissza rágni.Élelmezés szempontjából napi 3-szori étkezést kaptunk. Reggel feketekávét vagy teát, délben főzeléket, este burgonyalevest, amelyben azonban burgonyán kívül gersli és sokszor tészta is volt. Az ebéd elég változatos volt és a mennyiség is megfelelő, kaptunk sárgaborsót, babot, burgonyát, tököt stb. A nagyobb étkűek természetesen elégedetlenkedtek a mennyiség miatt, pedig még sokszor pótadag is jutott. A konyhát saját asszonyaink vezették. Elég jól főztek, de mint később kiderült, ha kissé körültekintőbbek lettek volna, lényegesen nagyobb adag jutott volna mindenkinek, hogy ez nem történt, ez kizárólag az ő rovásukra írható. A reggeli, ebéd, vacsorán kívül még a következő élelmiszereket kaptuk: hetenként és személyenként 2 kg kenyeret, 12 1/2 dkg kitűnő vajat, 1 db sajtot, körülbelül 10 dkg túrót, havonként 90 dkg cukrot, 75 dkg lekvárt és 10 db pogácsasajtot.Mezőgazdaságban lévén, azon elvnél fogva, hogy a vontató lónak száját nem lehet bekötni, szereztünk burgonyát naponta 60 személy részére 100 kg-ot, továbbá búzát, melyet megfőzve cukorral vagy lekvárral ettük, ami legkedvesebb csemegéink közé számított, azonfelül kukoricát úgy zölden, mit szárított állapotban, vöröshagymát - ami szintén nagy cikk volt - , sárgarépát, uborkát, káposztát, mákot, céklát és cukorrépát. Mindezekből asszonyaink igen jó ennivalókat készítettek. Ezeket természetesen nem a szakácsnők, hanem mindenkinek a hozzátartozója főzte. A kenyéradag és a vajadag pótlására az ottaniakkal csereüzletet lehetett kötni még pedig zsebkendőért, legfőképpen női harisnyáért vagy kesztyűért. Hetenként kétszer húst is kaptunk. Nagyjában véve tehát a koszt a szerzett pótlékokkal együtt meglehetős volt, noha a nehéz munka szervezetünkben igen sok utánpótlást kívánt, s így bizony mindnyájan erősen fogytunk.Ottlétünk első két hónapjában egyáltalán orvosi kezelésben nem volt részünk, A gyári orvos zsidót az esetleges balesetet kivéve nem kezelt. Köztünk pedig orvos nem volt. 2 hónap után végre egy zsidó orvost helyeztek hozzánk, aki az egészségügyi szolgálatot ellátta, úgy, ahogy gyógyszer nélkül gyógyítani lehet. A szükséges gyógyszereket magunk vásároltuk, és akinek nem volt pénze, annak a részére a többiek adták az összes gyógyszer árát.Hollétünkről az otthonmaradt barátokat a munkahelyünkről rendes posta útján tudtuk értesíteni az ottani jóindulatú öreg osztrák postás jóvoltából, aki az előírásokat megkerülve postánkat közvetlenül tőlünk elfogadta, és ugyanígy kézbesítette az érkező leveleket és pénzt. Egyebekben csak az intéző ceruzájával ellátva lehetett írni. Ezek az írások azonban - mint most utólag kiderült - soha nem érkeztek meg rendeltetési helyükre, mert az intéző ugyanis csak ígérte, hogy minden hónapban egyszer írt levelünket továbbítja, de a neki átadott posta sohasem jutott el rendeltetési helyére.A kerülő utakon átutalt pénzekből szereztük meg a gyógyszert, amit ugyancsak a jóindulatú osztrák gyógyszerész juttatott nekünk, mert hiszen az is tilos volt, hogy zsidónak gyógyszert szolgáltassanak ki.Hogy intézőnk és teljhatalmú urunk irántunk való jóakaratát megvilágítsam, utalok arra, hogy lakóhelyünket este 9 órától reggel 5 óráig kívülről lelakatolta, úgyhogy onnan estétől reggelig kimozdulni nem lehetett.Megszakítás nélkül egész november 26.-én d.u. 5 óráig végeztük ezt a munkát, amikoris tudtunkra adták, hogy elvisznek minket ismét a strasshofi táborba. Kerülő úton megtudtuk, hogy a menekült szászok részére kell a mi helyünk.Bár nem volt itt rózsás helyzetünk, mégis, mint derült égből a villám, úgy hatott ránk ez a rendelkezés, hogy ismét a bizonytalanságba megyünk. Azokat a felszerelési tárgyakat, amelyeket egyesek részére az uradalom kiosztott, még a kiadott parancs előtt elvették. Továbbá azoknak, akik beosztásuknál fogva vizes helyen dolgoztak, és ezért gumicsizmát kaptak, vagy akiknek a cipőjük munka közben annyira megrongálódott, hogy használni már nem tudták és azt az uradalom facipővel pótolta, 26.-án még a parancs kiadása előtt hideg novemberi napon a lábukról lehúzták, úgyhogy a munkahelyről úgy a nőknek, mint a férfiaknak mezítláb kellett haza menni.Másnap reggel mindnyájan összecsomagolva vártuk az indulási parancsot. Itt ismét meglepetés ért minket, mert az intéző, aki ott tartózkodásunk alatt nem győzte eléggé hangoztatni, hogy mennyire utálja, és semmirevalónak találja a zsidókat, csomagjainkat egytől-egyig kivétel nélkül átvizsgálta és az uradalom tulajdonát képező és általa kiutalt tárgyakat pl. konzervdobozokat, stb. elvették.Elindulásunk előtt éppen járt volna nekünk az egyhavi cukor, lekvár, sajt, vaj és kenyéradag és mivel az intéző már bizonyára tudta, hogy elvisznek bennünket, megtiltotta a kantinnak, hogy részünkre kiszolgáltassa. Pedig ez nagyon jól jött volna nekünk.Így tehát egy bableves reggelivel - mely ehetetlen rossz volt - de fejenként egynyolcad kenyérrel nem a legkedvezőbb emlékekkel távoztunk innen, és rossz sejtelmek gyötörtek mindnyájunkat a bizonytalan jövő miatt.November 27.-én indultunk el Alt/Prerauból gyalog egy közeli vasútállomásra. Gyalogutunkban egy községet érintettünk, ahol az ottani nép oly jószívű volt hozzánk, hogy mindenkinek, kinek kenyérre volt szüksége, 3-4 kg-t, kg-onként 1 márkáért rendelkezésünkre bocsátott. Később adtunk hálát ezért a jó cselekedetért, mert Strasshofban és az onnan való eltávozásunk után egész Bergen-Belsenig nemigen kaptunk ennivalót, csak annyit, hogy éppen éhen ne vesszünk.Alt/Prerauból ismét a strasshofi táborba jutottunk, még az indulás napján, november 27.-én oda is értünk.Strasshofban ismét fertőtlenítettek minket. Nem tudtuk előre, hogy meddig maradunk, de mindenki irtózott a strasshofi étkezéstől és az ukránok fenyegető magaviseletétől. Néhányan összebeszélve munkára jelentkeztünk, mert tudtuk azt, hogy aki külön munkát végez, az jobb kosztot kap. Hatan be is jutottunk a konyha mellé segédmunkásnak. Munkánk abból állt, hogy az elvermelt burgonyát, amely bomlásnak indult, fel kellett bontani, a burgonyát a konyhára behordani, ahol az őrség és a dolgozók részére főztek. Ezzel a munkával nagyon jól jártunk. Nem volt nagyon megerőltető és kiválóan jó kosztot adtak érte. Így reggelire megkaptuk a mindenkinek kijáró rendes teát és szelet kenyeret, 10 óraira kaptunk 2 db kenyérvéget, ezt azért hangsúlyozom ki, mert egy kenyérvég egyenlő volt 3 db rendes kenyérszelettel, 4-5 dkg margarint vagy vajat a másik darab kenyérre. Ebédre kikaptuk a rendes Dörrgemüsét, amihez hozzá sem nyúltunk, ezen felül egy tésztalevest, mondjuk egy burgonyapürét vagy borsópürét, esetleg zöldbab főzeléket vagy édesen elkészített burist szintén 1 db kenyérvéggel. D.U. 5 órakor ismét ugyanazt, mint d.e. 10 órára, esetleg azzal a változással, hogy vaj helyett sajtot vagy pogácsasajtot adtak. Vacsorára ismét a szokásos Dörrgemüse 1 db kenyérvéggel és 8-10 db főtt krumplival. Az ebéd adag olyan nagy mennyiségű volt, hogy abból 4 tagból álló családom jól lakott, de természetesen ugyanúgy jutott nekik a 10 óraira és uzsonnára kapott adagokból is.Itt történt a következő kedves ki epizód: burgonya felszedés közben, amikor a társaim a burgonyával megrakott kocsit a konyhához tolták, és én a burgonyaveremnél magamra maradtam, a szomszédban lévő katonai barakk ajtaja kinyílt, egy SS őrmester magához intett és kinyújtott részemre 2 nagy májpástétommal megkent kenyeret azzal, hogy fogyasszam el jó étvággyal. Még nem fogtam a kenyér evéséhez, amikor társaim visszaérkeztek és természetszerűleg meg akartam osztani velük adagomat. Zsebkés nem volt nálunk és törni nem tudtam a kenyeret, mert féltem, hogy az a drága jó májpástétom csemege lehullik a kenyérről és ezért egy kicsit tanácstalanul álltam ott, amit úgy látszik, az őrmester észre vett rajtam. Megkopogtatta az ablakot, és kezével mintegy kérdezve, hogy nincs-e a környéken valaki, akinek nem szabadna látni ezt a helyzetet, és mikor intettem neki, hogy nincs, ismét kinyitotta az ablakot és kinyújtotta zsebkését, hogy osszam el azzal a kenyeret. Mikor visszaadtam neki megköszönve, örömét fejezte ki, hogy köztünk még ebben a helyzetben is milyen nagy a kollegiális érzés. Pedig, ha tudta volna, hogy ez mennyire hiányzott a társaságból, akkor velünk, a jobb érzésűekkel sírhatott volna.Strasshofi életünk december 4.-ig tartott, mikor ismét bevagoníroztak minket, hogy Wien, Brün, Prága, Drezda, Berlinen át Bergen-Belsenbe hurcoljanak, ahova december 7.-én, 4 napi utazás után körülbelül 2000-en érkeztünk meg.A Bergen-Belseni állomásról gyalog indultunk neki a kb. 7 km távolságban lévő haláltáborba. Csomagjainkat az állomáson leraktuk, és onnan kocsival hozták utánunk. Akik nem hagyták ott a csomagjaikat, és magukkal cipelték, azok legnagyobb része az úton dobálta el, mivel a kísérő német katonák azt ígérték, hogy majd üres kocsi, hogyha kell kettő is, össze fogja szedni, és utánuk viszi a táborba. Ez meg is történt. Úgy ezeket, mint a mi csomagjainkat egy óriási sátorba dobálták össze-vissza, ott átvizsgálták, a benne lévő összes élelmiszereket elvették, ami meglehetősen sok volt, mert nem minden munkahelyről bocsátottak el mostoha módon az embereket, mint Alt/Prerauból, sok helyen még sült húst is adtak az útra, nem is beszélve a kenyér, lekvár, cukor és hasonló más élelmiszerről.A táborba való megérkezésünk után megkezdődött a harc - mert valóságos harc volt - az elhelyezkedésért. Kőbarakkokban helyezkedtünk el, ezeknek a tetejéről állandóan csepegett a víz, s így a hideg mellett még az a jó is ért bennünket, hogy barakkunk állandóan párás volt. A barakkokban 2 emeletes ágyak voltak.Közben elfelejtettem megemlíteni, hogy az állomásról való utunkban egy nagyon szép, újonnan épült kőkaszárnyatábor esett, palafedőkkel ellátva, rendes utcákkal, gyönyörű szép fenyves erdőben. Itt mindenféle fegyvernem részére volt kaszárnya, garázs és raktár. Mindenkit megkapott ez a szép látvány és az optimisták először azt hitték, hogy ez lesz a mi lágerünk. Keserves volt a csalódás, mikor továbbhajtottak bennünket. Ennek a tábornak a végén magyar csendőrség és gépkocsizóosztály is volt.Z úton továbbhaladva elértük a deportáltak és a politikai foglyok táborának kapuját. Itt már tisztán láttuk helyzetet, hogy mozgási szabadságunk nagyon kicsi lesz és hogy egy olyan óriási táborba kerültünk, ahol amint később hallottuk, 60-70000 deportált és politikai fogoly volt elzárva. A kapunál megállították a menetet, és mint a birkákat, úgy leszámoltak bennünket. A kaputól továbbmenve jó hosszú ideig gyalogoltunk, míg a részünkre kijelölt barakkokhoz jutottunk. Láttuk, hogy az egyes barakkrészek tüskés dróttal körülbelül 2 méter magasságban el vannak választva egymástól. Mindenfelé katonai őrtornyok vannak, fegyveres SS katonákkal. Itt a tábor területén belül volt a fertőtlenítőintézet, gyógyszertár és katonák részére kantin. Egy egész elkülönített helyen az őrszemélyzet kaszárnyája.A barakkokkal szemben 3 nagy konyha működött kizárólagosan az ide bezártak részére.Az a táborrész, ahova minket, magyarokat behajtottak, eredetileg 5 kőbarakkból állott külön egy mosdóépülettel. Az emeletes ágyakban faforgáccsal megtöltött szalmazsákok voltak és három ágy volt magasságban egymásra helyezve. Az alsó ágyakban a befekvés nagyon nehéz volt az ágyak magassága miatt, a legfelső ágyban pedig nem lehetett felülni, mert az oly közel volt a tetőhöz. Nagy nehezen mégiscsak elhelyezkedtünk. Egy-egy barakkszobában körülbelül 130-180 személy volt. Minden ágyhoz 2 db takarót kaptunk.A legfőbb rendelkezési jog minden és mindenki felett a magyarok részéről Fischer Simon szegedi varrógépügynök volt. Ő volt a táborparancsnokunk. A németek csak vele tárgyaltak, mással szóba sem álltak. Nagy felelősség volt rajta, akit bizony nem a legszerencsésebben választottak meg, mert nagyon kicsi intelligenciája és lelki ereje volt ahhoz, hogy feladatát jól és önzetlenül lássa el. A tábori viselkedéséért még a mai napig is Szegeden letartóztatásban van. Hogy ez az ember miképpen és hogyan jutott erre a pozícióra, az még a mai napig sem derült ki. Az összes többi funkcionáriusokat ő nevezte ki, és pedig saját helyettesét, a Gazdasági Hivatal parancsnokát és annak beosztottjait, a rendőrparancsnokot, annak legénységét, a barakkparancsnokokat és a körzetparancsnokot, ételátvevőt, stb. Ezeket a személyeket úgy választotta meg, hogy Szegedi ne legyen köztük, talán azért, mert már előre óvakodott attól, hogy az ő földijei ne lássanak bele a munkájába. Pedig volt közöttük több olyan, akihez ugyanaz a személyes jóbarátság fűzte, és amikor ezek bárminemű kéréssel fordultak hozzá, biztosra lehetett venni, hogy ez nem fog teljesülni.Megérkezésünk után második napra kezdték csomagjainkat szétosztani. Minden kézhez vett csomag egy-egy csalódás volt. A holmik össze-vissza dobálva felerészben és minden élelmiszer nélkül kerültek tulajdonosaikhoz vissza. Nagyon sokan egyáltalán nem kapták meg. Elvették még a tisztálkodásunkhoz szükséges szappant, borotvát és borotvakészüléket is. Nagyon boldog volt az, aki munkásnak jelentkezve a csomagok széthordásához saját csomagjára rábukkant és azt a motozásból érintetlenül ki tudta hozni. Ezek aztán később megmaradt holmijukért igen szépen kaptak társaiktól élelmiszert cserébe. Vagy megmaradt élelmiszerükért ruhaneműt. Ez a csomagért való harc tartott körülbelül 1 hétig.Ki lett adva a parancs, hogy a drótkerítéshez közeledni nem szabad és más barakkcsoport lakóival semmi körülmények között sem szabad érintkezni. Aki ezt megszegi, azt böjttel egybekötve bunkerbe zárják. Ezt a fenyegetést lépten-nyomon hallhattuk.Mi az úgynevezett "Sonder"-Lagerben voltunk, ami bizonyos előnyt jelentett, mert az étkezésünk több volt, mint a többi lágerrészeken, viszont dolgoznunk nem kellett, csak annyit, amennyi a saját barakkjaink és az udvarunk tisztántartásához szükséges volt. Ez a tétlenség nem volt valami kellemes, mert egész nap egyebet sem tettünk, mint sorsunkon sopánkodtunk, egyik a másik baján vitatkozva össze is szólalkoztunk. Az egyetértés bizony nem a legjobb volt. Igaz ugyan, hogy egy szóváltás után a kibékülés azonnal megtörtént, de azért ez nagyon rossz emlékeket hozott.Étkezésünk nagyon egyhangú volt. Reggelire feketekávé, ami egy kicsit megfestett víz volt, ebédre kétféle marharépából főtt 9 deci főzelék, vacsorára eleinte 9 deci, később csak 6 deci valamilyen leves volt. A főzelékben néha hús-és szalonnadarabok úszkáltak, és nagy volt az öröm, aki ilyet a főzelékében talált. Az osztók állandó szemrehányásban részesültek, hogy aki őnekik kedves, azoknak többet juttatnak, mint a másiknak, hiába volt minden bizonyíték, hogy ez nem így van, hiába állították oda a barakk által megválasztott bizalmi embereket, hiába állt oda ellenőrzésképpen a barakk körzetparancsnok meg a keverő, aki állandóan keverte az ételt osztás közben, akiknek kevesebb jutott ezekből a falatokból, az már szemrehányást tett az osztónak. A főzelék elegendő mennyiség lett volna, csak az volt a baj, hogy napról-napra csak répa volt, egész ottlétünk alatt talán 6-szor vagy 7-szer kaptunk répa helyett céklát vagy káposztát, esetleg a répafőzelékbe burgonyát. De ez utóbbiak ünnepnapot jelentettek. A vacsorai levesek eleinte édesített konzervlevesek voltak vagy pedig kenyérleves, de később az édesítés elmaradt és amint említettem a mennyiség is leredukálódott. Az étkezésnél nagy hiba volt a rendszertelen kiosztás. Igen gyakran előfordult az, hogy a reggelit reggel 6 órakor kaptuk, az ebédet pedig délután 6 órakor, a vacsorát pedig, ha jól ment, éjjel 1 órakor, de az is előfordult, hogy vagy az ebéd vagy a vacsora elmaradt és csak másnap reggel kaptunk feketekávé helyett valami levest. Ennek a rendszernek főleg az volt az oka, hogy a konyhák túl voltak terhelve és egyszer az egyik barakkrész, máskor meg a másik barakkrész kapta meg hamarabb az ennivalót. Hogy milyen rendszer szerint végezte ezt a német konyhafőnök, azt sohasem tudtuk megállapítani. Tény az , hogy az ételhordóknak és az ételátvevőknek állandó permanenciában kellett lenni, mert ha a vad, állatias viselkedésű konyhafőnök a konyhán, amit a barakktól egy széles országút választott el, elordította magát, hogy ez vagy az a láger jöhet az ételért és az 2-3 percen belül nem jelentkezett - holott az ételhordókat minden barakkból külön le kellett értesíteni, hogy sorakozzanak, mert csak zárt sorokban lehetett a kerítés kapuján kimenni, amibe 20-25 perc is beletellett - a feldühödött konyhafőnök sorra pofozta és rugdosta az ételhordókat, vagy pedig egész egyszerűen kijelentette, hogy amiért elkéstek, nem kapnak enni. Ez utóbbi volt a ritkább eset, mert ez csak kétszer fordult elő. Ezért a munkáért az ételhordók dupla adagot kaptak.Ezen főétkezéseken kívül kaptunk még hetenként kétszer fejenként 8-10 dkg lekvárt és vajat, később ezek az adagok a felére csökkentek. A kenyéradag eleinte 32 dkg volt, később leszállították 25 dkg-ra, sőt január 10.-től 15.-ig naponta csak 12 dkg-t kaptunk, utána egy pár napig ismét 30 dkg-t, majd február 3.-tól 25 és 15 dkg között váltakozott egész ottlétünk ideje alatt. Tekintve azonban, hogy a kenyér nagyon sűrűbélű volt, egy napi fejadag nagysága nem tett ki többet, mint 4 1/2-5 cm-t. Talán nevetségesnek tűnik ez a centizés azoknak, akik ilyen helyzetben nem voltak, mint mi, de olyan volt a helyzet, hogy más elosztási módot nem tudtunk kitalálni és ezért mindenki fából mércét készített magának és azzal mérte a kenyéradagot és a Wurstot. Egyéb mértékegységünk pedig a kanál és a lágerbögre volt. Ezek az elosztások mind megannyi veszedelmes napot hoztak ránk. Az elosztók egy része igazán jóindulatúlag és becsületesen végezte munkáját, de akadt bizony olyan is, aki az elosztást igyekezett saját és jóbarátai részére kihasználni. Ebből csak civakodás keletkezett, és jaj volt annak az elosztónak vagy csoport rajparancsnoknak, akik az egész rajuk részére átvett élelmiszert nem megfelelően osztották el.Volt, amikor kaptunk Zubussként nagyon jó húskonzervet. Egy ilyen doboz 85 dkg tiszta súlyt tartalmazott, amit először 8 ember, később 111 ember, majd a végén már 17 ember kapta. El lehet képzelni, hogy ennek az elosztása is lehetetlen volt és ebből is csak állandó veszedelmek keletkeztek De vigyázni kellett arra is, hogy a konzervdobozt, amit különféle célokra lehetett felhasználni, egyszer az egyik csoport, máskor a másik csoport valamelyik tagja kapja, mert ez is egy alap volt a civakodásra.December 15.-én érkezett egy szerelvény Budapestről 1500 munkaszolgálatossal és 500 nővel, akik Budapestről érkeztek. Ezeket szintén a mi táborunkban helyezték el, és hogy helyük legyen, a szomszéd barakkokból az ott lévő Häftlingeket kitelepítették, a drótkerítéseket lebontották, és úgy helyezték őket el velünk egy táborba. Ezek a budapestiek ezelőtt nem voltak munkán, különféle ruhaneműeket hoztak magukkal és a mi táborunk rongyos lakói élelmiszerekkel cserélték el ezeket. Egész vásárt csaptak. Csomagjaiknál ugyanaz a helyzet állt elő, mint nálunk, de ezeket már előre figyelmeztettük, hogy a lehetőség szerint ne adják le csomagjaikat és mi segítettünk neki azokat a kutatás elől eldugni.A tábori rend fenntartását ezek a fiatal munkaszolgálatosok vették át tőlünk, s ezért a munkájukért külön kosztot kaptak. De bizony ez a több koszt is csak arra volt jó, hogy kevésbé éhezzenek, mint a többiek.Itt meg kell még említenem a dohányzási szenvedélyt. Úgy a férfiak, mint a nők nagy része még itt sem volt képes erről a szenvedélyéről lemondani és az ismeretlen utakon bekerülő dohány és cigarettáért képesek voltak minden élelmüket odaadni, ami bizony később igen káros hatással volt a szervezetükre és nem egy halálesetet okozott az ebből kifolyólag keletkezett legyengültségük. Hiába volt az orvosok és a jóbarátok figyelmeztetése, nem használt semmit.Mint már mondottam, az éhség az egész táborban kiütött, kivéve azokat, akik a Gazdasági Hivatalban és a konyha közvetlen közelében kaptak valamelyes munkát. Ezek jobb és bőségesebb étkezést kaptak. Általában véve mindenki a saját súlyának a felére fogyott, szervezetünk legyengült és nagyon sok fiatal férfi és nő halt meg végelgyengülésben.Az éhség elvette mindenkinek a kedvét az élettől. Ehhez hozzájárult még a fűtetlen barakkokban a hidegség és így a tisztálkodás nem kellő mértékben történt, ami által jött az eltetvesedés. Ezt azonban már későn vettük észre, hogy az egész napi tevékenysége az embernek abból állt, hogy tetvezték egymást. De ez természetesen már nem használt. Csak arról lehetett szó, hogy aki jobban vigyázott magára, az kevésbé volt tetves, mint a másik. Parancsot parancs után adták ki, hogy vigyázzunk magunkra, ha haza akarunk menni, mert a tífusznak egyetlen terjesztője a megfertőzött tetű és kellő gyógyszerek hiányában, főleg pedig élelmiszerhiány miatt mindenkire végzetes lehet egy ilyen betegség. Ezt a végzetességet nem kellett magyarázni, mert úgy a mi táborunkban, de főleg a szomszédos táborokban lévő Häftlingek között a haláleset oly sűrű volt, hogy előfordult olyan nap, különösen már táborozásunk vége felé, hogy 1400-1500 halottat vittek a krematóriumba, az már nem győzte, a hullákat meztelenül egymásra dobálva, sokszor 3-4 napig ott hagyták és ez is újabb tápot adott a fertőzésnek. Nem is akarok beszélni azokról a borzalmakról, amikor a Häftling nők az út porában lábuknál vagy kezüknél fogva a földön húzták a halottakat és vitték a krematóriumba.Tábori életünk a következő volt: Reggel 6 órakor ébresztő, utána barakktakarítás. Eleinte minden nap, később hetenként kétszer volt Appell, ami bár nem járt munkával, mégis fárasztó volt, mert 2-3, sokszor 4 óra hosszát tartott a hidegben, hiányos öltözetben és főleg rongyos lábbelikben. Igaz, hogy ahhoz képest, hogy a Häftlingek és a hollandok, akik más táborrészbe voltak, reggel és délután 6-7 órát állandóan álltak, ez semmi nem volt, mégis alig kerülte el valaki, hogy keze vagy lába meg ne fagyjon. Ennek természetesen a hiányos táplálkozás is fő oka volt. Ezzel ment el minden nap, tarkítva a sok egyenetlenséggel. Alakult ugyan egy úgynevezett kultúrbizottság, amelynek az lett volna a feladata, hogy szórakoztatva a tábor lakóit, eltereljék gondolatunkat a nyomorúságtól, de bizony ez nem sok eredménnyel járt. Pedig szereplő volt elég, volt köztünk hivatásos író, színész, énekes és mind az éhségtől hajtva azért vállalta a szerepet, mert arra számított, hogy szórakoztatásunkért valami élelem ellenszolgáltatást kapnak. Eleinte ez ment is, de később már annyira kifogyott mindenki mindenből és annyira éhezet, hogy ilyen célokra adományozni nem tudott.Hogy élelmiszerért mi mindent lehetett kapni, azt néhány példával illusztrálom. Egy kenyér nagysága 32 cm volt. 15 cm kenyérért egy pár bakancsot, 30-32 cm kenyérért egy öltözet majdnem vadonatúj, angol szövetből készült férfiruhát. Egy adag 7-8 dkg vajért férfiinget és így tovább. Ezeket természetesen csak a legvégsőbb esetben vonhatta el magától az ember.Elszigetelésünk dacára is kaptunk a külvilágtól híreket, hogy ezek honnan származtak, és hogy kerültek be a tábor területére, azt kikutatni sohasem tudtuk. Voltak ezek között természetesen W.C. hírek, amelyek az ottaniak agyában fogamzottak meg, de voltak olyanok is, amik később igaznak bizonyultak. A legtöbb hír a holland táborból került hozzánk, természetesen nem ingyen, mert itt ingyen semmit sem adtak, hanem cigaretta vagy dohány ellenében. Itt megint két eset volt, a pesszimisták tábora, akik semmit sem hittek és az optimisták tábora, akik a híreket a saját szájuk íze szerint magyarázták és azt valami célból megtoldva adták tovább. Így aztán az igazságot ezekből a hírekből még utólag sem lehetett soha kihámozni.Izgalomba hozta a tábort egyszer az a hír, hogy szeretetcsomagok érkeztek a részünkre, és minden jókat jósoltak a csomag tartalmául. Arról beszéltek, hogy mindenki 5 kg-os csomagot kap. A csomagot tényleg meg is kaptuk, csak azzal a különbséggel, hogy a Gazdasági Hivatal azokat felbontotta, megfelelően átvizsgálta és egy ilyen csomagot nem egy, hanem 5-6 ember részére osztottak ki. Minden csomagban volt egy 1/2 kg szalonna, amelyből látszott, hogy frissen le lett vágva egy darab, egy zacskó kockacukor szintén felbontott állapotban, édes keksz, borsópor, ami különösen jó volt, ilyet magyar ember nem is látott, sózott dán vaj, persze mindenből csak mutatványt kaptunk, úgyhogy éhségünkben, ahogy neki láttunk a fogyasztásnak, minden el is fogyott. De azért nagyon jól esett. A szeretetcsomagot még egyszer megismételték, de akkor még kevesebbet adtak az előbbinél. A gyerekek kaptak még az előző csomagban érkezett tejporból is.Egész ottlétünk alatt állandóan készültek a gyermekek részére egy otthont felállítani, meg is alakult ugyan ez, azonban nem úgy, ahogyan azt előre tervezték. Azt mondták, hogy itt a gyerekek napi ötszöri étkezést kapnak, tejet és egész más ebédet és vacsorát, mint a többiek, ebből az egészből pedig az lett igaz, hogy az arra önként jelentkezőket beosztották melléjük felügyelőnek, étkezést ugyanazt kaptak, mint mi, csak minden este 2-3 deci tejet. A gyerekek nagy része visszakívánkozott a szüleihez a régi barakkjukba, mert a szülők nem mehettek a gyerekek barakkjába, de később a mamák is jelentkeztek ápolónőknek és így maradhattak együtt gyermekeikkel. Ebbe az úgynevezett "Kinderheim"-be 14 éves korig vettek fel gyermekeket.Februárban ezrével és ezrével jöttek a Häftlingek és munkaszolgálatosok a táborba. Hogy ezeket elhelyezhessék, minket egy másik táborrészbe hajtottak minden előzetes bejelentés nélkül. Hirtelen be kellett csomagolni - nem törődve a nagy esővel, ami aznap volt - körülbelül egy 100 méterrel távolabb eső táborba kellett mennünk. Itt megint megindultak a harcok az elhelyezkedésért, ami természetesen ismét nagy veszekedéssel járt.Az újonnan érkezett Häftlingek és munkaszolgálatosok a legrettenetesebb állapotban érkeztek, úgyhogy azoknak a látása borzalmasan hatott mindnyájunkra. Voltak ezek között mindenféle nemzetiségűek, mind agyongyötörve, agyonkínozva a fáradtságtól és éhségtől. Nem is mentek, hanem csak vánszorogtak.Április 8.-án parancsot kaptunk, hogy mindenki készüljön el, mert elvisznek bennünket más helyre. Kijelölték a barakkok számát, melyik mely napon indul. Az első transzportot 9.-én, a másodikat és a harmadikat 11.-én vagonírozták be. A 9.-i transzport 10.-én indult útnak, a második 11.-én este és a harmadik aznap éjfélkor indult ismeretlen helyre. Az indulásnál ugyan rebesgették, hogy Theresienstadtba visznek minket, de pozitívat senki nem tudott. Mind a három szerelvény egy irányban indult, azonban az útközben ért légitámadások miatt a szerelvényeket elterelték egymástól, úgyhogy az egyik vonat a másikról nem tudott, merre jár.A vonatunkat, amely a II.-ik transzport volt, április 16.-án délben 11 óra körül Berlin közelében négy légitámadás érte, melynek eredménye 54 halott és 100-nál több sebesült volt. Vonatunk hol elhagyta Berlint, hol visszatért Berlinbe, majd Prágán keresztül 22.-én érkeztünk meg Theresienstadtba. Az úton nem igen gondoskodtak élelemről, és ha utazásunk második napján nem érkeztünk Lundenburgba, ahol egy nagy lebombázott állomást találtunk, tele élelmiszerrel és ott nem gondoskodunk saját magunkról, akkor 13 napi utazásunk alatt éhen is pusztultunk volna attól a pár kg nyers burgonyától és néhány deka kenyértől, amivel bennünket egész úton elláttak. Az volt a szerencsénk, hogy ezekből az organizált dolgokból az állomáson való hosszabb tartózkodásunk alatt az asszonyok főzni tudtak. Pedig Theresienstadtba való érkezésünkkor láttuk, mikor az állomáson lévő németek a G.H. főnökét felszólították, hogy adják le a náluk lévő élelmiszert, mi minden volt két külön kocsiba rakva. Liszt, só, vaj, lekvár, szalonna, Wurst és hasonlók. Az embereink nem akarták ezeket az élelmiszereket a németeknek átadni, hanem kidobálták a vagonokból. Megkezdődött erre a harc, aki kapja, marja.Kivagonírozásunk után az állomásra kirendelt cseh deportáltak elvették csomagjainkat azzal, hogy ezeket addig nem szabad a lágerbe bevinni, amíg fertőtlenítve nem lesznek. Mindenki leadta a csomagját, kivéve, aki élelmes volt és a rendelkezést kijátszva kibújt a kordon alól.Theresienstadt gyönyörű szép fekvésű régi város, tele kaszárnyákkal. Az egész város tele parkokkal, gyönyörű tiszta minden, SS katonák felügyeletével. A város egy része a háború alatt a zsidó deportáltak részére van átalakítva úgy a magánházak, mint a kaszárnyák is. A város zsidó részének vezetősége élén Zsidó Tanács állt, zsidó polgármesterrel. A hatóságokkal ők érintkeztek. A gettó a város 80%-nak részét elfoglalta és ebben a részben a zsidóknak szabad mozgásuk volt. Ebben a városrészben üzlethelyiségek voltak és egy kávéház. A vásárlásra kizárólag zsidó pénzt nyomtak és ezzel a pénzzel pontszám arányában még ruhaneműt is lehetett vásárolni és a kávéházban ezért a pénzért feketekávét lehetett inni. Ezt a pénzt zsidó-márkának hívták. Minden dolgozó személy havonta 800 márkát kapott, melyből 50 márkát levontak és névre takarékkönyvbe helyezték el a bankban azzal, hogy szükség esetén - ha különösen erre szükség van - ebből a pénzből külön kérelemre kaphatnak bizonyos összeget. Szóval ezt rendkívüli esetre tartalékolták.Mikor mi odaérkeztünk, ez volt ott a helyzet. Körülbelül 30000 különféle nemzetiségű olasz, német, orosz, lengyel és francia deportáltat találtunk ott és előadásuk szerint mindenkinek volt valami munkabeosztása, csak az öregek és az aggok voltak a munka alól mentesek. A legnagyobb rend és tisztaság volt mindenütt. Minket kaszárnyákba helyeztek el, a régen ottlevők pedig a városban, magánházakban laktak. Minden háznak volt egy parancsnoka.A mi csoportunk egy nagy kaszárnyába került azzal, hogy fertőtlenítés után minket is a városban helyeznek el, ez csak abban különbözött egymástól, hogy benn lettünk volna a városban, de ugyancsak emeletes házakban és szűk helyen lettünk volna elhelyezve.De a mi fertőtlenítésünkkel már nem sokat törődtek, mert olyan volt már akkor a helyzet, hogy mindenki a háború befejezését várta. Sajnos ez nagyon súlyos következményekkel járt, mert a gyenge szervezetünk nem bírta az iramot és különösen annak a kaszárnyának lakói, amelyben mi voltunk és 45-50 %-ban tífuszba estek. A halálozási arányszám nem volt túl nagy, de a betegség maga nagyon sokáig tartott.Élelmezési helyzetünk itt nagyban javult. Eleinte a konyhát a csehek irányították. Reggelire volt kávé vagy tea, ebédre gerstli hússal, bab vagy borsó, vacsorára leves és még valami főzelék szerepelt a menüben. Főétel azonban a gerstli volt, amit édesen vagy sósan készítettek. Az adagok megfelelő mennyiségűek voltak, úgyhogy sokan voltak, akik meg sem tudták enni, különösen néhány nap múlva, mikor már jól laktak vele.Akik már régebben ott voltak, mesélték, hogy mikor megérkeztek, tetőtől-talpig fel lettek öltöztetve, de tőlünk csak egypáran kerültek ilyen szerencsés helyzetbe, pedig nagyon ránk fért volna, mert a csomagjainkat, amit megérkezésünk alkalmával elvettek, soha többé viszont nem láttuk. Ezeket a dolgokat azok a Häftlingek, akik majdnem meztelenül érkeztek meg 1-2 nappal később Theresienstadtba, szétdúlták és elrabolták. De nem csodáltuk, mert ezek siralmas állapotban érkeztek.Munkára már nem vittek minket. Napközben a parkokban sétáltunk, szép időben meg sütkéreztünk.Így értük meg az 1945. Május 8.-t, amikoris az ott lévő cseh rendőrök kijelentették, hogy vége a háborúnak. El nem képzelhető az az örömujjongás és rivalgás, ami erre a kijelentésre kitört. És tényleg május 9.-én reggel anélkül, hogy észrevettük volna, hogy a németek mikor távoztak, megjelentek az orosz katonák. Nagy örömmel fogadtuk őket. Új szórakozást nyújtottak nekünk a napokon keresztül átvonuló óriási csapatok. A katonák járművekről kenyeret, cukrot és cigarettát dobáltak nekünk. Míg 9.-én megérkezett az a csapat, amely Theresienstadtban állomásozott.A konyha vezetését ekkor orosz felügyelet mellett magyarok vették át. A koszt javult, de viszont a rendetlenség nagyobb lett. Ételekért hosszú ideig kellett várni. Kenyeret többet kaptunk, annyit, hogy el sem tudtuk fogyasztani és az ételek is ízesebbek lettek. A gyerekek egész külön konyhán lényegesen jobb ennivalót kaptak 7 éves korig, mint a többiek.Közben az orosz felszabadulás után a szomszédos városban Leitmeritzban történő szabad rablás alkalmával egyénileg is sok élelemhez, sőt egyesek ruhákhoz, cipőkhöz jutottak és így helyzetünk általában megjavult, mégis nehezen vártuk azt a pillanatot, hogy vonatra ülve hazaérkezünk.Nagy részük a deportáltaknak a felszabadulás után útnak indult, azonban az oroszok visszazavarták őket és csak néhánynak sikerült autókon Prágába jutni, ahol az ottani zsidó vöröskereszt vette őket pártfogásba, de heteket ott kellett tölteniük, amíg közlekedés hiányában tovább tudtak jutni. Mindezek dacára azonban mindig többen és többen indultak neki az útnak. Élelmiszerrel mindenki el volt látva még abból, amit leitneritzi organizálásból szereztünk, az időjárás meg kedvezett, úgyhogy egyénileg is bátran neki lehetett indulni.Voltunk egypáran magyar vasutasok, akik eljártunk az orosz parancsnokságnál, valamint a cseh rendőrségnél, és hosszas kilincselés és könyörgés után kijártuk, hogy legális úton, szám szerint 64-en egy külön személykocsiba beszállhattunk és a Gazdasági Hivatal által bőségesen ellátva élelemmel, június 4.-én hajnalban útnak indultunk. Utunk Prágán, Brünnön, Pozsonyon és Szobon keresztül vezetett és június 6.-án d.u. 4 órakor Budapestre érkeztünk.Azt hiszem, arról beszélnem sem kell, hogy milyen érzés fogott el mindnyájunkat, amikor a magyar határt átléptük és biztosra vettük, hogy megérkeztünk rég elhagyott otthonunkba.Budapesten a Joint megfelelő fogadtatásban részesített és néhány napi budapesti tartózkodás után június 9.-én hazaérkeztünk Szegedre.Bár el voltunk készülve rá, hogy itthon nem sok mindent fogunk elhagyott javainkból találni, mégis megdöbbentett az, hogy semmit sem találtunk a helyén.Most egyelőre a Joint alkalmazottja vagyok és továbbra is szándékomban van Szegeden tartózkodni.

Kifosztás