Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fent nevezett előadja a következőket:
Nagyon jól tudjuk már évek óta, hogy rendszeres izgatás folyik világszerte a zsidóság ellen és hogy Magyaroroszágon az itt élő és itt megvagyonosodott vezető pozíciókat betöltő svábok szították, ha nem is hangosan, de annál céltudatosabban, már jóval Hitler előtt a zsidógyűlöletet. Főleg az a csőcselék, akik emlékeztek az 1918-i fosztogatásokra, mikor kiürítették a zsidó lakásokat, üzleteket, raktárakat.Szegeden aránylag kevés volt a sváb, de ezek annál jobban összetartottak és igyekeztek felszínre kerülni. Ez teljes mértékben sikerült is nekik. Ketting Lajos szegedi rőföskereskedő, az itteni kereskedelem oroszlánrészét kaparintotta kezeihez. Mikor a nagykereskedőknek betiltották a kicsinybeli árusítást, úgy oldotta meg a súlyosnak látszó problémát, hogy felesége nevére szerzett kiskereskedelmi iparengedélyt, hogy azután a neki kiutalt anyagokat, költség nélkül kétszeres haszonnal eladhassa. Ez a nemrég még szerény keretek között mozgó kereskedő hamarosan milliomos lett és ő diktálta az iramot a szegedi piacon. Óriási pénzeket költött nyilas célokra, ami természetesen csak növelte tekintélyét. (Most volt a tárgyalása, 12 évre ítélték el.)Egy jelentéktelen kis szabómester például, aki igen szűkös viszonyok között élt, petróleum, olaj és benzin nagykereskedésre kapott engedélyt, egy pár nap múlva már házat vásárolt. Sohasem ismert kis szatócsok nagykereskedőkké avanzsáltak, és a szegedi vendéglők és kávéházak asztalai körül új arcok fogyasztották az ételeket, melyek közt egyáltalán nem volt ritka a pezsgő.Természetesen mindenki minél jobb helyen igyekezett magának üzletet vagy műhelyt biztosítani és teljes készültséggel várták az elkövetkezendő konjunktúrát. Egyesek lakásokért folytattak közelharcot, és akik eddig 3-4 gyermekükkel egy szoba-konyhás lakásban húzódtak meg vagy esetleg albérletben, most 3-4 szobás lakást igényeltek maguknak búrorral együtt. Az volt a vasárnapi szórakozásuk, hogy sorra járták a nekik tetsző házakat, értekeztek a házfelügyelővel, hogy mely lakásban lakik zsidó, milyen a berendezés és ha a kapott adatok szerint a lakás megfelelt, akkor becsöngettek a lakásba és valamilyen ürüggyel körülnéztek.Az én lakásomat ketten is kiigényelték és mind a kettőnek ki is utalták, a győztes persze az lett, aki utóbb igényelte ki. Az illetőnek a lakrésze a gettónak kijelölt városrészbe esett. Megegyeztünk, hogy a kocsi, amely az ő bútorait hozza, az enyéimet is elviszi, ámde a mérnök úr időközben meggondolta magát, és elhatározta, hogy kifesteti és kiciánoztatja az egész lakrészt, mielőtt behurcolkodik. Hiába mondtam neki, hogy erre semmi szükség nincsen, hiszen látszik a falakon, hogy tiszta, ő nem tágított. "Miért ne csináltassam, hiszen minden költségemet megfizet a város." Csakhogy amíg engem a lakásból azonnali hatállyal parancsolt ki Temesváry László, az akkori lakásdiktátor, annak csak 2 héttel később üríttette ki a lakását. Addig kénytelen voltam ismerőseimnél meghúzódni, míg bútoraim az udvaron és folyosón hányódtak.A gettóban összesen 4-en voltunk egy szobában, rajtam és feleségemen kívül egy újságíró kollégám felesége és 16 éves leánya. A legszükségesebb bútort és fehérneműt vittük oda. Jobb ruháinkat, szőnyegeinket és értékesebb festményeinket a városi zálogházban helyeztük el abban a meggyőződésben, hogy ott jó helyen vannak. Élelmiszerrel el voltunk látva, akár egy ostromlott vár lakói.A körülményekhez képest a gettóban elég jól éltünk. Hébe-hóba vendégeket is kaptunk, egy-egy bátor keresztényt, aki szembeszállva a közhangulattal, bemerészkedett a gettóba.A gettó a zsidó templom és a hitközségi székház környéke körül terült el. Természetesen körül volt kerítve deszkafallal, úgyhogy érintkezni a külvilággal nem lehetett, annál kevésbé, mert kívül mindenféle rendőrök őrködtek és tartották távol az embereket a kerítéstől. Öregebb ismerős rendőrök sűrű fejcsóválással, látható rosszallással figyelték az eseményeket, és óvatlan pillanatban átvették leveleinket és becsületesen továbbították is azokat. A fiatalabb rendőrök is megtették ezt, de már nem önzetlenül. Ruhákat, gyűrűket, zsebórákat, töltőtollakat és egyéb értékeket kaptak egy-egy levél vagy üzenet közvetítéséért. Akadt olyan rendőr is, aki a gettóban megszerezte menyasszonyának teljes kelengyéjét.Lassanként zsidó autonómia alakult ki a gettóban, magunknak kellett a közrendről és tisztaságról gondoskodni. Ebből a célból 50 tagú rendőrséget szerveztünk, melynek irányításával egy agilis fiatal Lóránd nevű ügyvédet bíztunk meg. A házak előtt felgyülemlett szemetet kellettt elszállítani, a házak előtt locsolni és seperni. A gettó lakói ennek készséggel eleget is tettek. Gazdag és előkelő asszonyok éppúgy hordták a vizet és szemetet, mint azok, akik azelőtt cselédsorban éltek.Egy napon egy sárga plakátot hordtak szét a zsidó rendőrök azzal, hogy azt minden ház, minden emeletén ki kell függeszteni. Ez a következőképp szólt:"Szeged szab. kir. város polgármestere. 1454/22-94 szám M. kir. rendőrség szegedi kapitánysága, Szeged szab. kir. város GETTÓ rendje.I. Általában1) Szeged szab. kir. városban a gettót és a zsidó házakat a m. kir. rendőrség szegedi kapitányságának közegei őrzik és figyelik. Akik jogtalanul tiltott helyen vagy kíséret nélkül próbálják elhagyni a gettót, azokat a rendőri közegek őrizetbe veszik.2) A gettóból és a zsidó házakból csak azok mehetnek ki, akik a gettóban szolgálatot teljesítő rendőri közegek útján arra parancsot kaptak. A kilépés csak a gettó kapuján a m. kir. rendőrkapitányság ott felállított őrségének ellenőrzése mellett rendőri kísérettel van megengedve.3) Az érintkezés a külvilággal teljesen szünetel. A gettóba vagy a zsidó házakba behozni vagy onnan kivinni magánosoknak semmit nem szabad. A gettóból kilépő és oda belépő zsidókat az őrség megmotozza. A gettó és a zsidó házak postaforgalma ellenőrzés alatt áll.4) A gettóban és a zsidó házakban mindenki katonás fegyelem alatt áll, a rendőri közegeknek és a kijelölt zsidó elöljáróknak feltétlen engedelmességgel tartozik.II. Elhelyezés. III. Élelmezés. IV. Szolgálati út. V. Munka. VI. Egészségügy. VII. Tűzrendészet. VIII. Elsötétítés, légiriadó. IX. Magatartás.1) A gettóban és a zsidó házakban a polgári hatóságoknak és katonai parancsnokságnak bárhol megjelenő képviselőit, ezenkívül eljáró szállásparancsnokukat is a gettóhoz tartozók a férfiak levett föveggel, illemtudóan előre köszöntsék. Előttük föveg nélkül vigyázzba álljanak. Ha valamelyik szobába bemennek, aki őket először észreveszi, vezényeljen hangosan "Vigyázz"-t. A szobaparancsnok vagy házparancsnok katonásan jelentkezzék és a kívánt felvilágosítást készséggel adja meg.2) A közös elhelyezés és több család együttérzése mindenkitől azt követeli, hogy erkölcsi vonatkozásban vagy szemérem terén magáról senki meg ne feledkezzék és a jóízlésbe ütöző cselekmények elkövetésétől tartózkodjék.X. Jelentések. XI. Ellenőrzés.Szeged, 1944 évi június hó 7.Helyettes polgármester. A rendőrkapitányság vezetőjének helyettese."Ennél aljasabb nyomtatvány mindeddig nem látott napvilágot. Ez volt az utasítás a zsidók részére, hogy miképp viselkedjék a gettóban. A leglealázóbb pontja az volt, hogy ha hatósági személy belép valamely lakásba, vigyázzállásban kell állni mindaddig, amíg az illető bennmarad. Hatósági embernek volt tekintendő a közrendőr, éppen úgy, mint bármelyik díjnok, mert hiszen csak hatósági ember jöhetett be a gettóba. A plakáton nem volt aláírás, illetőleg 2 aláírás: Polgármester és Főkapitány nevének helye üres maradt. Úgy látszik, hogy Ferenczy főkapitánynak és Tóth Béla polgármesternek nem volt bátorsága ezt a szennyiratot aláírni.Egyébként Tóth Béla polgármester és a városi tanács többsége a lehető legszomorúbb szerepet játszották ezekben a tragikus időkben. Hisz igaz, hogy ez a nagy magyar város évek óta sínylette a gyámoltalan vezetést, mégis kissé több gerincességet reméltünk tőle. Választások előtt a polgármestertől kezdve az utolsó kisegítő végrehajtóig, sorra kilincselték a zsidó törvény hatósági bizottsági tagokat támogatásért és majd elolvadtak, ha egy tekintélyesebb zsidó szóba elegyedett velük. Most azonban mindez feledve volt. A polgármester mellékutcákon járt hivatalba, hogy ne találkozzék zsidóval vagy ha ez már elkerülhetetlen, legalább ne lásssák, hogy fogadja a zsidó köszöntését.Milyen másképp viselkedett a szomszéd Hódmezővásárhely. Egyszerűen nem hajtotta végre a gettó rendeletet, mondván, hogy ha a miniszternek úgy tetszik, jöjjön le és hajtsa végre. A zsidókat meghagyták lakásukban mindaddig, amíg a rendőrök ki nem piszkálták onnan őket, amikor pedig elszállították őket Szegedre, a hatóság őrködött, vigyázott, hogy ki ne fosszák őket. Lakásaikat lezáratták, hogy onnan semmit el ne vigyenek. Hogy ezt a nemes gesztust meddig tudta a város érvényesíteni, azt nem tudom, de a városnak mindig dicsőségére fog válni, hogy nem hunyászkodott meg a bandita kormány előtt.Június 14-én este kelt szárnyra a riasztó és hihetetlennek látszó hír, hogy másnap reggel el kell hagyni a gettót és hogy gyüjtőtáborba terelik a szegedi és Szeged környékbeli zsidókat. A zsidó rendőrök házról házra járva felszólították a lakókat, hogy még az éjjel csomagoljanak és reggel 6 órára álljanak útra készen.Valóságos Bertalan éjszaka volt ez. Senki sem gondolt lefekvésre vagy pihenésre. Az asszonyok és gyermekek sírtak, a férfiak tanácstalanul tördelve néztek egymásra és olyan pánikhangulat vett erőt a tömegen, hogy attól lehetett tartani, hogy áttörve a kordont kitörnek a gettóból és szétfutnak a nagyvilágba. Az öngyilkosságok, amelyek eddig is elég gyakoriak voltak, megsokszorozódtak, és hogy még többen nem követtek el öngyilkosságot, az az orvosok bűne, akik megtagadták a mérget a hozzájuk fordulóktól. Pedig jótékonyságot gyakoroltak volna, ha megkímélik a sok ezer embert a rája várakozó megpróbáltatásoktól.Még aznap bejöttek a gettóba Majtényi Béla és Müller Antal r. kat. lelkészek, akik közölték velünk, hogy miután a zsidó hitközség megszűnt és mivel a zsidó vallást nemlétezőnek mondotta ki a kormány, hajlandó minket megkeresztelni, természetesen aki át akar térni, nehogy bárki is vallástalanul távozzék az élők sorából.A megriadt tömeg valósággal megrohanta a két lelkészt, hogy kereszteljék meg őket, ezek készséggel vállalkoztak is erre, és bár külön-külön világos reggelig kereszteltek, nem készültek el a sok jelentkezővel. Már régen kifogyott a szentelt víz, de ők csak tovább kereszteltek. A nyomtatvány blanketták kifogytak, de ez sem tartotta vissza az embereket. Mindenki róm. kat. akart lenni még azon az éjszakán. A legnagyobb része persze nem meggyőződésből akart vallást változtatni, hanem mert remélte, hogy mint keresztény talán mégis átbújik a deszkakerítésen. Az igazságnak tartozom azonban annak megállapításával, hogy a lelkészek kifejezetten figyelmeztették az embereket, hogy az áttéréstől ne várjanak semmiféle előnyt, és csak a lelki üdvösségnek megmentését ígérhetik nekik. Boldogtalannak érezte magát az, aki aznap éjszaka nem vehette fel a keresztséget.Dr. Frenkell Jenő szegedi rabbi megkísérelte, hogy ezzel az áttérési őrülettel szembeszálljon, de szavai nem találtak visszhangra. A tömeg szinte hisztérikusan meg volt tébolyodva. Láttam a törtetők között bigott zsidónak ismert férfiakat, akik családjukkal együtt szorongva várták, hogy mikor kerül rájuk a sor. Hitközségi elöljárósági tagok vették fel a keresztséget és sokan mások, akikről nem tudjuk és nem is fogjuk soha tudni, mert a viszonyok megváltozásával visszatérnek a régi vallásukra, ha ugyan egyáltalán visszatérnek valaha a közösségbe.A lelkészek hangúlyozták, hogy normális viszonyok között persze nem lehet és nem is szabad ilyen rövid úton minden lelki előkészítés nélkül valakit a katolikus anyaszentegyházba befogadni, ámde a vallás parancsa azt is előírja, hogy halálos veszedelem esetén nemcsak szabad, de köteles is a lelkész megkeresztelni azt, aki hozzá fordul ilyen esetben.Márpedig a mai helyzet halálos veszedelem, mondotta Majtényi páter, és külön kötelességemnek tartom mindenkit megkeresztelni, aki ezt kéri.Hát mindenkit nem keresztelt meg, mert nem futotta az időből és a jelentkezők nagy része még másnap is zsidó maradt.Másnap reggel csakugyan megkezdődött az átköltöztetés. Egymás után ürítették ki a házakat és utcákat. Kihirdették, hogy csak annyi holmit lehet elvinni, amennyit mindenki hosszabb távolságra is gyalogolva vinni képes. Így tehát természetes, hogy a ruhák legnagyobb részét és az összehordott élelmiszert a gettóban kellett hagyni.Kijelölték azokat a házakat, amelyek lakói először kerülnek sorra. A többiek egyenlőre kimaradtak. A kiürítettt lakásokat be kellett zárni, de a kulcs rajtamaradt a lakásajtón. Azt mondották, hogy a hatóság leltározni fogja a lakásokban maradt ingóságokat és a lakást lepecsételik. Nem igen hittünk ennek az ígéretnek.A kiürített lakások embereit a hitközségi székház előtt sorakoztatták, majd csoportonként engedték be őket. Benn megmotozták őket, majd a másik kapunk mentek ki és szálltak teherautóra, mely ismeretlen helyre vitte őket. A kívül maradtak nem érintkezhettek velük tovább és így nem is tudtuk meg, hogy miként történik a motozás. Mindössze csak annyit láttunk és hallottunk, hogy a megmotozottakat teherautóra rakták és elszállították.Nemsokára sorra kerültünk mi is. Miután tudtuk, hogy mindenféle értékeket elszedtek tőlünk, az utolsó percben még odaadtuk töltőtollainkat, ceruzáinkat és egyéb apróságokat az ajtóban álló rendőrnek. - Inkább legyen az övék -, gondoltuk, mint a motozó pribékeké. A rendőrök viszont hálából segítették poggyászainkat elvinni az emeletre, ahol a motozást végezték.A nagy közgyűlési terem hosszában asztalok sorakoztak egymás mellett, melyek előtt tisztviselők ültek, akik feljegyezték a kitagadottak adatait. Oda kellett állnunk az asztal elé és átadni mindent, ami a zsebünkben volt, pénztárcát, órát, gyűrűt és minden egyéb ilyen dolgokat. A pénztárcákat kiforgatták, kiszedték azok tartalmát és üresen visszaadták. Feljegyezték, hogy mit vettek el tőlünk, de a feljegyzésekről másolatot nem adtak. Ezután kezdődött a tulajdonképpeni motozás. Ingre és alsónadrágra le kellett vetkőzni és minden egyes ruhadarabot külön-külön alapos szakértelemmel átvizsgáltak. Még a harisnyát és a harisnyakötőt is megnézték, nemkülönben a cipőtalpat, sarkot és a kalap bélését. Természetesen közben mindent széthánytak a padlón és amikor vissza akartuk rakni holmijainkat bőröndökbe és hátizsákokba, nem engedték, hanem ők adták ide azt, amit jónak láttak. Nem vihettünk magunkkal egyebet, mint egy öltözet ruhát, 2 rend fehérneműt, 3 zsebkendőt, 2 pár harisnyát és az ennivalókat. Ebből sem mindent, mert a jobb dolgokat, konzerveket, tésztákat és kolbászt megvámolták. Elvették továbbá ballonkabátomat, felöltőmet, ernyőmet, beretvakészletemet és mindazt, amit ők használhattak. Így aztán egy irodai liszterkabátban és egy régi kopott nadrágban, melyet akkor vettem fel, ha a pincébe mentem, keltem útra. Arról nem is beszélve, hogy a karkötő órákat és gyűrűket mindekitől elvették.A nők még külön tortúrán estek keresztül, amennyiben betuszkolták őket egy másik szobába, ahol egy orvos és egy motozó külön-külön kutattták ki őket, hogy nem rejtettek-e el ékszert vagy valamilyen drágaságot valamelyik titkos helyre. Volt köztük olyan orvos, aki mélységesen szégyellte, hogy ilyen lealázó munkára kényszerítik. A férfi motozók újonc detektívek és fiatal városi tisztviselők sorából kerültek ki, akik harácsolásra használták fel megbízatásukat. Mindent át kellett volna adniok feletteseiknek, ők azonban ami értékes dolog a kezükbe akadt, azt nyomban zsebrevágták. Feleségeik, gyermekeik, de barátnőik is évekre el voltak látva a drága és be sem szerezhető holmikkal.Örök szégyene marad Szegednek és az akkori hatóságnak, hogy ez megtörténhetett, mert nem lehet egyéni akciónak minősíteni azt a szabad rablást, amit ez a több mint 100 hatósági pribék elkövetett.Feleségem éppúgy kifosztva került ki a teremből mint én, és hiába könyörgött, hogy legalább a télikabátját és gyógyszerdobozát adják neki vissza, nem adták. Láttam a motozásnál, hogy az iratszekrényben mindegyiknek volt egy fiókja, és oda hordták az apró drágaságokat, míg a drága értékes ruhákat a terem egyik sarkába vitték.A motozás befejezése után szakadó esőben kerültünk ki az utcára, ahol vagy 1 1/2 órai várakozás után feltuszkoltak bennünket egy teherautóra. Sokáig nem töprenghettünk, hogy hova visznek bennünket, mert néhány percnyi autózás után már befordultunk a városból kivezető utcába, amely a legnagyobbb, de üzemen kívüli téglagyárba torkollt.Az autó a téglagyár udvarán állt meg. Zsongott már ott az óriási, mintegy 6000 főnyi tömeg. Akik az előző 2 napon kerültek motozás elé, azokat az újszegedi és a vasutas sporttelepen sátrakban helyezték el, majd 2 napi éjszakai ázás-fázás után vitték őket a téglagyárba. Túlnyomó részt nőkből állt ez a gyülekezet, mert hiszen a férfiak 42 éves korig munkaszolgálatban voltak, másrészük már régen internálótáborokban sínylődött. De bármily rossz híre is volt a munkaszolgálatnak és bármennyire igyekeztek is onnan kiszabadulni, akiket balsorsuk odasodort, még mindig kívánatosabbnak látszott, mint a gettó és a téglagyár. Mikor híre járt a bekövetkezendő eseményeknek, tömegesen jelentkeztek munkaszolgálatra és minden összeköttetést felhasználtak arra, hogy odakerüljenek.Érthető tehát, hogy férfi bár csak kevés volt, az is jórészt munkaképtelen öreg vagy beteg.Közben folyton újabb és újabb csoportok érkeztek közeli és távolabbi környékekről, gyalog, terhautókkal és lovasszekereken. Ezeket csendőrök kísérték, aminthogy a motozás után, amint az utcára kerültünk, minket is csendőrök vettek át. Ők ügyeltek ránk, helyesebben ők tartottak bennünket állandó rémületben, amíg a téglagyárban voltunk.A velünk együtt és utánunk érkezetteket egy óriási kerek építményben helyezték el, amely mint mondották a téglaszárító volt. Ágyról, pokrócról, szalmáról vagy egyéb fekvő alkalmatosságról persze szó sem volt, ellenben piszok és por mindenfelé. Illemhelyről, mosdóhelyiségről, vízcsapokról persze szó sem volt és elképzelhető, hogy 24 óra elteltével hogyan nézett ki az udvar, amelyben csaknem 9000 ember élvezte a száműzetés első napjait.Végül a kitaszítottságában elhunyt, de akkor még agilis és életerős Pick Móric mérnök egy kis munkáscsoportot szervezett a zsidó férfiakból, mely az ő utasítása szerint két latrinát állított össze külön-külön nőknek és férfiaknak.Kerek 10 napot töltöttünk a téglagyárban, de ez a 10 nap kitörölhetetlen emlék marad mindazok számára, akik végigélték ezt az időt. Azt hittük, hogy ez a betetőzése szenvedéseinknek, pedig csak a kezdet volt. A legborzasztóbb volt a vízhiány. A vizet lajtokban hozták, melyeket egyébként az utcák locsolására használtak. Hosszú kígyózó sorokban várakoztunk a vizes kocsikra és arra, hogy ránk kerüljön a sor. Ugyancsak sorakozni kellett reggel, délben és este az ételekért. A reggeli feketekávé, ebéd rendszerint zöldfőzelék, vacsora ugyancsak főzelék. Az ételeket a zsidó asszonyok főzték éspedig elég ízletesen. Nagy 10 hatalmas üst sorakozott az udvaron egymás mellett, de a makóiak és más ortodox vidékről valók külön főztek maguknak. Ezeknek nem volt elég kóser a többi zsidók részére főzött eledel. Élelmiszer volt bőven még azoknak is, akik a normális életben nemigen jutottak hozzá. Kenyérben szintén nem volt hiány, mert azt a zsidó hitközség előre megrendelte és az otthon maradt kevés számú kivételezett zsidó gondoskodott arról, hogy azt pontosan naponta beszolgáltassák részünkre.A fekvőhely kegyetlenül szűk volt. A körbefutó szárítóterem elég nagy kiterjedésű volt, el is alhatott volna benne vagy 200 ember, de 600-an csak mint a skatulyába rakott heringek fekhettek. Megfordulni nem lehetett, de aludni még kevésbé. Ehhez járult még a 600 ember nyögésével, lélegzésével és egyéb megnyilatkozásával okozott zaj és bűz.Nem sokáig bírtam ki ezt a poklot. Pár nap múlva átcsempésztem magam egy másik szárítóhelyiségbe. Ez lécekből összerótt górészerű helyiség volt, melynek fő előnye, hogy szellős volt és kisebb rekeszekre volt osztva, amelyekben 10-20 ember fért el fekve. Igaz viszont, hogy ide bezuhogott az eső, dehát kicsire akkor már nem néztünk. Itt barakkparancsnoknak megválasztottak, ami nem annyira bizalmat jelentett, mint inkább azt, hogy férfiemberben nagy volt a hiány. A parancsnokság sok munkát, gondot és kellemetlenséget jelentett. Nekem kellett ugyanis a barakk lakóinak élelmezéséről gondoskodni, a közös munkához embereket kirendelni és a vezetőség utasításait tolmácsolni és megmagyarázni. Naponta kétszer sorakoztatni kellett a tábor lakóit, hogy meghallgassák a német parancsnokság rendelkezéseit, melyek rendszerint azzal végződtek, hogyha valakinél még mindig lenne pénz, ékszer vagy másmilyen értéktárgy, azt haladéktalanul adja le. Az ilyen önként jelentkezőnek bűnbocsánatot ígértek, de közölték, hogyha a motozásnál, ami következik, majd találnak valakinél bármily értéktárgyat azt nyomban főbelövik.Ezt a figyelmeztető fenyegetést napról napra megismételték és csodák csodája mindennap összejött egy nagy ruháskosárra való értéktárgy. Az emberek hihetetlen leleményességet fejtettek ki a rejtegetésben. Láttam fogpasztás tubusba préselt briliánsokat, kabátgallérba varrt bankjegyeket, kettősfenekű vagy -oldalú bőröndöket, amelyek mind arany és más drágaságokat rejtettek. Kolbászba, szalonnába préselték, kalácsba, tésztába belesütötték az ékszereket, gyümölcsízben fürdették a kisebb karórákat, sőt a kabátok gombja akárhány esetben gyűrű, fülbevaló vagy hasonló értéktárgy volt, mesterien áthúzva ruhaszövettel. Hogy ezek az értéktárgyak rejtekhelyeikből fokozatosan mégis előkerültek, az a lelki egyensúly fokozatos összeomlásának volt a következménye. Voltak akik előszedték elrejtett kincseiket, nem bízva a németek kilátásba helyezett amnesztiájában sokan nem merték előadni értékeiket, viszont megtartani sem próbálkoztak, hanem a bankjegyeket egész egyszerűen összetépték és egyéb értékekkel együtt a latrinába dobálták. Ha csőrepedés vagy egyéb ok miatt valaha a gettó környékén felbontják a csatornahálózatot, az igen kellemes meglepetést tartogat a munkások részére.A hangulat a táborban nem volt éppen kétségbeejtő, legalábbis nem annyira, mint amilyen indokolt lett volna. Ennek az volt a magyarázata, hogy még a legmegátalkodottabb pesszimisták sem hitték el, hogy a téglagyárból továbbvinnék őket és hogy ez az állapot 1-2 hónapnál tovább tarthatna. De meg szinte lenyűgözte a figyelmet a tábor élete, amelyben filmszerűen peregtek az események. Régi ismerősök, régen látott iskolatársak, vidéken lakó rokonok találkoztak a téglagyárban, mert a szegedieken kívül Kiskundorozsma, Kistelek, Szentes, Csongrád, Hódmezővásárhely, Orosháza, Békéscsaba, Szőreg, Makó, Halas, Mohács, Kalocsa és még közbeeső kisközség zsidó lakóit összpontosították itt.Szükségesnek tartom azonban mindjárt leszögezni, hogy a zsidó kifejezés nem fedi teljes mértékben az igazságot. A zsidók közé sorolták a kitérteket is, ezekkel csak annyiban tettek kivételt, hogy nem a gettóban, hanem erre a célra kijelölt házakban helyezték el őket. Ez a klérus és a református papság kívánságára történt. Ezeknek nem volt semmivel sem nagyobb mozgási szabadságuk vagy egyéb kedvezményük mint a zsidóknak, sőt, rosszabb dolguk volt, mert míg amazok a gettó területén szabadon mozoghattak és járhattak egyik házból a másikba, ezek nem léphettek ki a kapun.Láttam a tömegben elvegyülve urakat, akikről magam sem sejtettem, hogy valaha zsidók voltak. Sőt, voltak itt olyanok is, akik a keresztény társadalmi életben vezető szerepet játszottak, minden jótékonysági akciójukban résztvettek, bugzó hívők voltak és a naptár pirosbetűs napjait szigorúan ünnepelték. De voltak a gyülekezetben őskeresztény asszonyok, akik inkább vállalták a gettó megaláztatását és szenvedéseit, semhogy zsidó férjeiktől vagy gyermekeiktől megváltak volna.Sok bajunk volt a csendőrökkel. Amilyen emberségesek voltak a rendőrök, olyan brutálisak voltak emezek. Csak ordítozva szóltak ránk vagy feleltek kérdéseinkre és a vállukon megbillentett puskatussal ütötték oldalba a zsidókat. Apróbb üzletektől azonban ők sem idegenkedtek. A téglagyárban leadott tárgyakkal folytattak cserekereskedelmet, természetesen a saját zsebükre. Az egész vármegye csendőrsége volt itt összpontosítva, tisztekkel együtt, de ezek sem voltak semmivel sem humánusabbak, mint a legénység. Hogy milyen szigorú volt a felügyelet, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a téglagyár épületeinek tetején mindenfelé csendőrök álltak állandóan figyelve, nehogy egy zsidó is elhagyhassa azt az egyébként is körülkerített és őrzött tábor területét.Az óriási tömegben akadt természetesen beteg is nagy számban, mert hiszen még kórházi és klinikai betegeket is idehozták, nemcsak a könnyebb betegeket, de a haldoklókat is. A szülészeti klinikáról az aznap szült csecsemőket anyjukkal együtt, valamint azokat, akik közvetlenül szülés előtt álltak. A nagybetegek részére a szárítóhelyiségből rekesztettek el egy részt, a szülések levezetésére pedig egy dohos kis szerszámkamrát rendeztek be. Pontos kimutatásom nincs, de mintegy 60-ra tehető azoknak az új magyar állampolgároknak a száma, akik a téglagyár porában látták meg a napvilágot.Nem feledkeztek meg azonban a pribékek a börtönök zsidó lakóiról sem, akik kényelmes és nyugodt börtöncelláikat voltak kénytelenek elhagyni, hogy velünk együtt dicsérjék az uralkodó rendszert, és hozzánk telepítették a tébolydák zsidó lakóit, hogy megszaporodva az új tébolyultakkal ordítozásukkal tegyék elviselhetetlenné az éjszakáinkat.A változatos napok megkapó eseménye az az Istentisztelet volt, amely péntek este és szombat délelőtt zajlott le. A zsidó Istentiszteletek egyébként sem halk aktusok, de itt valóságos viharrá dagadt a hangos ima, jajveszékelés, fohász és könyörgés. A lesújtott öreg emberek magukkal hozták ezüst és arany szegélyű fehér imaköntösüket és abba burkolózva imádkoztak olyan áhitattal, mintha attól közeli szabadulásukat várhatták volna. Természetesen volt rabbi is a gyülekezetben, nemkülönben kántor, akik az Istentisztelet mélységét fokozták, de magával hozta valamelyik ortodox község buzgó zsidója a szent imatekercset (tórát) is. A mohácsi rabbi, akinek nevét nem tudom, magyar nyelven prédikált és remekbe szabott beszédével igyekezett lelket önteni kétségbeesett híveibe. Kifejtette, hogy minden üldözés dacára szeretni kell a hazát, mert nem a haza tagadott meg bennünket, hanem a gonosz emberek.Természetesen nem volt mindeki kétségeesve, mert voltak optimisták is, sőt, talán többségben, akik sehogy sem akarták elhinni, hogy nálunk is végrehajtják a zsidótörvényt úgy, mint Németországban vagy a legyőzött országokban. Ezek azt hitték, hogy a kormány csak mímeli a törvény végrehajtását, hogy a németek kívánságának látszólag eleget tegyen, de pár hét múlva hazaengednek bennünket. Voltak akik abban bizakodtak, hogy Anglia és Amerika rádióüzenetben fogják a magyar kormányt figyelmeztetni, miszerint a kinnélő magyarokkal úgy fognak bánni, ahogy itthon velünk bánnak. És bizony ezek a bizakodások sok kishitű embert segítettek át a kezdet megpróbáltatásain és sokakat tartottak vissza az öngyilkosságtól. Mert bizony ilyen is akadt bőven. Az ékszerek mellett sokan csempésztek be mérget is, és az orvosok állandó permanenciában voltak és alig győzték a gyomormosásokat.Voltak azután olyanok is, akik csak nem akartak kétségbeesni, pl. egy ifjúkori jóbarátommal találkoztam itt, aki vagy 25 évi amerikai tartózkodás után nemrég jött haza, dollárokkal szépen megrakva. Itt házat és földet vásárolt, amelyen mintagazdaságot rendezett be, majd mindössze egyszer takarította be a termést. Nem esett kétségbe, csak amiatt aggódott, hogy majd elhanyagolják a földet, melyet ő annyi gonddal és szeretettel ápolt. 25 évi fáradságának gyümölcsétől fosztotta meg a honvágytól elgyötört embert imádott hazája, illetőleg szülővárosa.Voltak azonban derűs epizódok is. Egy makói fiatalasszony a gettóban kapta a hírt, hogy munkaszolgálatos férje az orosz fronton eltűnt, hogy meghalt-e vagy fogságba esett, arról nem tudott a hírnök. A véletlen úgy hozta, hogy az asszony leánykori udvarlója is a téglagyárba került, aki felajánlotta kezét és támogatását egykori ideáljának. A nő, ami biztos az biztos jelszóval élve elfogadta az ajánlatot és egy téglagyári rabbival megáldatta az expressz-házasságkötést. Ha nem is volt teljesen szabályos dolog, a körülményeknek tökéletesen megfelelt.Hat napja voltunk már a téglagyár lakói és már kezdtük véglegesnek tekinteni elhelyezkedésünket, mikor újabb esemény zavarta meg az alig lehiggadt kedélyeket. Egy délután sorakozót vezényeltek a barakkparancsnokok. Mind a 8500-an összezsúfolódtunk az udvarba, hogy meghallgassuk a legújabb rendelkezéseket. Ez érdeklődés ezúttal teljesen jogosult volt. Egy vége-hossza nélküli névsort olvastak fel mintegy 3000 ember nevével, ezeket külön csoportba gyűjtötték, átvitték őket az udvar másik oldalára és azt mondták, hogy ezek egy csoportot képeznek és rövidesen elszállítják őket.A névsorolvasást olyan kétségbeesett sírás és jajvszékelés követte, ami talán még a téglákat is megindította. Nem mintha a téglagyárat sajnálták volna otthagyni, hanem mert hihetetlen nemtörődéssel vagy hanyagságból figyelmen kívül hagyták a családok összetartozóságát. Apró és nagyobb gyerekek neve szerepelt a névsorban szülők nélkül és megfordítva, az anyát vitték volna el gyermekei nélkül. Idősebb házaspárokat elválasztottak egymástól, úgyhogy képzelni sem lehetett volna nagyobb felfordulást, mint amit ennek a névsornak a betartása okozott volna. A tábort inspiciáló német tiszt nem tudta, hogy mi okozta a zavart, de látva a nagy felfordulást és kétségbeesett jajveszékelést, érdeklődött annak oka iránt és mikor megtudta, hogy miről van szó, utasította azokat akik a listát összeállították, hogy új névsort készítsenek éspedig olyant, amely a családokat együtthagyja.Meglepetést, sőt, megdöbbenést okozott a szegedi rabbi szereplése, akinek ugyancsak része volt a névsor összeállításában. Arról volt ugyanis szó, hogy a listán szereplők jobb helyekre kerülnek mint a többiek és ő személyes és felekezeti szempontokat tartott elsősorban szem előtt az összeállításnál. A kitértek panaszkodtak, hogy őket különösen mellőzték éspedig leginkább azokat, akik az utóbbi hónapokban tértek át. Természetesen ez ellen a külön lista ellen tengernyi volt a panasz. A német tisztek most már nem akartak a dologba beleavatkozni gondolván, hogy most már falják egymást a zsidók és megelégedtek azzal, hogy a családok együtt maradtak. Hogy ki hova megy, nekik mindegy volt.Most már a lista összeállítóit fogták körül az emberek, előbb szép szóval, majd fenyegetéssel akarták őket rábírni, hogy a lemaradottakat is vegyék fel a listára. Ez azonban lehetetlen volt, mert 3000-en felül senkit sem vehettek fel és csak arra szorítkozhattak, hogy egy-egy emberen meg is könyörültek azt egy másik helyére írták be, aki azután kimaradt. Hogy indokolt volt-e a listáért való tülekedés, azt persze senki sem tudta, mint ahogy senki sem tudhatta, hogy hova indul a listás transzport.Másnap azután új listát olvastak fel, ezen is mintegy 3000 név szerepelt újabb nevekkel. Ezek voltak kiszemelve a másik transzportba, míg a harmadik transzportba azok kerültek, akiknek a neve nem szerepelt egy névsoron sem. Alakítottak egy kisebb negyedik csoportot is, ez a hitközség és elöljáróság vezetőiből állt. Ezek közé soroztak néhány gazdagabb zsidó családot és rabbikat. Mintegy 100-an voltak ezek, akikről az a hír járta, hogy Budapesten maradnak és "túszok"-ként kezelik őket.A 3000 ember között természetesen igen sok volt az ismerős és jóbarát, mégis amikor alaposan számbavettem a velem együtt utazókat, azt láttam, hogy a hozzám legközelebb állók és legkedvesebbek más csoportba kerültek. Különösen fájlaltam, hogy Vér György kollégám felesége és leánya nem jöhettek velem, akikkel igen összeszoktunk a nehéz napokban és akikkel együtt húzódtunk meg gettóbeli lakásunkban. Vér György nem volt velünk, mert munkaszolgálatot teljesített Borban és mielőtt elment megígértem, hogy gondom lesz családjára. Ígéretemet sajnos önhibámon kívül nem tarthattam be.Június 25-én indult el a kitaszítottak első csoportja. Vagy 15 rozoga teherkocsi hajtott be a téglagyár udvarára, azokra rakták a távozók nehéz poggyászdarabjait és a gyalog járni nem tudó öregeket és betegeket. Keserves könnyhullatások és szívfacsaró búcsúzkodások között indultak el a kocsik a rókusi vasúti állomás és a legteljesebb bizonytalanság felé. A kocsikat követték gyalogosan a transzportba sorozottak négyes sorokba szorítva csendőri fedezettel. Szomorú menet volt, az ismerősök, jóbarátok és rokonok hangos zokogásától kísérve. Senki sem tudta, hogy hova mennek. Jaross belügyminiszter ugyan kijelentette a parlamentben, hogy az ország határán túl nem viszik a zsidókat, ámde akkor már tudtuk, hogy ez a címeres gazember a németek bérence, aki csak úgy tudta magát tartani, hogy a németek kívánságát vakon és ellentmondás nélkül teljesítette és aki egy kis hazugságért nem ment a szomszédba.Miután minden csomagot, öreget és beteget a kocsik egyszerre nem vehettek fel, mintegy fél óra múlva már vissza is jöttek újabb szállítmányokért. Ámde legnagyobb meglepetésünkre a kocsik visszahozták a poggyász nagy részét is. Csakhamar megtudtuk, hogy a poggyász egy részének nem jutott hely a vasúti kocsikban, tehát egyszerűen visszairányították azokat a téglagyárba, megfosztva az utazókat legfontosabb holmijaiktól, esetleg ennivalójuktól.Egész napon át tartott a csoportok távozása és a szekerek ide-oda járása és mindig ugyanazzal az eredménnyel. Minden kocsi visszahozott rengeteg poggyászt, amit aztán a csendőrök behordattak egy nagy színbe. Gazdátlan javak voltak ezek, amiért senki nem felelt és amelyeket senki sem kért számon akkor.Reánk június 27-én került sor. Okulva az előbbi transzportok sorsán, most már úgy csomagoltunk, hogy mindent magunk vihessünk. Talán még ma is romlik ott a téglagyárban a sok élelmiszer, amit ott kellett hagynunk és talán ma is össze lehetne szedni rengeteg vánkost, paplant, takarót, ruhát, cipőt és főleg bőröndöket meg aktatáskát, amit akkor ott kellett hagyni és amelyekért valamikor utolsó garasainkat adtuk oda.Élelmiszerünk nagy részét átadtuk a konyhának, miután azt ígérték, hogy konyhakocsi is lesz a vonaton és útközben főznek majd. Erre a célra egyébként az ottmaradt kivételezett zsidók és jóérzésű keresztények is nagy mennyiségű anyagot küldtek ki részünkre. Nemkülönben a Pick szalámigyárból átalakult Élelmiszer Rt. is küldött félvagonra valót. Az éhezés ellen tehát védve tudtuk magunkat, miután mindez az élelmiszer egy 15 tonnás teherkocsiban elhelyezve a vonatunkhoz volt kapcsolva.Végre mi is kifordultunk a téglagyárból a rókusi állomás felé. A járdák szélén a környék lakossága és a kíváncsiak nagy tömege várakozott. Az ablakokat is megszállták az érdeklődők és kárörvendők. Mert volt aki leplezetlen örömmel, nevetgélve nézte végig a kálváriát járókat, harácsolás és fosztogatás reményében. Voltak azonban, akik látható részvéttel kísérték a nehéz terhek alatt görnyedő kitaszítottak bukdácsoló menetét. A kíváncsi nézők között húzódtak meg azok a könnyező emberek, akik maguk megszabadultak ugyan a kitaszítottság keserveitől, de hozzátartozóik ott voltak közöttünk. Ezek napról napra és úgyszólván reggeltől estig az út szélén várakoztak, mert nem tudták, hogy szüleik vagy testvéreik melyik csoportba vannak beosztva és mikor indulnak útnak, és ha már nem is beszélhettek velük, mert a csendőrök ezt nem engedték meg, legalább búcsúpillantásukat akarták feléjük küldeni.Engem senki és semmi nem érdekelt már, egykedvűen baktattam súlyos hátizsákomat cipelve feleségemmel a szekér után, amelyre egyéb poggyászunkat raktuk. El voltam rá készülve, hogy nem engedik a vagonba bevinni, de megkíséreltem. Elvégre olyan mindegy volt, hogy otthagyom-e a téglagyárban vagy vissza viszik oda. Az ütemes menetelésből hangos csörömpölés zökkentett fel, a kenyérzsákom hevedere elszakadt és a benne lévő hőpalack összetört és csörömpölve hullott a kövezetre. Ezzel megkönnyebbült a poggyászom, de elfolyt a feketekávé, amit víz helyett magammal vittem az útra. A hőpalack hiányát gyakran éreztem számkivetettségem ideje alatt, viszont hasonló sorsra jutott úgyszólván valamennyi sorstársam előbb vagy utóbb.A vasúthoz kiérve nem a pályaudvarra tereltek bennünket, hanem egy távolabbi sínpáron álló szerelvényhez, amely 44 vagonból állott. A szerelvényhez tartozott az állítólagos túszok két kocsija is, és egy élelmiszervagon, amelyre krétával az alábbi felirat volt látható: "Liebesgabe aus Ungarn". Nem tulajdonítottunk nagy fontosságot a feliratnak, bár én az első perctől gyanúsnak találtam, hogy szeretetadománynak nevezik a mi élelmiszereinket.A bevagonírozást csendőrök intézték inkább puskatussal mint szavakkal és igen rosszul járt, aki a túlzsúfoltság miatt vonakodott beszállni. A 6 ló vagy 36 ember részére készült teherkocsiban mintegy 70-t tuszkoltak be, de volt olyan kocsi is, amelyben 80-an szorongtak. Természetesen mindenki szeretett volna magának annyi helyet biztosítani, hogy lábait kinyújthassa, mert nyilvánvaló volt, hogy nem pár órai utazás előtt állunk. Lefekvésről persze szó sem lehetett és boldog volt az, aki maga alá húzott lábakkal valahogy leülhetett a sok poggyász között. Mert közbevetőleg meg kell jegyeznem, hogy ennek a transzportnak a poggyászát nem vitték vissza az állomásról, hanem mindent betehettünk a vagonba, amit magunkkal hoztunk. Ez már egyik előnye volt annak a csoportnak, aki erre a listára került, viszont a hátránya meg az volt, hogy a sok poggyász csaknem annyi helyet foglalt el, mint mi magunk. Érthetetlen módon, hamarosan szegek kerültek elő, akadt kalapács is, és a poggyász egy részét a kocsi oldalába vert szegekre akasztottuk, míg a másik részét úgy tornyoztuk fel, hogy azon ülhettünk.Délfelé lezárták a vagonokat és a szerelvény nagy zökkenőkkel kigördült az állomásról. Nem igen tudtunk tájékozódni, hogy merre járunk, mert az állomásokon nem álltunk meg, de a kocsi kis ablakán keresztül mégis megállapítottuk rövidesen, hogy némi kerülővel a kiskunmajsai vonalra kerültünk és késő este Budapestre, illetőleg a kelenföldi állomás közelébe.Hogy Budapesten lakó leányunkkal valamiképpen érintkezésbe kerüljünk vagy hogy őt, aki ezer aggodalommal várt bennünket tájékoztassuk helyzetünk felől, arról szó sem lehetett. A vonatot csendőrök kísérték, akik még legszükségesebb dolgaink elvégzésére sem engedtek bennünket kiszállni. Akinek mégis halaszthatatlanul sürgősen kellett dolgát végezni, az egy bádogedényt használt erre a célra, amelynek tartalmát az ablakon keresztül öntöttük ki.Néhány órai vesztegelés után ismét elindult velünk a vonat Hegyeshalom, illetőleg a határ felé. Most már tudtuk, hogy aljas csalás és hazugság volt minden szó, amit a deportálással kapcsolatban mondtak. Elkészültünk a legrosszabbra, elkészültünk rá, hogy Németországba visznek bennünket, ahonnan soha többé vissza nem jövünk.Aki a motozás dacára is tudott valamilyen mérget hozni magával, az mindjárt az első éjszaka bevette és bár útitársai látták mit cselekszik, meg sem akadályozhatták és meg sem menthették őket, mert sem orvos, sem gyógyszer nem volt a közelben, de még alkalmatosság sem gyomormosásra. Ilyenek azonban nem sokan voltak, de mindenki irgyelte őket, mert sokkal kívánatosabbnak látszott a halál, mint a németországi deportálás. És ez igaz is volt, mint azt az idők folyamán alkalmunk volt megállapítani.A Lajta melletti Brucknál állt meg a vonatunk, itt a csendőröket német katonák, illetőleg a németekhez besorozott bácskai és bánáti fiúk váltották fel, akik beszéltek magyarul is. Természetesen kérdésekkel ostromoltuk őket és főleg azt szerettük volna tudni, hogy hova visznek bennünket. Erre azonban ők sem tudtak felelni, mert ők sem ismerték az útirányt. Wien valamelyik külső állomásán is keresztül mentünk, majd onnan 36 km-re fekvő Strimfing állomáson álltunk meg, ahol lekapcsolták a vonatról a mozdonyt.2 1/2 napig vesztegeltünk ezen az állomáson, miközben szép szóért és apróbb ajándékokért kinyitották a vagonok ajtaját és mi kiszállhattunk egy kicsit levegőzni. Erre igazán szükségünk volt, mert a vagonokban már dögletes volt a levegő és olyan bűz, amit csak fokozatosan lehet megszokni. Olyan szorosan préselődtünk egymás mellé, mint a rakott szardíniák. Azok is valóságos szanatóriumban érezhették magukat hozzánk képest. Az első éjszaka még csak eltelt valahogy, idegeink annyira fel voltak zaklatva, hogy talán még kényelmes ágyban sem tudtunk volna elaludni. A második napon azonban már annyira erőt vett rajtunk a fáradtság és álom, hogy ülve egymásra dőlve aludtunk el. Még a lárma sem zavart bennünket, ami pedig egész éjszaka nem csendesedett el, mert folyton kiáltozott valaki: "Hallja, vegye el az öklét az oldalamról, mert belyukasztja. Kinek a lába van a fejemen, hangzott a kíváncsi kérdés a másik oldalról, de választ persze nem kapott és a rekriminált lábtól csak úgy tudott megszabadulni, hogy azt ledobta magáról.Ne foglaljon el 2 helyet, kiáltott valaki a szomszédjára, hiszen láthatja hogy én is itt vagyok. Látni nem látom - hangzott a felelet - dehát miért van itt?, én ugyan nem hívtam."Így és más hasonló módon kedélyeskedtek az emberek, akik elhatározták, hogy nem fogják legyűrni magukat és nem fognak megsavanyodni. Ez azonban csak az első napokban volt, mert a második nap már bizony sokkal izgalmasabb volt az elsőnél, mert turbulens jelenetek is zajlottak le. Voltak köztünk öregek és betegek is, akik legjobb igyekezetük dacára sem tudták magukat tartani és tekintet nélkül az útitársakra, végighullottak a vagon padozatán. Ezekre mégis csak tekintettel kellett lenni, ami csak úgy volt lehetséges, hogy az utasok egy része állva töltötte az éjszakát. Egyébként Wien felé való utazásunkat gyakran zavarta meg a minket ért repülőtámadás és 3-4 ízben visszavontatták a vonatot, hogy kikerüljünk az angol repülők hatósugarából.Amikor végre visszajött értünk a mozdony és ismét elindultunk, már kezdtünk bizakodni, hogy nem Németországba visznek bennünket, hanem Ausztriába. Nem tudtuk ugyan, hogy jobb lesz-e nekünk, de mégis ösztönösen úgy éreztük, hogy a Monarchiához tartozó országrészben talán nem bánnak velünk olyan kegyetlenül, mint ahogy a németországi táborokról híresztelték.A katonák nem voltak olyan brutálisak, mint a magyar csendőrök, de ezek viszont egész úton zsaroltak bennünket. Először szép szóval kértek szivart, cigarettát, dohányt, zsebkendőt, zsebkést, öngyújtót, pénzt, pénztárcát és egyéb apróságot, amit mi készséggel adtunk is addig, amíg volt mit adni, mikor azonban az önkéntes adományok megcsappantak, egyszerűen ránkzárták a vagonok ajtaját és csak váltságdíj levonása ellenében nyitották ki ismét. Aki el tudja képzelni, hogy mit jelent kánikulai hőségben marhakocsiban összepréselve utazni, az megérti, hogy a zsarolási kísérletek eredményesek voltak. Mindenki kutatott holmija között, hogy mit adhatna a kísérő katonáknak, akik tekintélyes számban voltak és minden vagontól részesedni akartak. Egy alkalommal, hogy legalább 20 cm-nyi rést engedjenek az ajtón, egy P. 20-as okmánybélyeget fizettem, amit véletlenül tudtomon kívül nálam felejtettek a szegedi motozók.1944. július 2-án este Strasshof állomásra érkeztünk, amely mint megtudtuk, egyenlőre utunk első szakaszának célja volt. Az éjszakát a vagonokban töltöttük és reggel mikor kiszálltunk láttuk, hogy egy hatalmas barakkvárosba érkeztünk. Mintegy 1 1/2 km-t kellett gyalogolni. Poggyászainkat - amíg a tábor előtti rétig jutottunk, ahol aztán egyenlőre megtelepedtünk -, aki egyszerre nem bírta elhozni, két részben is hozhatta. A réten leraktuk csomagjainkat, azokból utcákat formáltunk és mindjárt fekhelyet készítettünk magunknak, mert a 6 napi utazás annyira kimerített bennünket, hogy sem élők, sem holtak nem voltunk.A rétet egy kis erdő szegélyezte, itt rakták le a betegeket akik járni nem tudtak és képtelenek voltak magukról gondoskodni. Igaz, más sem gondoskodott róluk, mert mindenki úgy érezte és így is volt, hogy összeesik a fáradtságtól. Ezek közül a szerencsétlen gyámoltalanok közül reggelre 24 meghalt. Ott lelték halálukat a strasshofi erdőben. Mi már annyira közömbösek lettünk a tragikus eseményekkel szemben, hogy nyugodtan jártunk-keltünk a halottak között, akikért csak késő délután jött egy hullaszállító kocsi Wienből.A még életben maradt súlyos betegeket és járni nem képes öregeket autókra rakták és mint mondották, Wienbe vitték. Azóta megtudtam, hogy ezek, akik között szegediek is voltak, sohasem érkeztek Bécsbe és teljesen nyomuk veszett.Bár reggelre harmattól volt nedves a rét és átázott a pokrócunk és takarónk, nagyszerűen aludtunk. Megtudtuk, hogy az előző napon Szegedről elindult transzportot, amelynek útiránya Lengyelország lett volna, Auschwitzról visszairányították, mivel az ellenség tűz alatt tartotta. Most ezek is itt vannak Strasshofban. Ez új reménységgel töltött el bennünket és a háború közeli befejezését jósoltuk.3 napot és 3 éjt töltöttünk a strasshofi mezőn, amíg beengedtek bennünket a barakkvárosba. Ebben azonban nem volt köszönet, mert a barakkok annyira zsúfoltak voltak, hogy nem tudtunk sehova befurakodni. Így tehát ismét a szabad ég alatt feküdtünk le, de sokkal rosszabb körülmények között mint eddig, mert megeredt az eső és szüntelenül esett reggelig. Pokrócokba burkolózva, kétségbeesett hangulatban dideregtük keresztül az éjszakát. Megváltást a reggel sem hozott, mert a nap elzárkózott előlünk és mi nem tudtunk egész nap felmelegedni.Még 2 napot töltöttünk ebben a borzalmas helyzetben, amíg a barakkok némileg kiürültek és mi is elhelyezkedhettünk. A barakk, amelybe bekerültünk, a fertőtlenítés előtt állók részére volt fenntartva, de mi ezzel éppoly keveset törődtünk, mint a poloskákkal melyek itt valósággal hemzsegtek.A strasshofi táborban ukránok tartották fenn a rendet. Ezt a kitüntetést azzal érdemelték ki, hogy az orosz előnyomulás és német visszavonulás idején a németekhez csatlakoztak. Lehet ugyan, hogy a németek akaratuk ellenére is elhurcolták volna őket, de ez mit sem csorbított tekintélyükön. Szellemi színvonaluk egyáltalán nem hasonlítható össze semmiféle emberivel. Kiáltozásuk állandó veszedelmet jelentett, de még inkább kampós botjuk, ami hatalmuknak volt a szimbóluma. Ezt elég gyakran használták is, ha nem találtuk ki gondolatukat és nem azt tettük, amit ők kívántak. Leggyakrabban azt kívánták, hogy adjunk nekik valamilyen ruhát, fehérneműt vagy legalább a nőknek fejkendőt. Ukrán nők osztották ki a kenyeret és Dörrgemüsét is. Magyarul ezt szárított főzeléknek kellene nevezni, ámde abban minden volt, csak éppen főzelék nem. Valami moslékszerű bűzös eledel, amelyet a legelfogultabb ellenség sem mondhatott volna emberi tápláléknak. És mi azt is megettük, mint ahogy megettünk mindent, ami rágható volt. Megettük a kenyeret is, amely állítólag árpalisztből készült és úgy hozzáragadt az ember szájpadlásához, hogy alig bírtuk lekaparni. Igaz, kaptak is sokan hasmenést, amely egészen a vérhasig fokozódott.Bármilyen primitív színvonalon álltak is azonban a mi ukránjaink, annyi eszük volt, hogy a zsidókat megzsarolják. Ha másképpen nem ment, akkor üzleti alapra helyezkedtek. Csereüzletet ajánlottak, 3 db kenyeret kínáltak egy kombinéért vagy selyem fejkendőért. Igaz, hogy a kenyeret a mienkből lopták el, de ez mit sem változtatott az üzlet lényegén.Orosz foglyok is voltak Strasshofban, ezeket is az ukránok őrizték és mint meggyőződtünk róla, ezekkel a foglyokkal még sokkal rosszabbul bántak, mint velünk. Amíg mi például szabadon a tábor utcáin járhattunk, addig az oroszok barakkja szöges drótsövénnyel volt körülkerítve és ki nem jöhettek.Német katonát vagy őrt alig láttunk Strasshofban. A parancsnokság ugyan ott székelt, de ezek nem mutatkoztak. Teljesen az ukránokra bíztak bennünket és úgy látszik tudták, hogy jó kezekre vagyunk bízva.Megtörtént egyszer vagy kétszer, hogy valakik, akiket az ukránok véresre vertek, panaszra mentek a német parancsnokságra. Meghallgatták a panaszt és megígérték, hogy majd kivizsgálják az ügyet és intézkednek. Persze nem történt semmi és úgy nézett ki a dolog, mintha ők tárgyilagosak és igazságosak lennének.4 napi hányódás után kerültünk a fertőtlenítőbe. Poggyászunkat összecsomagoltuk, magunk meztelenre vetkőzve először különféle vizsgálaton estünk át, amelynél fiatalabb magyar lányok asszisztáltak és kalauzoltak bennünket. A paritás kedvéért a nők fürdésénél a férfiak segédkeztek. A nők haját egyébként 1-2 órával a fürdés után petróleumba áztatták.A fürdő, amelynek tágas terme 40, a mennyezetről leágazó vízcsővel volt felszerelve, valóságos jótéteményként hatott és ez az első olyan intézkedés volt elhurcolásunk óta, amelyet mindenki boldogan fogadott. Kaptunk kenőszappant és azzal alaposan ledörzsöltük magunkat és élveztük a jó meleg vizet, mely zuhogott a fejünkre és amelyet fokozatosan hűtöttek le. Valósággal feléledtünk a fürdő után. Amint a helyiségből való távozás után visszanéztünk láttuk, hogy a víz, amely utánunk visszamaradt, olyan fekete mint a ténta.A fürdőből a kijárat a tábor fertőtlenített részébe vezetett és bár mi már este 11 órakor kinn voltunk, aznap éjjel nem kerültünk barakkba, mert a nők fürdetése reggel 4 óráig tartott, de meg a poggyászunkat is reggel kaptuk vissza és így az éjszakát a földön ülve a szabadban töltöttük.Reggel mindenekelőtt helyet kerestünk magunknak egy fertőtlenített barakkban és miután poggyászunkat is megkaptuk, hosszabb tartózkodásra felkészülve helyezkedtünk el. Ez a felkészülés azonban inkább állandó készenlétet, mint nyugalmat jelentett, mert csaknem az egész napot sorbanállással kellett eltölteni. A vízhiány miatt is sokat szenvedtünk, órák hosszát kellett akárhányszor sobaállni és megtörtént, hogy mikor a csaphoz kerültünk, valamelyik játékos kedvű ukrán, egyszerűen elzárta a vizet.A nagy hőségre és a járványok megelőzése céljából a németek elrendelték, hogy a barakkokat be kell festeni kátránnyal. Természetesen a zsidóknak kellett ezt a munkát elvégezni. Szerencsére nem volt annyi kátrányos vödör és meszelő, ahány zsidó és így csak azok kátrányoztak, akiket erre a célra az ukránok kijelöltek. Természetesen némi váltságdíjért szabadulni is lehetett ettől a munkától, ami azért is ajánlatos volt, mert a mázolónak nemcsak a teste lett kátrányos, hanem a ruhája is tönkrement.Az ukránok rémuralma hovatovább elviselhetetlenné vált. Ők maguk is érezték az ellenük megnyilvánuló és korobbanásra érett hangulatot és ezért párosával, sőt, négyesével végezték őrszolgálatukat, mert az alkonyatkor egyedül mászkáló ukránt rendszerint alaposan megrakták.Itt is volt naponként sorakozás és osztályozás, végülis elkezdték a transzportokat összeállítani. Ez sem ment azonban egészen simán, mert mindjárt az első csoportot visszavezényelték az állomásról, mert mire az kiment, az egész szerelvényt másfelé irányították. Pár nappal később került aztán a sor az indulásra.Reggel 8 órakor engedtek ki bennünket csoportonként a vonathoz, amely közvetlenül a tábor mögött állt. Mindenkinek lebélyegezték a személyi lapját és csuklójára ráütötték ugyanazt a bélyegzőt. Mi "GD" jelzést kaptunk, ami mint utólag megtudtuk Gmünd várost jelentett. Tehát Alsó-Ausztriában maradunk.500-an, ahányan ezt a bélyeget kaptuk, be lettünk vagonírozva egy 10 tehergépkocsiból álló szerelvényre. Egy magyarul is jó beszélő tiroli ruhába öltözött fiatalember várt reánk, aki kiválasztott közülünk 10 németül is beszélőt és megbízott bennünket egy-egy vagon felügyeletével. Elmondotta, hogy mi leszünk a vagonparancsnokok, állítsunk össze körülbelül 50 emberből álló csoportot és a fejünkkel játszunk, ha a kocsiból valaki megszökne. Az összeállítás nem volt egyszerű, mert a fiatalabbak nem akartak az öregekkel egy csoportba, illetőleg egy kocsiba kerülni, attól félve, hogy az öregek helyett nekik kell majd dolgozni. Így azután az én csoportom jobbadán öreg férfiakból, nőkből és 3 kis leánygyermekből állt, akiket azután az első utazás tapasztalatait felhasználva a lehetőség szerint elhelyeztem. 10 órakor már mindenki a helyén volt, de a vonat csak du. 4 órakor indult el velünk. Éjjel 3 órakor érkeztünk Gmündbe, de csak reggel 6 órakor hagyhattuk el a kocsikat. Csoportokban álltak és vártak ránk a munkaadók és vállalatok vezetői, akik munkásokat igényeltek.Valóságos rabszolgavásár volt ez. A gazdák munkaerős fiatal embereket akartak, ilyenek azonban nem voltak, mert hiszen a fiatal zsidó férfiak munkaszolgálatosok voltak, a többi mind 50 éven felüli volt. Sok tanakodás és szemlélődés után a vezetőnk egy idősebb urat hozott hozzám, aki felszólított, hogy állítsak össze egy kb. 25 főnyi csoportot. A megbízás végehajtása nem volt éppen könnyű, mert a családokat természetesen nem választhattam széjjel, viszont arra is kellett gondolnom, hogy munkaképesek legyenek a csoportban.Amíg a válogatással bajlódtam, a gazda eltávozott, majd egy jókora kenyérrel tért vissza, amit nekem azzal adott át, hogy osszam szét embereim között. Mindjárt közölte velem, hogy én leszek a JUPO, ami a "Juden Polizei" rövidítését jelenti és hogy ebbeli minőségemben az én kötelességem felügyelni a csoportra. Köztük rendet tartani, őket munkára szorítani és mindenért a fejemmel kell jót állnom, illetőleg ha bármi is történik vagy valamelyik valami szabálytalanságot követ el, engem vonnak felelősségre és lőnek főbe. Az öreg úr azonban, aki kiválasztott bennünket, csak társa volt a cégnek ahova munkára kértek bennünket, mert a tulajdonképpeni munkaadó Ludwig Knapp nevű építőmester volt, fűrészgyártulajdonos és földbirtokos, többszörös háztulajdonos, egyszóval gazdag ember. Weitra volt a város ahova vittek bennünket, 12 km-re Gmündtől, 900 méter magasságban a tenger színe felett.Knapp traktorral szállított bennünket leendő munkahelyünkre. Weitra körülbelül 5000 lakosú, 1000 évnél régibb kisváros Alsó-Ausztriában, nem messze a cseh határtól. Éppen délre érkeztünk szállásunkra, ahol jó meleg levessel vártak már ránk.Lakásunk nem volt valami biztató. Birkaól volt régebben, de az állatállomány a háború folytán egyre jobban összezsugorodott. Knapp úr zsidószállássá alakította át az ólat. Az átalakítás annyiból állt, hogy priccseket ácsoltatott össze, személyenként 80 cm szélesre kalkulálva, kettőt egymás fölé. Kaptunk szalmát, amit mindenki tetszése szerint helyezett el fekhelyén és miután poggyászunkat is elhelyeztük, lepihentünk. Délután nem kellett még dolgoznunk, de nem is tudtuk, hogy voltaképpen milyen munkára akarnak bennünket felhasználni.Délután megjelent ismét a gazda közöttünk, aki nem lakott abban a házban ahova minket beszállásolt és felszólított, hogy menjek vele, majd megmutatja, hogy hol fogunk dolgozni, mert reggel nekem kell az embereket munkába vezetnem. Mintegy 10 percnyire volt a munkahely, amely egyenlőre egy hatalmas, de csak félig kész barakk volt a vasúti állomás közelében. Megmagyarázta, hogy a barakk alatt pincét ásunk, éspedig mivel a talaj lejtős, az elején mintegy 1/2 méternyi mélységben, de befelé haladva körülbelül 2 méterig. Megmondotta, hogy reggel 7 órakor kezdődik a munka, tehát 1/4 órával kell előbb elindulni, hogy zárt sorokban mellékutcákon kell mennünk, hangosan beszélni nem szabad, még kevésbé valakit megszólítani vagy valakivel szóba állni, még ha minket meg is szólítanának. És dolgozni kell szorgalmasan, mert nemcsak ő, de a csendőrség és a Gestapó is ellenőrizni fog bennünket és én a fejemmel játszom, ha nem lesz minden rendben.Visszatérve a szállásra, átadta nekem a csoport részére kiutalt lisztet, kenyeret, vajat, margarint, gyümölcsízt, cukrot és burgonyát. A kenyeret mindjárt szétosztottam a csoport emberei között, minden egyebet pedig átadtam a konyhának főzésre. Szállásunkhoz konyha is tartozott, ahol a mi asszonyaink főztek. Ezek négyen voltak, a legidősebb 4 asszony. A csoportot kizárólag szegediekből állítottam össze, abban a reményben, hogy így jobban megértjük egymást és nem lesz köztünk semmiféle vita vagy nézeteltérés. Sajnos volt közöttünk nézeteltérés, nem is nagyon ritkán. A férfiak mindössze hatan voltak, engem beszámítva. 3 kislány egy 2 éves, egy 5 és 6 éves, továbbá egy 11 éves fiú, a többi asszony. Az asszonyok közül kettő munkaképtelen betegnek vallotta magát, a másik négy legidősebb pedig a konyhára volt beosztva, illetve főzésre, takarításra és a gyermekek felügyeletére. Ugyancsak házkörüli munkára, vízhordásra és udvarseprésre lett beosztva egy 75 éves öreg bajtársunk, aki egyébként jól bírta magát.Így tehát másnap reggel mindössze 14-en vonultunk ki a 24-es csoportból munkára. Ezeket azután beosztottam kisebb csoportokra, felszereltem őket ásókkal, lapátokkal, csákánnyal, talicskával és megkezdtük a munkát. Eleinte mulattunk azon, hogy íme kubikosok lettünk, mi, akik azelőtt soha életünkben ilyen szerszámokkal nem bíbelődtünk és hogy a fiatal zongoraművésznő csákánnyal vágja a sziklás talajt, az ügyvédné a talicskát tolja, a kereskedő lapátolja a földet és a biztosítási titkár cipeli a kifejtett szikladarabokat. Nem telt azonban bele egy fél óra és máris rájöttünk arra, hogy a kubikolás nem könnyű munka és hogy a szentesi és az orosházi kubikosok igen keservesen megdolgoznak a mindennapi kenyerükért. De azért mi is dolgoztunk tőlünk telhetően, izzadva, verejtékezve. Azt azonban hamarosan észrevettük, hogy két bajtársunk egy 70 éves férfi és egy 50 körüli úriasszony csak kerülgeti a munkát, és nem szándékozik magát kimeríteni a nehéz munkában, bár mindkettő elég jó kondícióban van. Mi készséggel honoráltuk volna az ő elhatározásukat, ha nem a mi rovásunkra ment volna ez. A kitűzött munkamennyiséget ugyanis el kellett végezni, márpedig 2 ember szabotált és ezek helyett a többinek kellett dolgozni. 9 órakor 10 percre abbahagytuk a munkát és uzsonnáztunk. Az uzsonna egy darab kenyér volt, nem nagy, mert hiszen az egésznapi kenyéradag mindössze 1/4 kg volt.A kubikolást 10 óra körül abbahagytuk, mert az állomásra 2 vagon hasábfa érkezett, és azt ki kellett a vagonokból rakni és az épülő barakk mellé talicskázni. A kirakás még csak ment valahogy, de a talicskázás már keserves munka volt. Gyorsan kellett dolgozni, mert az üres vagonokra sürgős szükség volt. Azután ölbe kellett rakni a fát, aminek ugyancsak megvan a technikája.A hasábok 1 méter hosszúak, ezekből le kell rakni egy sort egy méter szélességben. Erre jön egy másik sor hasábfa de keresztbe rakva, majd a harmadik és így tovább, amíg a máglya eléri a két méter magasságot. Majd ismét keresztet kell rakni. Így azután 10 köbméter fa van az egyik kereszttől a másikig. Ezt persze elmondani sokkal könnyebb, mint lerakni a hasábokat, melyek között nem ritka a 40, sőt, 50 kg súlyú és amelyeket hóból és fagyból kell előcsákányozni.Déli 12 órakor abbahagytuk a munkát és az utasításhoz híven felsorakozva hazamentünk. Az ebéd készen várt bennünket és az asszonyok a rendelkezésre álló anyagból a lehető legjobbat készítették. Levest és főzeléket, akinek volt valami hazai maradékja, az pótolta. Mert étvágyunk az volt, akár farkasnak. Szerencsére burgonyában nem volt hiány és nem kellett éheznünk. Kezdetben legalább nem. Igaz viszont, hogy a jóllakottság érzését, ahogy az odahaza eltöltött bennünket, nem éreztük.Körülbelül 3 hétig tartott már a kubikolás és hasábfa kirakás, mikor hirtelen abbamaradt a munka. Kiderült, hogy szimpatikus öreg gazdánk azért társult Knappal, mert azt remélte, hogy felmentik a katonai szolgálat alól, lévén az üzem katonai fontosságúnak deklarálva. Ámde az öreg csalódott, mert 60 éve dacára be kellett vonulnia, így hát nem volt érdemes a telepet üzembe helyezni, jóllehet, hogy már a gépek is ott voltak, amelyek generátorfát aprítottak a tankok és teherautók fűtésére. Ez a munka pedig úgynevezett generátorfa vágása lett volna. Amikor a román olaj elmaradt, a teherautókat és tankokat átalakították fagázzá. Erre a célra és különleges gépekkel körülbelül 8 cm szélesre fűrészelték a fát és fel is aprították.Volt Knappnak egy másik fűrésztelepe is a 3 1/2 km-re fekvő Schützenberg nevű faluban, ahol már hónapok óta vágták a generátorfát és amikor Weitrában abbahagytuk a munkát, másnap már erre a telepre vezényeltek bennünket.Schützenbergben egy szabályos fűrészgyár volt 3 gatterrel, amelyek a szálfákat deszkákká és oszlopokká fűrészelték. Az üzemet a telepen keresztül folyó Lenzing patak hajtotta. Volt egy asztalos, kádár, ács, kovács és villanyszerelő műhely is. Egy jókora turbinát mesterséges vízesés hajtott. Ez pedig egy dinamót, ami az áramot fejlesztette. Kisegítőnek alacsony vízállás vezetésére állt készenlétben egy 50 lóerős gőzgép is, amelynek üzemköltsége ugyancsak jelentéktelen volt, mert fűrészporral fűtötték. A telepen állt a főnök lakóháza és a műhelyeken kívül még egy csomó barakk raktárnak és gazdasági épületek.Egy különálló kis emeletes házban laktak a francia hadifoglyok, számszerint 15-en. Ezek már 4-5 éve dolgoztak a telepen amikor mi odajöttünk és az első partraszállási kísérlet alkalmával kerültek fogságba. Egy német katona őrizte őket, aki esténként összeszedte a nadrágjaikat, hogy éjnek idején meg ne szökjenek. Arra persze a német nem gondolt, hogy a franciáknak 2 nadrágjuk is lehet, mint ahogy volt is, mert ők nem megszökni, hanem kiszökni akartak. Hogy hova, hát Istenem, fiatalok voltak és a környéken sok volt a hadiözvegy és a vőlegényétől megfosztott leány. Ezek aztán gondoskodtak is részükre pótnadrágról.A franciáknak egyébként igen nagy tekintélyük volt a telepen. Kitűnő munkások voltak, odahaza jobbadán gazdálkodtak. Volt közöttük párizsi szállodás, pincér, mutatványos, sőt, filmrendező is. Itt mindegyik mesterséget tanult, némileg többfélét is és dolgoztak. Kaptak pár fillérnyi bért, amit sörre költöttek el, mert pénzért egyebet nem is lehetett kapni.Miután kissé megismerkedtem velük, alaposan megváltozott a franciákról táplált véleményem. Bizonyára a német propaganda hatása alatt léha, elsatnyult, dekadens népfajnak gondoltam őket és itt azt láttam, hogy ügyes, erős, bátor és jószívű emberek, akik készséggel segítettek bennünket ahol csak tehették minden tilalom ellenére. Volt közöttük egy róm. kat. lelkész is, aki mint tábori lelkész került fogságba. Ő volt a szakács, de vasárnaponként sorra látogatta a francia fogolytáborokat és misézett.A franciák igen önérzetesen viselkedtek és még a főnök is respektálta őket. Megtörtént, hogy új német katona őrt kaptak, pontosan akarta ellátni feladatát és puskával a vállán, feltűzött szuronnyal járkált a telepen. Amikor a franciák azt meglátták, mint egy adott jelre valamennyi beszüntette a munkát és leállították a gépeket. A főnök azt gondolva, hogy legalábbis a transmissió szíja szakadt el, lélekszakadva rohant megtudni az üzemszünet okát. Megmondották neki, hogy addig nem dolgoznak, amíg az őr fegyverrel őrzi őket. A főnök megmagyarázta az őrnek, hogy eddig sem volt fegyveres őrség, tehát most sem kell, majd amikor ez hajthatatlan maradt, telefonált a parancsnokságra, ahonnan másik őrt küldtek ki megfelelő utasítással, fegyvertelenül őrizte őket.Tulajdonképpen nem is volt szükség őrségre, mert hisz avval tisztában voltak, hogy meg nem szökhetnek, illetőleg, hogy úgyis elfognák őket, viszont itt elég jól éltek. Az ő élelmük jobb volt, mint a mienk és kétszer annyi. Ezen felül minden hónapban kaptak 5 kg-os szeretetcsomagot Amerikából, tejkonzervvel, csokoládéval, cigarettával és egyéb jókkal. Azután meg a környéken nem volt semmiféle iparos és ha a környék parasztjainak kocsiját kellett megjavítani, ha ládára, teknőre, dézsára, fapapucsra, lakatosra, kovácsra vagy villanyszerelésre volt szükség, azt ők mind elvégezték. Pénzt természetesen nem fogadtak el, hanem csakis élelmiszerért dolgoztak, így azután nem szenvedtek hiányt semmiben. Hamarosan barátság fejlődött ki közöttünk, főleg asszonyaink között. Főleg a fiatalabb évjáratokat tüntették ki figyelmességeikkel, ezekkel megosztották élelmiszereiket. Nagyon szerették a kisgyermekeket, hiszen ők is hagytak otthon ilyen apróságokat és valósággal dédelgették őket.A schützenbergi munkatábor egyébként nem volt rossznak nevezhető. egyes munkatársaim ugyan igen rossz beosztást kaptak és nehéz munkát kellett végezniök, de nekem szerencsém volt, mert az asztalos műhelybe kerültem. Főként zsindelyt gyártottam, amelyek gépekkel készültek. A helyiség hideg volt nagyon és fűteni nem lehetett, de az eső és hó ellen megvédett. Viszont a gépekkel nem tudván bánni, de meg nélkülözött is minden védőkészüléket, három ízben is szenvedtem súlyos sérülést, amelyek felgyógyulása 3-4 hétig is eltartott. Ez különben megesett más munkatársammal is, sőt, alig akadt a telepen bennszülött munkás is, aki legalább egy ujját ne nyomorította volna össze a gépen.Az asszonyoknak persze éppúgy kellett dolgozni, mint a férfiaknak. E tekintetben nem volt kivétel, de nem is húzódoztak a munkától. A munkaadó általában meg volt elégedve a zsidó munkásokkal, ámbár ezt sohasem vallotta be és állandóan fokozott munkára hajtotta őket, viszont később egy újabb munkáscsoportot kért és kapott éspedig további 43 embert, a másik telepe számára.Nagy hátránya volt azonban a schützenbergi telepnek, hogy 3 1/2 km-re feküdt Weitrától és naponta 7 km-nyi utat kellett megtenni hegynek fel és -le, amíg oda és onnan hazaértünk. A fáradságos gyaloglás alól aki tehette kihúzta magát és egyre gyakoribbak lettek a betegségek. Persze a legtöbb esetben szimuláltak, mert orvosunk nem volt és a főnök nem tudott bebizonyosodni róla. Egy párszor én is beteg voltam, de nekem valóban fájt is a gyomrom. Idehaza szigorú diétán éltem, amiről ott persze szó sem lehetett. Ámde a nagyszerű hegyi levegő szép lassan kigyógyított és később már csak akkor fájt a gyomrom, amikor éhes voltam. Ez azonban elég gyakran fordult elő. Végre is a főnök megúnta a sok betegséget és meghallgatva a panaszunkat, barakkot építtetett részünkre a telepen. Könnyen tehette, mert építési vállalkozó is volt, a munkaerő alig került valamibe, kő és fa is volt bőven.A 24 ember részére 26 méter hosszú és 6 méter széles lakóbarakkot építtetett. A mennyezetre 30 cm vastagságban fűrészport hordtunk, hogy tartsa a meleget. A fal hosszában voltak a fekvőhelyek, a szemközti oldalon hosszú asztal és padok. A barakk közepére óriási fűrészpor kályhát állíttatott, amelyben egyszeri fűtésre 70 kg fűrészport lehetett beledöngölni. Ez a kályha olyan pokoli hőséget terjesztett, hogy a leghidegebb téli éjszakákon is nyitott ajtók mellett kellett aludni, mert másképpen kibírhatatlan volt a hőség. A lakószobát csak egy ajtó választotta el a konyhától, amelynek tűzhelyén kora reggeltől késő estig ki nem aludt a tűz. Igaz, a fa nem került semmibe, mert bőven termelte az erdő, csak éppen behozni kellett és felvágni. A favágást rendszerint én végeztem motoros körfűrésszel.Mindenekelőtt munkaadó gazdánkat akarom bemutatni. Külsőleg jóvágású 50 év körüli férfi, a normálisnál fél fejjel magasabb, tagbaszakadt, bivalyerős ember. Intelligenciája nem éppen fejlett, de természetes eszű, sőt, kissé ravasz. Valamikor az osztrák-magyar hadseregben szolgált és hadnagyi rangot ért el. Aztán az osztrák Landwehrben szolgált, őrnagyi rangban. A Hitler-uralom alatt is katonáskodott egy ideig mint százados, később azután rájött, hogy a totális háborúban még a századosi rang sem véd meg a hősi haláltól.Fűrészgyárát hadiüzemmé minősíttette és mentette magát a katonai szolgálat alól. Amikor ugyanis a németek kénytelenek voltak feladni Besszarábiát és elvesztették az olajforrásokat, áttértek a fagázra ahol lehetett. A teherautókat és tankokat átalakították fafűtésre és a fűtéshez szükséges fát fűrészelték és aprították, hogy a fűtőnyíláson beférjen. Bár automata gépekkel végeztük ezt a munkát, elég generátorfát nem tudtunk termelni. Generátorfának nevezték az apróra vágott fát, de mi a rövidség kedvéért gazdánk után Knapp-fának mondottuk. Ezeket gyártottuk mi is és ehhez érkezett naponta körülbelül 3-4 vagon fa, amit a zsidók raktak ki, hordtak a telepre és raktak ölbe.Knapp úr hadifontosságú üzeme részére kapott hadifoglyokat és zsidó munkásokat, akikért filléreket fizetett és akiknek élelmezése kb. RM 1-t tett ki. Hogy felmentését és az olcsó munkaerőt állandóan biztosítsa magának, szigorúan bánt velünk, mert ez különös érdem volt. Ha idegen járt a telepen, harsogott a hangja a szidalmaktól. Judenbagazs, faules Gesindel, jüdische Luder és ehhez hasonló címzésekkel illetett bennünket abban a reményben, hogy a Gestapó is tudomást szerez róla, hogy nála a zsidóknak nincs jó dolguk. Mert ez volt a legfontosabb, hogy a zsidóknak ne legyen jó dolguk. Az első hónapokban például nem engedett orvost hívni a beteghez, sőt, azt sem engedte meg, hogy a beteg menjen az orvoshoz. Azt mondotta, hogy ez meg van tiltva. Aki beteg, az vagy meggyógyul vagy meghal, semmi szükség tehát orvosra. Azzal vigasztalta a betegeket, hogy a zsidók ássák meg egymás sírját, az utolsóét majd megásatja ő.Az igazság az volt, hogy úgy az orvos, mind a gyógyszerköltséget meg akarta takarítani. Hirtelen haragú, rapszodikus ember volt, aki úgyszólván napról napra változtatta meg elhatározásást és intézkedéseit. Ha jó kedve volt, elbeszélgetett velünk és tréfálkozott, sőt, az angolok győzelmét sem tartotta kizártnak. Rossz kedvében kegyetlen, goromba és komisz volt. Megtörtént egy alkalommal, hogy minden különösebb ok nélkül elrendelte, hogy egy beteg asszony súrolja fel az árnyékszéket, jóllehet csikorgó hideg volt, hiába könyörögtek a beteg asszony gyermekei, hogy ők végezhessék beteg anyjuk helyett ezt a munkát, nem engedte meg.Egy ízben velem szemben is Knapp aljasul viselkedett. A körfűrész mélyen bevágott az ujjamba. A sérülés olyan komoly volt, hogy kénytelen volt bevitetni kocsival az orvoshoz. Az orvos annak rendje és módja szerint bekötözött és meghagyta, hogy 5 nap múlva okvetlen ismét jöjjek el, mert át kell kötni és ki kell mosni a sebet. Egy hét elteltével arra kértem a főnököt, hogy bemehessek az orvoshoz. Nem engedett, mert mint mondotta nincs akivel bekísértessen, egyedül nem mehetek. Ez nem volt igaz, mert mint Jupo, igenis mehettem a városba és mentem is több alkalommal, de hát ő takarékoskodni akart. Nagyon fájt az ujjam és elhatároztam, hogy mégis bemegyek, mert nem voltam hajlandó Knapp úr garasoskodása miatt ujjamat amputáltatni. Kapóra jött, hogy a francia kocsis éppen indulóban volt a városba, vele mentem. Knapp észrevette, hogy eltávoztam a telepről és motorbiciklin utánam jött. Épp az orvostól jöttem ki, mikor rámtalált. Megparancsolta, hogy menjek ki az állomás melletti telepre. Irtó módon lehordott és elmondott mindennek, megfenyegetett, hogy átad a Gestapónak és felakasztat, s a pokrócot amit magammal hoztam, hogy a hideg ellen védekezzem, azonnal adjam le. A telepen nemcsak a dolgozó zsidók voltak tanúi, hanem az állomás körül foglalatoskodó osztrákok és katonák is. Derékig érő hóban harisnyában kellett volna a 3 1/2 km-re fekvő Schützenbergbe kimenni, ha meg nem könyörül rajtam egy német altiszt, aki egy teherkocsival jött, hogy Knapp-fát vigyen. Az felvett a kocsira és hazavitt. Így is mentem vagy 1/2 km-t a magas hóban. Ez azonban nem volt neki elég.Hazaérve megtudtam, hogy már előzőleg odahaza elvette a feleségem bakancsát és pokrócainkat. De még öreg barátomtól, aki időközben helyettem Jupo volt és annak feleségétől is elvette a bakancsokat és pokrócokat, mert szerinte annak kellett volna ügyelni, hogy ki ne szökhessek. Végül megparancsolta, hogy mind a négyen azonnal menjünk ki a telepre és rakjuk ölbe a behavazott és lefagyott hasábfákat. Miután ez éppen szombati napon történt meghagyta, hogy vasárnap folytassuk a munkát.Hogy azután másnapra - miután kissé lehiggadt és kijózanodott - enyhítette ezt a kegyetlen parancsot, az mit sem változtatott az elmondottakon. A többieknek pár nap múlva visszaadatta a bakancsokat és pokrócokat, nekem azonban nem. Ettől kezdve igen feszült volt közöttünk a viszony. Én kitértem előle amikor csak lehetett, hogy köszönni se kelljen, ő pedig nem szólt hozzám, legfeljebb csak szidott. Tudat alatt érezte, hogyha valaha alkalmam lesz rá, visszafizetem neki, amit velem szemben elkövetett és ez úgylátszik nyugtalanította. Sajnos eddig nem fizethettem neki vissza semmit, mert Ausztriával még nem lehet levelezni és nem közölhettem illetékes helyen, hogy nemcsak a háború meghosszabítása érdekében szorgoskodott, de komisz gazember is volt. Most lehet, hogy egy meggyőződéses kommunista.Ezután az epizód után 2 hétig szabadban dolgoztam öreg szegedi cimborámmal együtt, aki 71 éves, 1 évvel öregebb mint én. 35 fokig emelkedett, azaz süllyedt a hőmérő, de mi kitartottunk. Azután visszakerültem ismét a műhelybe, mivel a zsindelyre nem volt más begyakorolt embere.Nem dicsekvésképpen mondom, de a zsindelygyártásban príma munkaerő voltam. Egy szegedi úriasszony volt a partnerem, aki kézhez adta az anyagot és máglyába rakta a zsindelyt. Az ottani zsindelyek egyáltalán nem hasonlítanak a nálunk ismertekkel. Sokkal hosszabbak, kétszer olyan vastagok és szélesek. Ennek az az előnye, hogy tartósabbak, gyorsabban megy a munka és ami igen fontos, anyaghiányos időben kevesebb szeg kell hozzá.Abban a meggyőződésben éltem, hogy főnökünk az a kapzsi uzsorás, óriási pénzeket keres rajtunk és főleg rajtam, mert hiszen a zsindelyt jó áron értékesítheti. Kiderült azonban, hogy tévedtem. A zsindely ára maximálva volt és különben is csak utalványra volt kiadható és úgy volt maximálva, hogy abból még a mi igen nyomorúságos élelmünk sem igen került ki. Igaz ugyan, hogy ott minden maximálva volt és jegyre mindent lehetett is kapni amíg volt, feketén azonban semmit sem adtak. Igen komolyan vették az idevonatkozó rendeleteket és nem tudok olyan esetről, amikor az árakat túllépték volna. Igaz ugyan, hogy a cserekereskedelem annál élénkebb volt. Pénzért nem adtak semmit, csak áruért vagy munkáért. Még közvetlen eljövetelünk előtt is 6 fillér volt igen szép és jó burgonya kg-ja, 1 kg vaj ára 3,20, cukor 1,60 és 1 kg kenyér 34 fillér. Ezzel szemben a munkabér is igen alacsonyan volt megszabva. Az órabér általában 60-70 fillér között mozgott szakmunkásoknál, de ebből a szerény fizetésből is megéltek, mert azonfelül amit jegyre kaptak, úgy sem tudtak semmi egyebet vásárolni.Tévedés volna hinni, hogy miután volt állandó munkánk és megvolt az ellátásunk, nyugodtan éltük le napjainkat, egyáltalán nem, különösebb panaszra nem volt okunk, de a bizonytalanság, a távollévő családtagok utáni vágyakozás, az összezártság fokozta napról napra az idegességet, ami néha botrányos jelenetekben robbant ki. Ehhez még hozzájárult az éhség is, ami ha nem is volt életveszélyes, de elég nyomasztóan hatott. Mert az ellátási hivatal által kiutalt adagok legfeljebb ha elverték az éhséget, de jóllakottságot nem okoztak. Különösen kevés volt a kenyér, amelynek adagja változott aszerint, hogy mekkora volt a készlet, de általában napi 25 dkg körül mozgott. Kezdetben bővelkedtünk burgonyában, később azonban ez is lecsökkent úgy, hogy 26 emberre napi 6 kg jutott. Így aztán szép lassan eladogattuk, amink volt. Eladtuk a feleségem egyetlen rendes ruháját olyan megállapodással, hogy minden héten kapunk egy 2 kg-os kenyeret és pár kg burgonyát. Pár hét múlva azonban fizetésképtelenséget jelentett a vevő, mert az adagokat redukálták és ő sem tudott kenyérhez jutni. Eladtunk egy ezüst láncot amulettel a feleségem nyakáról, ugyancsak kenyér-burgonya valutáért. Voltak azonban, kiknek nem volt mit eladniok vagy nem voltak olyan jó összeköttetéseik, mint nekünk. Ezek bizony nélkülöztek, mert a szolidaritás érzéke erősen visszafejlődött a táborban.Azaz még ezek sem nélkülöztek mindannyian. Az asszonyok például dolgoztak a falubelieknek. Ruhát varrtak, kalapot készítettek, kötöttek, horgoltak, esetleg foltoztak, órás bajtársunk javítgatta a környék zseb- és falióráit, persze mindent csak kizárólag élelemért. És végül itt voltak a franciák. Ezek mint már jeleztem, igen jól ellátták mindenféle jóval a fiatal asszonyokat és gyermekeiket.Volt azonban még egy jótékony embere a telepnek éspedig nem más, mint egy náci körzetvezető, Semper Mihály. Ez a derék horogkeresztes neve, aki meggyőződéses hitlerista volt, nemkülönben meggyőződéses antiszemita, aki állandóan hangoztatta, hogy a zsidók okai a háborúnak. Ez az ember egy szomszédos községben lakott, ahol kis kertje is volt és minden reggel onnan gyalogolt be munkára. Reggelenként hátizsákjában hozta magával reggelijét és ebédjét, és azt hűségesen megfelezte egy fiatal szegedi zsidó asszonnyal és annak kisleányával. Ezenkívül mindennap hozott még hátizsákjában magatermelte dolgokat, almát, körtét, télen burgonyát, amit a zsidók között szétosztott.Semper asztalos volt és együtt dolgoztunk a műhelyben, soha nem hajszolt sőt, ellenkezőleg, ahol lehetett segített és azt kötötte ki, hogy olyankor "húzzak rá", ha a főnök bejön, nehogy neki legyen kellemetlensége. Természetesen politizáltunk is, de hajthatatlan maradt meggyőződésében. Megkérdeztem, hogy miként egyezteti össze a horogkeresztet és antiszemitizmust cselekedeteivel, egyszerűen azt felelte, hogy mint népet nagy általánosságban gyűlöli a zsidót, de egyénenként az más. Elvégre azok is csak emberek, éppúgy mint a többi és azoknak is joguk van élni, különösen ha olyan jóravaló emberek, mint mi vagyunk.A munkások és általában a lakosság - csekély kivétellel - igen jó szándékú volt és jó szívvel volt hozzánk, azaz talán nem is hozzánk, hanem egyszerűen utálta Hitlert. Persze csak suttogva merték utálni, de annál elszántabban. Alig várták a háború végét, hogy leszámoljanak a nácikkal. A háború kimeneteléről éppúgy meg volt a véleményük, mint nekünk. De meg voltak félemlítve annyira, hogy még egymás között sem igen mertek őszintén beszélni.Voltak elrettentő példáik. Akit a Gestapó emberei egyszer elvittek, azt nem látták többé. Pedig sokat elvittek. Egy elejtett szó, a végső győzedelemben való kétkedés elég volt ahhoz, hogy falhoz állítsák. Egy Gestapó-ember vagy SS-katona agyonlőhetett bárkit anélkül, hogy számot kellett volna adni miatta. Érthető tehát, hogyha 2 ember megállt az utcán beszélgetni, állandóan forgatták jobbra-balra és hátra a fejüket, hogy meggyőződjenek róla, hogy nincs-e valaki a közelben aki kihallgatná őket.A legbátrabban a csehek viselkedtek, meg a régi szervezett szocialista munkások. Szakszervezetről persze szó sem lehetett, de azért fenntartottak valamilyen földalatti kapcsolatot egymással és állandó érintkezésben voltak.Ezek informáltak bennünket, ezek bátorítottak és ezek tartották bennünk a lelket. A bátrabbak rádiót is hallgattak, és ezektől tudtuk meg a háború fordulatait, meg a sofőröktől, akik a környékről, sőt, Bécsből is odajöttek. Ezek koporsódeszkákat vittek tőlünk, mert Bécsben sok volt a halott.Esténként aztán összeültünk és kicseréltük értesüléseinket. Mindegyik hallott valamit és a sok apróságból kitelt volna egy négyoldalas újság. Persze ebben az élő újságban nem volt minden igaz, de nekünk így is jó volt, sőt, egyáltalán nem törődtünk vele, hogyha a hír nem is volt igaz, csak jó legyen és a háború közeli végét jósolja.Persze ezek a közlések nem zárták ki azt, hogy egy negyed órával később ne veszekedjünk, mert veszekedés nélkül nem igen múlt el nap. Hogy min és miért veszekedtünk, ma már alig tudnám megmondani. Semmiségeken, amire kár volt szót vesztegetni. Apró asszonyi pletykák, munkamegosztás miatti torzsalkodások, munkabeosztás miatti irigykedés vagy elkeseredés, mind veszekedésre vezetett. Az egyiknek féretolták a kenyerét a tűzhelylapról amikor pirítani akart, a másiknak nem maradt meleg víz este mosakodásra, a harmadik úgy vélte, hogy ő kisebb vajadagot kapott mint a másik, a negyedik rossz néven vette, hogy az ötödik egész nap benn dolgozott a főnöknőnél a meleg szobában, sőt, még uzsonnát is kapott ott, és így tovább. És ezek alól a kicsinyes asszonyi súrlódások alól a férfiak nem igen tudták magukat kivonni.Azt hiszem mindenki összeveszett mindenkivel mindennap, ami azonban nem zárta ki azt, hogy másnap reggel a legjobb barátságban köszöntsék egymást, mintha sohasem lett volna közöttük nézeteltérés. Csak ketten voltunk, akik 1 éven át kitartottunk a jóbarátságban és egyetlenegyszer sem vesztünk össze. Öreg órás barátom volt az, akivel esténként dominóztunk 1 vagy 2 órát, magamgyártotta dominókockákkal. Minden este játszottunk úgy 1/2 9-ig, amikor is felírtuk a poénokat és megterheltük egymást a differenciával, hogy másnap kiegyenlítsük azt. Felmerült ugyan néhányszor a gondolat, hogy burgonyába vagy egy darab kenyérbe menjen a játék, de utóbb elvetettük ezt az ötletet, mely alkalmas lett volna arra, hogy az egyiknek az egynapi háztartását megbillentse.Így teltek múltak a napok a legnagyobb egyformaságban, de abban a meggyőződésben, hogy minden nap közelebb jutunk a háború befejezéséhez. Augusztusban közölte velünk a főnök, hogy mindenki kaphat egy levelezőlapot és írhat haza. Nagy öröm volt ez és persze azonnal megindult az írás. Miután túlnyomó részben házastársak és családok voltunk együtt, tehát jutott mindenkinek legalább 2 levelezőlap, amit természetesen igénybe is vettünk. Azután kezdtük várni a választ, ami nem jött meg soha. Utóbb az a meggyőződés kerekedett felül, hogy gazdánk sajnálta a bélyegköltséget és nem továbbította levelezőlapjainkat.A deportáltság legnagyobb szenvedését az okozta, hogy nem tudtunk semmit Magyarországon, helyesebben Budapesten maradt hozzátartozóinkról, és hogy ezek sem tudhattak semmit rólunk. Természetesen mindenkinek volt valakije Budapesten, aki miatt méltán aggódott. Vad rémhírek terjesztésében ugyanis minden táborban akadtak mesterek, akik tudni vélték, hogy a budapesti zsidókat is deportálták, hogy ezrivel kergették őket bele a Dunába, hogy gépfegyverrel elpusztították őket, és hogy nagyrészük éhenhalt. Ezeket a híreket megspékelték azután azzal, hogy nekünk minden mindegy lehet, mert hiszen sohasem kerülünk haza. Vagy elpusztulunk itt a munkában és koplalásban vagy pedig a németek pusztítanak el bennünket, ha elveszítik a háborút és kivonulnak innen. Nem mondom, hogy ezeknek a rémhíreknek nem volt némi jogosultságuk, de azért kétségbeejtő volt hallgatni ezeket a csökönyösen ismételt önsanyargató beszédeket, amelyek bizony hangos veszekedésig fokozódó vitákat provokáltak az optimisták részéről. Azután felmerült a probléma, hogyha haza is jutunk mit és kit találunk otthon? Mi van a munkaszolgálatosokkal? Hova lettek az internáltak. Erre a kérdésre is feleletet keresett csaknem mindenki, mert ebben az irányban is sok volt az érdekelt.Voltak azután speciális családi viszálykodások. A megbomlott idegzetű emberekben nagyon meglazult a családi összetartozóság érzése is. Az öregek tisztelete ismeretlen fogalommá vált. A fiatalok semmibe sem vették a szülők figyelmeztető szavait és a gyermeki szeretet hiánya sok könnyet facsart ki a szülők szeméből.Néha olyan hangos volt a civódás, hogy a főnök figyelmét is felkeltette és sietett is mindjárt rámondani, hogy "ez is zsidó specialitás". Megnyugtattuk, hogy téved, mert próbálna csak meg 26 tiszta árját így összezárni, mint mi vagyunk, próbálná őket reggeltől estig zsírtalan, híg kotyvalékon tartani, amiből még csak jól sem lakhatnak és próbálna közéjük zárni néhány vásott, sivító gyereket, akkor meglátná, hogy azok nem veszekednének, hanem gyilkolnák egymást.Három gyermek volt a telepen, a 6 éves Márta, az 5 éves Julika és a 2 éves Zsuzsika. Mind a 3 kivételesen okos, szép kisgyerek, de olyan rosszak, amilyenekről én - akinek szintén vannak gyerekei - a legnyugtalanabb éjszakámon sem álmodhattam volna. A főkolompos közöttük Márta volt. Ez az újszegedi munkástelepen nevelkedett kis vadóc bámulatosan ügyes, szinte akrobatikus tehetség volt, aki tornamutatványaival borzongatott bennünket. Ez a 6 éves kis vadvirág sok mindent tudott, amit még idősebbek sem tudtak, de még ennél is nagyobb baj volt, hogy mindent meg is mondott. Olyan énekekre tanította a kisebbeket, aminek hallatára még az öregek is elpirultak. Amellett jószívű és őszinte volt ez a szabadszájú kis csibész, de olyan visítást tudott csinálni, hogy az embernek minden haj- és idegszála az égnek meredt. Julika, amíg nem kopott le róla a hazai nevelés máza, igen szófogadó gyermek volt. Később azonban nélkülözvén az anyai felügyeletet és miután az anyja egész nap dolgozott - mindent eltanult Mártától, amit az tudott. Alamuszi kisleány volt, villogó nagy szemekkel, aki előbb körülnézett és amikor azt hitte, hogy senki sem látja, nagyokat csípett vagy ütött a másik kettőn és azután ártatlan arccal letagadta. Zsuzsika igen bájos kislány volt, ha egyedül játszott, de amint együtt volt a másik kettővel, túltett még azokon is. Igen tanulékony volt és mindent megtanult bámulatos gyorsasággal. Jót, rosszat egyaránt. Megítélni persze nem tudta, hogy mit mond vagy énekel, de mennél jobban akarták elhallgattatni, annál jobban szajkózta mondókáit. Hamarosan megtanult minden dalt, nemcsak magyarul, de német és francia szöveggel, amit a francia hadifoglyoktól vagy német gyerekektől hallott.Ezek a kis gonoszok versenyeztek az öregek bosszantásában. Ha egész nap künn csavarogtak is a telepen, arra a 10 percre amit uzsonnaidő címen a barakkban töltöttünk, avagy délben és este vacsoraidő alatt percnyi pontossággal megjelentek, hogy fülsiketítő zajjal tegyék lehetetlenné pihenésünket. Különös előszeretettel pontosan akkor kívánkoztak bilire, amikor étkeztünk. És ez ellen hiába szólaltunk fel, hiába mondottuk az anyáknak, hogy végeztessék előbb vagy utóbb az elintézendőket, ezek csemetéiknek adtak igazat és egyáltalán nem voltak hajlandók az apróságokat jobb belátásra vagy magaviseletre bírni. Igaz, hogy az anyák fáradtak és fásultak voltak és egyáltalán nem sokat törődtek a gyermekneveléssel. Az is szórakozásuk közé tartozott, hogy rázárják a WC-ajtót a bennlevőkre. Azután megbújtak valamely zugban és onnan hallgatták kuncogva, hogy mennyire dörömböl a WC foglya, amíg végre meghallotta valaki a barakk lakói közül és kiszabadította őket.Mint mondottam, a franciák igen szerették a gyerekeket és ellátták őket minden jóval. Mindegyik gyereknek volt egy francia gyámolítója, aki a gyereken keresztül az anyával is közelebbi érintkezésbe került. A franciák nem csak élelemmel látták el a gyerekeket, hanem mindenféle játékszerrel is, amit készítettek nekik. Csináltak nekik szandálokat és facipőket. A franciák közül többet neveztek Zsánnak, de persze voltak Villik, Ernest, Paul, Remon és más nevűek is. A gyerekek azonban a leggyorsabban a Zsánt szokták meg és amikor az egyiktől azt kérdezték, hogy kitől kapta szép új szandálját, angyali egyszerűséggel felelte, hogy a mamám Zsánjától.Nem jó szemmel nézték azonban a francia-zsidó barátkozást a környék asszonyai és leányai és elég gyakran játszódtak le hangos féltékenységi jelenetek. Ámbár szigorúan meg volt tiltva a lakosságnak a franciákkal való barátkozás és bár drákói szigorral büntették az ez ellen vétőket, az asszonynépet ez sem riasztotta el a fogolytábor környékéről. A zsidó nők letelepülése tehát érthető elégedetlenséget keltett és végülis a környék asszonynépe volt kénytelen feladni már az első naptól kezdve az eredménytelennek látszó versenyt.Felejthetetlen emléke lesz a táborban élőknek a karácsony ünnepe. Az ünnep előtti délután a főnök igen megerőltette magát és egy nagy kosárban apró csomagokban mintegy 5-5 dkg kekszféle tésztát osztott ki. Ez volt a karácsonyi ajándék. Ezzel szemben estefelé megjelent barakkunkban három egyszerű munkásasszony hatalmas tálakkal, teli mindenféle édes süteménnyel, amit a mi részünkre sütöttek, és azonkívül hoztak a gyermekeknek egy-egy pár cipőt. Ezek az egyszerű szegény asszonyok, akiknek férje katona volt vagy már nem is élt, úgy gondolták, hogy a megváltó születését nem ünnepelhetik meg szebben, mintha nehéz sorsban élő embertársaiknak néhány derűs órát szereznek.6 hónap elteltével orvost kaptunk a telepre. Hajnalban érkezett meg feleségével, akiben én reggel egy kedves hódmezővásárhelyi orvosbarátomra ismertem. És érdekes, hogy amíg addig igen jól megvoltunk orvos nélkül és a baleseteket leszámítva komoly betegség nem igen fordult elő, most egyszerre annyi betege lett a telepnek, ahányan voltunk. Ezek persze nem voltak komoly betegek, de mindenesetre ki akartuk használni az alkalmat, ha már volt orvosunk. Az orvos azonban, aki már vagy fél esztendőt ugyancsak eltöltött különböző munkatáborban, már ismerte az ilyen járványt, hamarosan kigyógyított mindenkit, de azért felváltva egy-két napi pihenést mindenkinek rendelt, annál is inkább, mert ő sem akarta elárulni, hogy voltaképpen nem igen van rá szükség.Ahogy telt az idő, ha késve és elferdítve is, tudtuk, hogy a háború vége felé jár. Láttuk az angol, amerikai gépeket napról napra felettünk repülni és láttuk, hogy a német gép alig száll fel, amely útjukat állhatná.November elején azután egy vége-hossza nélküli kocsisor vonult végig a községen, menekülőkkel. Erdélyi szászok voltak, sokan közülük jól beszéltek magyarul is. Elmondották, hogy az oroszok elől menekültek, illetőleg, hogy a németek kényszerítették őket menekülésre. Vagy 2 hónapig tartott az út és nagyon panaszkodtak. A mi környékünkön telepítették le őket és bejártak hozzánk beszélgetni, ámbár ez tilos volt. Nagyon nyomorultul voltak ellátva, istállókban és ólakban laktak és amikor kifogyott a magukkal hozott élelem, koplaltak akár csak mi. Lovaikat elvette tőlük a német katonaság, őket magukat pedig kirendelték sáncásásra. Maguk között már szidták Hitlert és a németeket, akik lenézték őket és alig álltak velük szóba.Egy szép napon azután megkezdődött a magyar csapatok visszavonulása. Fáradtan, rongyosan, züllötten vonultak végig a községen lefegyverezve és kergetve, mintha hadifoglyok lettek volna. Azaz nem mintha hadifoglyok, mert azokat a nemzetközi egyezmény védi, hanem mintha zsidók lettek volna, és nem hű szövetségesek. És odahaza még mindig ragaszkodtak Németországhoz és folytatták tovább az esztelen háborút, amely akkor már régen céltalan volt. Ezt már a menekülő tisztek is beismerték. Nagy megelégedéssel szemléltük egykori kínzóinkat, a magyar csendőröket, akik most már puska nélkül és kakastolltól megkopasztva, meghunyászkodva, mint megvert kutyák sompolyogtak a poros országúton.Ez februárban volt és úgy éreztük, hogy most már csak napok választhatnak el benünket a németek teljes legyőzésétől. Sajnos tévedtünk, mert még hónapokig tartott az eszeveszett küzdelem a hatalomért.1945. április 17-e emlékezetes dátum marad azok részére, akik akkor Schützenbergben voltak. Aznap jött meg a telefonértesítés, hogy a zsidókat be kell szállítani Gmündbe és onnan Teresienstadtba. Iszonyú izgalmat keltett ez a hír. Teresienstadtot ismertük igen jól hírből, tudtuk, hogy ott vannak gázkamrák és krematóriumok. Tehát halálra voltunk ítélve. Hitler amikor látta, hogy a háborút elvesztette, kiadta a parancsot, hogy minden zsidót el kell pusztítani. Mint a méhkas, úgy zsongott a barakk. Mit tegyünk? - kérdezte egyik a másiktól.Kisebb csoportok alakultak, amelyek a barakk más-más sarkába húzódtak tanácskozni. Csakhamar megjelentek a franciák is, akik csatlakoztak a csoporthoz.Ez szombati napon történt és hétfő reggelre volt az indulás ideje kitűzve. Éjszaka alig aludt valaki. Tanácskoztak és csomagoltak. A vasárnap érthető nyomott hangulatban telt el. Látszott, hogy mindenki a menekülés tervével foglalkozik. Szándékát egyik sem közölte a másikkal. És itt kapott ismét szomorú cáfolatot a sokat emlegetett zsidó szolidaritás.Aznap délután egyre-másra tűntek el a telepről az emberek és estefelé mikor a főnök bejött a barakkba, hogy elmondja utasításait az elutazásra nézve, mindössze hatan voltunk a barakkban. Három öreg házaspár. Minket nem avattak be a menekülési tervbe, mert attól féltek, hogy terhükre leszünk. Belenyugodtak abba a megváltoztathatatlannak látszó ténybe, hogy mi nem kerülünk többé haza.Elhatároztuk, hogy mi sem dugjuk fejünket önként a hurokba, hanem megszökünk mi is. Sötét este volt már, amikor ebben megegyeztünk és 1/2 10-kor indultunk útnak. Hova mehettünk volna máshova, mint az erdőbe, amely az egész telepet és tájat körülvette. Nehéz poggyászunkkal a kátyús dűlőúton nem volt könnyű dolog. Egy francia hadifogoly, aki ismerte az erdőt, megmagyarázta az utat és ennek nyomán mentünk lassú menetben. Körülbelül 2 órát gyalogoltunk, mikor úgy gondoltuk, hogy elértük azt a helyet, ahova igyekeztünk.Fekhelyet rögtönöztünk egy tisztáson és éjfél elmúlt már, amikor holtfáradtan lepihentünk. Reggel aztán sátrakat hevenyésztünk fenyőgallyakból és berendezkedtünk. Kövekből tűzhelyet rögtönöztünk. Úgy gondoltuk, hogy ott várjuk be az oroszok megérkezését. 4 napig tartott ez a paradicsomi állapot, mely idő alatt egyetlen ember sem járt a közelben. Elég jól éreztük magunkat. Az ötödik éjszaka azonban olyan vihar keletkezett és olyan zápor szakadt reánk, hogy valósággal kimosott bennünket az erdőből. Ruháink, pokrócaink, vánkosaink mind csuromvizesek lettek és mi dideregve és ázva gubbasztottuk keresztül a pokoli éjszakát.Az erdőben nem maradhattunk a meghűlés és tüdőgyulladás veszedelme nélkül. Nem volt más választás, mint kora reggel visszaszivárogni a faluba és lehetőleg parasztházak padlásán húzódni meg, amíg az oroszok megjönnek. Ismét felszedelődzködtünk, de átázott ágyruháinkat és pokrócainkat hátrahagytuk száradni gondolván, majd eljövünk érte. Lassan, óvatosan mentünk le a faluba párosan egmástól kisebb távolságban, nehogy feltűnést keltsünk. Ez sikerült is. Csakhogy amikor betértünk a kocsmába megtudtuk, hogy a község teli van menekülő horogkeresztesekkel. A kocsmárosék azt tanácsolták, hogy menjünk vissza az erdőbe és este jöjjünk vissza, amikor ezek már továbbmentek. Mit tehettünk egyebet, megindultunk vissza az erdőbe. Ahogy azonban kiértünk az útra, Knapp úrral találtuk magunkat szemben. Nagyon megrökönyödött ahogy meglátott bennünket és azonnal kerékpárost küldött a csendőrségre jelentéssel. Néhány perc múlva már ott volt egy csendőr, aki azonnal vallatóra fogott bennünket. Azt tudakolta főleg, hogy hol van a többi 20 szökevény. Ha akartuk volna, akkor sem tudtunk volna felvilágosítást adni.Vittek minket Weitrába. Arra kértem a csendőrt, hogy engedje elhozni az erdőben maradt holmikat, megnyugtatott, hogy arra már nem igen lesz szükségünk.Képzelhető, hogy igen vegyes érzelmekkel indultunk útnak. Biztosra vettük, hogy már Weitrában végeznek velünk, mivel szökevények vagyunk és a szökésért halálbüntetés jár. Weitrában azonban nem történt semmi, mert 1 óra múlva még vagy 30 összehordott zsidóval együtt már indultunk teherautón Gmündbe. Itt sem történt semmi azonfelül, hogy kaptunk enni és ott töltöttünk egy éjszakát.Másnap bevagoníroztak bennünket és egy hosszú szerelvény teli halálraszánt zsidóval, megindult Teresienstadt felé. Ezen az éjszakán nem sokat aludtunk, nem a kényelmetlenség miatt, hanem a várható események hatása végett. Arra is gondoltunk, hogy felrobbantják akár a németek, akár az angolok a vonatunkat. Nem történt semmi és úgy látszott, hogy megmaradunk a gázkamrának.5 napig utaztunk. Hatodik nap reggel 9 óra tájban megérkeztünk Teresienstadtba. A fogunk is vacogott az izgalomtól. Hát ez a végső állomás. Feledve minden vitát és torzsalkodást, érzékenyen elbúcsúztunk egymástól, ahogy a halálraindulókhoz méltó és elkészültünk a legrosszabbra. Minden perc egy örökkévalóságnak látszott amíg kinyitották a vagonok ajtaját. Összeszedtük poggyászunkat és ki akartunk szállni, amikor valaki barátságosan mosolyogva felkiáltott:"Csak szálljatok ki és hagyjatok minden poggyászt a kocsiban."Nem értettük a dolgot, azt hittük, hogy komisz tréfát űznek velünk még halálunk előtt is. De mégsem látszott tréfának. Egy sereg jókedvű, mosolygó ember, férfi és asszony integetett felénk és kérdéseikkel rohantak meg. Hogy honnan jövünk és miféle nemzetiségűek vagyunk? Végre azután hosszas magyarázások után megértettük, hogy sorsunk egy csapásra megváltozott és már nem vagyunk halálraítélt rabok, hanem szabad emberek. El sem akartuk hinni. Az erdőben való 5 napi tévelygésünknek köszönhettük életünket. Megkéstünk a haláltól! Előző napon vette át a genfi Vöröskereszt Teresienstadtot. Amint örömteli meglepetésünkből magunkhoz tértünk és kiszálltunk a vagonból, sorakoztunk és jó meleg feketekávét és kenyeret kaptunk, majd pedig elszállásoltak bennünket az úgynevezett Südberg barakkba, amely mintegy 2 emeletnyi magasságban van és az utcáról lépcsőkön kell felmenni, ha oda akarunk jutni.Teresienstadt voltaképpen garnizonváros, teli hihetetlenül nagy laktanyákkal, amelyek most zsidótáborok voltak. Mintegy 35.000 ember volt ezekbe összegyűjtve, akik a krematóriumoknak voltak szánva. A südbergi táborban is volt vagy 10 barakk, összesen 900 emberrel. A mi barakkunkban 160 ember volt, jobbadán szegediek. Volt olyan tábor is, amelyben 4000 ember volt elhelyezve éspedig a legkülönfélébb nemzetiségűek. A magyarok száma akkor kb. 6000 volt Teresienstadtban.Az elhelyezkedést illetően itt is szerencsénk volt, mert a Südberg volt a legjobban fekvő, legtisztább és legegészségesebb tábor és ezek közt is vezetett a szegedi barakk. Enni kaptunk bőségesen - különösen az első két hétben, miután fel akartak bennünket hizlalni -, de a menü meglehetősen egyhangú volt. Árpakása - amit mi gerstli néven ismerünk régebbi időkből - dominált, de kaptunk bőségesen burgonyát és egyéb főzeléket is, nemkülönben vajat, cukrot, gyümölcsízt és természetesen kenyeret is.Miután átestünk a felszabadulás első örömnapjain, ismét lábrakapott az elégedetlenség. 14 napi vesztegzárt rendeltek el, miután a városban járványszerűen lépett fel a tífusz. Amíg a munkatáborokban napi 11, 12 sőt, több órát is dolgoztunk fárasztó nehéz munkában, itt már senki sem akart semmit sem dolgozni. Persze nem is volt szó semmiféle kötelező munkáról, a barakk takarítását és a deportáltak körüli munkát mégiscsak magunknak kellett elvégezni. És erre sem akadt önkéntes vállalkozó, úgyhogy a táborparancsnokságnak kellett kirendelni embereket a munka elvégzésére. A nehezebb munkát végzők kétszeres adagot kaptak az ételekből, de még így is nehezen lehetettt összehozni az "eszkompaniet", akik az ételeket hozták fel a konyháról a tábor lakói részére.Ámde nemcsak a mi táborunkban volt ez a helyzet, hanem a többiben is nemzetiségre való tekintet nélkül.Nem sokkal miutánunk érkezett a táborba 600 magyar nő Auschwitzból. Ezek borzalmas dolgokat beszéltek el az ott átélt szenvedésekből. Aki reájuk nézett, minden további nélkül hitelt adott szavaiknak. Borzalmasan lerongyolódva, lezüllve érkeztek meg és annyira kiéhezve, hogy a kétszeres adag elfogyasztása után még pótlást kértek, mert éhesek voltak. Nem laktak jól még négy hét elteltével sem és ebéd vagy vacsora után sorra járták a barakkokat és összekoldulták a burgonyahéjat, valamint a romlott burgonyát és azt is megették. És ebben a csoportban úgynevezett egykor jobb napokat látott nők, gazdag szülők gyermekei voltak, orvos, ügyvéd és mérnök feleségek és egyéb intellektuelek.Kétségtelen, hogy szomorúan nagy idők tanúi voltak ezek, akik meglakták Auschwitz lágereit és blokkjait. Egy sincs közöttük, akinek ne lenne valamilyen felejthetetlenül borzalmas élménye. Sokat emlegettek egy Grete nevű szép szőke SS-nőt, aki őrmesteri rangban basáskodott felettük. Amilyen szép volt, olyan kegyetlen. Blocksperre volt. Ez azt jelentette, hogy a blokkot elhagyni tilos. Rendszerint olyankor rendelték el, mikor csoportokat állítottak össze a gázkamra részére. Egy lány a tilalom ellenére kiszökött. Át akart menni egy másik blokkba megnézni, hogy nővére ott van-e még. Grete észrevette a szökést, kerékpáron utánaeredt és korbácsával addig verte, míg összeesett és többé fel sem kelt.Egy másik eset. Egy lány fivére ugyancsak auschwitzi fogoly volt. A férfiak tábora határos volt azzal a táborral, amelyben a nővér volt. A kerítésnél szoktak titokban néha-néha találkozni és néhány szót váltani. Az őr észrevette és minden figyelmeztetés nélkül lelőtte a lányt.Hasonló eset, de itt 2 leánytestvér találkozott a drótsövénynél. Az egyik egy darab kenyeret dobott át a másiknak, a kenyér fennakadt a dróton. A lány értenyúlt, de abban a pillanatban mikor hozzáért, holtan esett össze. A kerítés magasfeszültségű árammal volt telítve.Felejthetetlenül vésődtek emlékezetükbe a blockovák, rendszerint szlovákok és lengyelek, akik egy-egy blokk parancsnokai lettek. Komiszságukban túltettek a németeken is. Elvették a deportáltak, vagyis a Häftlingek elől az élelmiszereket, kövérre híztak, amíg emezek az éhségtől elcsigázottan alig vonszolták magukat.A magyarokat különösen gyűlölték a lengyel, cseh és más nemzetiségűek, még a zsidók is, mert nem zsidónak tekintettek bennünket, hanem magyaroknak, akik a németek szövetségesei vagyunk és akiknek a háború elhúzódását tulajdonították. Valósággal irónia ez. Itthon kitaszítottak bennünket, mert zsidók vagyunk, ott magyarok voltunk. Nem is volt célszerű magunkat magyaroknak vallani, mert elég gyakran inzultáltak ezért bennünket. Viszont ők bátran és büszkén vallották magukat csehnek, lengyelnek vagy szlováknak és a felszabadulás napján valamennyinek gomblyukában díszlett a nemzeti kokárda. Mi ettől el voltunk tiltva, bármennyire is dobogott bennünk a nemzeti érzés.Auschwitznél is borzalmasabb hely volt talán Reimsdorf. Vegyészeti gyárban dolgoztak itt a zsidók, mintegy 5000-en. Szintetikus benzint állítottak elő barnaszénből. SS-katonák voltak az őrök. A telepet úgyszólván naponta bombázták az angolok, de a zsidóknak nem volt szabad az óvóhelyre menni. Egy ízben 140 volt a halottak száma, máskor 106. Néhány halottja volt naponta a bombázásnak.A táborparancsnok egy német cigány volt, aki találékonyabb volt a kínzásokban mindenki másnál. A munkaidő reggel 6-tól este 6 óráig tartott, délben 1/2 órai pihenővel. 5 ember kapott 1 kg kenyeret naponta. A reggeli feketekávé, persze cukor nélkül, ebédre 7 deci leves, este pedig sorakozó volt a vacsora, amikor a létszámot állapították meg és ami 2 órát vett igénybe. Ilyen élet mellett nem csoda, hogy átlag 20 halott volt naponta. Ezeket a csoport vitte magával a munkahelyről a mezőre, ahol elásták őket. A cigánybőrbe bújt vadállat egyszer félholtra vert egy embert, mert az, hogy a hideg ellen védekezzék, papírt csavart a derekára. A tábornak volt ugyan zsidó orvosa, de az annyira félt a cigány parancsnoktól, hogy még a haldoklót sem merte betegnek jelenteni.Kedvenc szórakozása volt a cigánynak, hogy aki nem dolgozott elég gyorsan, azt a legnagyobb hidegben vízzel locsolta le. A víz néhány percre ráfagyott és az ember nem tudott mozdulni, mert megfagyott. Mikor kiadták a parancsot, hogy a tábort Teresienstadtba kell szállítani, 500 beteg volt köztük. Ezeket is nyitott kocsikba rakták és az SS-ek az ütközőkön állva lövöldözték le azokat, akik nem tudtak felkapaszkodni. Itt is szökést kíséreltek meg elszállítás előtt, de ezeket is elfogták és 300-at közülük agyonlőttek. Az 5000 emberből 2680 érkezett Teresienstadtba.Duderstadti felsősziléziai táborban is dolgoztak magyarok. Helyzetük nagyjában hasonlított a többi kényszermunkáséhoz. Az SS-főcsoportvezető szabályszerűen ütötte-verte őket. Itt két turnusban dolgoztak lőszergyárban éjjel és nappal. Az éjjel dolgozók reggel 8-kor kerültek ágyba, de már délelőtt 10-kor felkeltették őket valamilyen külön munkához. Összes répát szállítottak a telepre téli élelem gyanánt és azt kellett elvermelni. A zsidók éhesek voltak. A répát őrizetlenül hagyták éjszakára. Csak természetes, hogy akadtak vakmerő vállalkozók, akik éjjel kilopakodtak, hogy megdézsmálják a finom csemegét. A répa azonban nem volt őrizetlen, sőt, nagyon is őrizték és szinte lesték a tolvajokat, akik beleestek a csapdába. Lefogták, majd kegyetlenül elverték őket, nullásgéppel kopaszra nyírták fejüket, megvonták egynapi kenyéradagjukat és 3 ebédjüket. A lekopaszott asszonyoknak csikorgó hidegben sem volt szabad kendőt kötni fejükre, hogy elrettentő példaként lássák őket.A legborzalmasabb látvány azonban amit Teresienstadtban végigéltünk, egy fogolyvonat volt, amely meg nem állapítható börtönből érkezett. Nem beszélhettünk velük, mert nem volt szabad közelükbe menni. Sok volt köztük a tífuszos. Ezek nem zsidók voltak, legalábbis 90%-ban nem. Politikai foglyok voltak. Létszámuk eredetileg 11.000 volt, amikor megérkeztek, már csak 1200-an voltak. A vagonok le voltak lakatolva, őrök nem kísérték a vonatot. A teresienstadti zsidók nyitották fel a kocsikat és ahogy egy-egy kocsi ajtaja kinyílt, dűltek ki belőle a hullák. Mintegy 450 halottat hoztak magukkal és 750 élőt, ez a kifejezés azonban, hogy élő, erős túlzás, ezek élőhalottak voltak és egyáltalában nem hasonlítottak emberekhez. A kísérő katonák tisztában voltak vele, hogy ennek a szállítmánynak az átadása az ő halálukat jelentené, tehát egyszerűen megszöktek a vonatról. Még a mozdonyvezető sem tudott szökésükről. Ezeket a szerencsétleneket csak néhány napig tartották Teresienstadtban, onnan Karlsbadba vitték őket üdülésre és orvosi kezelésre, no meg főként táplálásra.Ettől függetlenül a háború még mindig továbbfolyt, csak éppen mi éltünk semleges területen, a svájci vöröskereszt védelme alatt. Egy szép napon mégiscsak vége lett a háborúnak. Olyan örömrivalgás töltötte be Teresienstadtot, hogy szinte megremegtek a kaszárnyák falai. Az emberek - mármint a zsidók - zeneszóval vonultak végig a városon és aki németet útban találtak, azt kegyetlenül elverték. Ilyen persze nem sok akadt, mert idejekorán megneszelték a veszedelmet és kereket oldottak.Teresienstadtot az oroszok 1945. május 8-án szabadították fel.A felszabadított emberek megrohanták a német házakat és feldúlták azokat. Egy csapásra felszabadult az éveken át kegyetlenül elfojtott indulat. Az emberekből kitört az 5-6 év szenvedése és mint a kiáradt folyó elsöpört minden akadályt. Reggel már cseh rendőrök és cseh katonák vették át a várost és tartottak rendet, amennyire tudtak. A németeket, akiket a környékről kezdtek nyomban összeszedni, ők sem tudták megvédeni. A tömeg megrohanta a városon keresztül vonulókat és bizony nem egyet agyonvert közülük. Ha felismertek egy-egy kegyetlen munkavezetőt, SS-katonát vagy blockovát, annak bizony nem kegyelmeztek. Nem volt szép látvány, talán igazságos sem volt minden esetben, de nagyon is érthető volt. Ezek az emberek - különösen a lengyelek - 6 éven át szenvedték a legválogatottabb kínzásokat, ezeknek megölték szüleiket, gyermekeiket, testvéreiket, ezek népét 90%-ban meggyilkolták a németek, tehát emberileg nagyon is megérthető, ha bosszúért lihegtek és bosszút álltak a gyilkosokon.Három napig nem akadályozta semmiféle hatóság a fosztogatást és azt az időt alaposan kihasználták az emberek. Nem telt bele 3 nap és 10 km-es körzetben nem volt német ház, amelyet ki nem fosztottak volna. Nemcsak az értékeket, hanem fehérneműket, ruhákat, ékszert, pénzt és edényeket hordták el, de a bútorokat is. Miután pedig arról szó sem lehetett, hogy ezeket magukkal hozzák, feltüzelték. Heteken át a legdrágább bútorok lángjánál sütötték, főzték a levest, burgonyát és minden egyebet, amit a német házakból harácsoltak. Erre egyébként egy új és találó kifejezést találtak az "organizálás"-t. Mindent organizáltak és ebbe annyira begyakorolták magukat, hogy mikor már nem volt mit elhozni a német házakból, akkor egymástól organizálták el a könnyen szerzett portékát.Ezekből az elhagyott javakból valóságos tőzsde alakult ki. Pénz nem lévén forgalomban, olyan cserekereskedelem fejlődött ki, amely vetekedett a legjobban megszervezett apparátussal.Miután pedig semmi sem tart örökké és mindent meg lehet szokni, a szabadságot is megszoktuk, sőt, rövidesen úgy találtuk, hogy ez a szabadság nem teljes. Egyre gyakrabban hangzott a panasz, hogy miért szabadítottak fel bennünket, ha nem mehetünk haza. Egyenlőre csak a cseheket szabadították fel, illetőleg ezek használták ki a szabadságot, mert ahányan voltak, annyifelé széledtek el. Hazamentek valamennyien, otthagyva csapot-papot. Csakhamar személyzet nékül maradt a konyha, a raktárak és a kórházak, amelynek személyzete a csehekből került ki. Mindenhova új személyzetet kellett toborozni, ami nem volt egészen egyszerű feladat, mert a csehek, akik hosszú időn át végezték ezen munkálatokat, be voltak jól gyakorolva. Az átmenet zökkenőkkel járt, ami bizony a mi rovásunkra ment, mert az élelmezés megromlott és az ellátás késedelmes lett. Csak a mi kórházunkban nem volt baj, mert annak vezetését dr. Bedő Imre vette át, aki igazán szívén viselte nemcsak a szegediek sorsát, de általában a táborbeliékét is. Éjjel-nappal dolgozott és volt olyan nap, hogy 300 embert kezelt.Közben azonban a magyarok is kezdtek szökdösni és megalakult az első kis csoport, amely útra kelt. Voltaképpen ez veszélyes volt, mert az országút és a környékező erdők teli voltak bujdosó németekkel, akikre vadásztak a csendőrök és elég sűrűn hangzottak fegyverlövések. Különösen amikor az oroszok is bevonultak a városba. Ezek szigorúan ellenőrizték a könyéket és meg is tiltották a városon kívül való tartózkodást.Az oroszok bevonulásával megszűnt a vöröskereszt működése és a zsidók ellátását ők vették át. Kezelésük alatt megváltozott az élelmezés és általában az ellátás. Az emberek kaptak cipőt, ruhát, fehérneműt és minden egyebet, amire szükségük volt. Most már rendesen kiöltözve vártuk a szabadulás óráját. Különféle bizottságok alakultak, melyek az utazást szorgalmazták. Volt természetesen magyar bizottság is, de az elutazás nem akart megindulni. Nincsen vagon mondották, majd azt, hogy a hidak le vannk rombolva és a vonat nem mehet át a folyókon, sőt, a vasútvonalak is meg vannak rongálva. Mindez igaz volt, de a legnagyobb baj a szervezettség hiánya volt. A Joint volt az egyetlen szerv, melynek módjában lett volna az utazást megszervezni, de ennek meg nem voltak hozzáértő emberei. Így aztán heteken át hányódtunk és várakoztunk. Csupán egy vasúti kocsira való szegedi utas indult el soron kívül, egy nyugalmazott szegedi vasutas élelmessége segítségével. Ez bemutatkozott az ottani vasúti állomásfőnöknek és bemondta, hogy mintegy 50-60 magyar vasutas van Teresienstadtban, akikre nagy szüksége lenne a magyar államvasutaknak. Igen fontos érdek tehát mondotta, hogy ezek mielőbb hazamehessenek. Az állomásfőnök elhitte a mesét és kollegiális kötelességének tartotta a kérés teljesítését. Rendelkezésre bocsátott egy személykocsit, amelybe azután hazautaztak elsősorban a választott vezetőink, azok rokonsága és a jóbarátok. Szóval mindenki utazott ezzel a kocsival, amelyet azután szlovák vonathoz kapcsoltak, csak éppen vasutas nem. Ez az eljárás természetesen érthető felháborodást váltott ki, de az az aranyvonattal utazókat egyáltalán nem befolyásolta.Ünnepnap volt a táborban az a nap, amelyen két szegedi fiatalember Kertész István és Déry Pál odaérkeztek. Ezek miután a szerb partizánoknál szolgáltak, engedélyt kaptak az orosz parancsnokságtól, hogy felkeressék a német és osztrák táborokat, hogy szüleiket és feleségeiket hazavihessék. Ezektől kaptuk az első megbízható híreket Szegedről. Ezektől tudtuk meg, hogy kik vannak már odahaza, és hogy milyen a világ Szegeden. Ezektől hallottunk első ízben arról, hogy a mi barátaink, akik a deportálásunkban hathatósan közreműködtek, részben megszöktek, részben letartóztatásban vannak. Megtudtuk, hogy Valentini Ágoston a miniszter, Balogh István az államtitkár, hogy Burger Béla ugyancsak államtitkár, hogy Dénes Leo a polgármester, hogy Róna Béla pénzügyi tanácsnok és hogy egy csomó ember, aki minket megelőzve érkezett haza, tüneményes karriert csinált. Pár hét múlva Szász Mátyás és Pártos Endre érkeztek le hasonló célból Teresienstadtba és ezektől további adatokat kaptunk, amelyek megerősítették az első híreket. Ezektől tudtam meg, hogy Szegeden 2 napilap jelenik meg és kik szerkesztik azokat.Körülbelül 2 havi ottlét után az első transzporttal indultunk mi is útnak.Itt is 3 csoportra osztották a magyarokat és itt is óriási tülekedés volt az elsőségért. A bizottság, mely a csoportokat összeállította, állandó ostrom alatt állt és természetesen mindenki elégedetlenkedett, akik kimaradtak az első transzportból.A vonat elég kedvezőtlen körülmények között indult el. Ahhoz képest, hogy két heti útra volt kilátásunk, igen kevés élelmiszert kaptunk, de különösen kevés kenyeret. Azt mondották, hogy autóval utánunk hozzák, ami hiányzik. Alig haladtunk 10 km-t, kisiklott a vonat és csaknem egy teljes napot vesztegeltünk nyílt pályán, amíg újra elindulhatott. Útközben derült ki, hogy nem mehettünk az előre kitervelt útirányban, mert a pálya nem szabad, tehát másfelé irányítottak bennünket. Közben napokat ácsorogtunk egy kis állomáson, de a megígért kenyeret csak nem hozták utánunk, bár gyalogszerrel is utolérhettek volna bennünket. Ezzel szemben megjelentek az állomásokon a falu lakói, akik pénzért és ruhafélékért adtak kenyeret. Körülbelül 8 napi keserves vergődés után meguntam a cammogást és elhatároztam, hogy otthagyom a transzportot. A koplalást is untam már.Összeszedtem poggyászomat és feleségemmel együtt otthagytuk a vonatot. Az állomáson vesztegelt egy másik tehervonat, amellyel árpát szállítottak a szlovák hadsereg részére. Egy fiatal szakaszvezető, a kísérőszemélyzet parancsnoka, magyarul is jól beszélt, felvett bennünket a vonatra és az árpás zsákok között elég kényelmesen elhelyezkedve 3 nap alatt végre Pozsonyba érkeztünk.Pozsonyban az állomáson vöröskeresztes misszió várakozott a deportáltakra és miután reggelivel elláttak bennünket, beirányítottak a városba, ahol mindenekelőtt fertőtlenítettek, majd 500 cseh koronát adtak mindannyiunknak. Ebédet a zsidó menzán kaptunk, éjszakai szállást pedig a kórházban.Minden igyekezetünk, hogy autót szerezzünk, amely a határig elvinne bennünket, kárbaveszett. Hiába fordultunk eziránt a Jointhoz, ők sem tudtak rajtunk segíteni. Nem tehettünk egyebet, minthogy betolakodtunk egy Komárom felé induló vonatba és újabb 24 órát zötyögtettük magunkat a rozoga tehervonattal, amely 10 percnyi mozgás után 2-3 órát vesztegelt. Estefelé értünk szlovák Komáromba. Itt jó paprikáskrumplival vendégelt meg bennünket a zsidó hitközség. Ez volt az első szimbolikus magyar étel, melyet több mint 1 év után élveztünk.Az állomásról kocsin jöttünk be, a kocsi megvárt bennünket amíg jóllaktunk és azután továbbvitt a Duna-partig, ahol a felrobbantott híd helyett improvizált pontonhídon gyalog kellett átmennünk magyar Komáromba. Késő éjszakáig kellett itt várakoznunk a Budapest felé induló vonatra. A jóérzésű állomásfőnök külön teherkocsit engedélyezett a deportáltaknak, úgyhogy a körülményekhez képest elég kényelmesen utaztunk.Reggel 9 óra tájban érkeztünk meg a Kelenföldi állomásra, ahol a Joint kirendeltsége várt ránk és ahonnan a reggeli után kocsival vittek bennünket a Bethlen térre a Joint központjába.Innen ha már nem is éppen gyors, de mindenképpen könnyű volt az út Szegedig, miután ugyancsak külön kocsiban, éspedig személykocsiban utaztunk. Este 8 órakor érkeztünk meg és az állomásról a Bors szállóba irányítottak bennünket. Itt újabb fertőtlenítés következett, ami 10 óráig tartott és már nem is jöhettünk a városba, miután 10 óra után az utcán közelkedni tilos volt. Ott aludtunk a Borsban a parkettre rakott szalmazsákon, de nem aludtunk rosszul, főleg abban a reményben, hogy végre elbúcsúzunk a szalmazsákoktól és egyéb hevenyészett kemény fekhelyektől.Ebben azonban tévedtünk, mert ahogy idehaza fogadtak bennünket, az semmiesetre sem hasonlít ahhoz, amit reméltünk. Nem mondom, a régi jóbarátok, ismerősök kitörő örömmel fogadtak, de amikor lakásunkba akartunk beköltözni és amikor régi elhagyott pozíciónkat elfoglalni, akkor kiderült, hogy egyáltalán nem örülnek túlságosan visszatértünknek, sőt, mintha rossznéven vették volna, hogy életben maradtunk. Ha már oly rengeteg zsidó pusztult el odakünn, úgy gondolták, mi is rákerülhettünk volna a mártírok listájára és nem veszélyeztetnénk senki állását és lakását. Mert hiába mondják, hogy rengeteg a munka és mindenki dolgozhat aki akar, én azt tapasztaltam, hogy nem mindenki dolgozhat vagy legalábbis nem a régi helyén. Ezeket a helyeket elfoglalták azok, akik korábban jöttek és a későn érkezőknek már csak jelentéktelen és rosszul fizetett helyek maradtak meg.A második csalódás, amely a hazatért deportáltakat érte, még nagyobb volt. Mi azt hittük, hogy itt - miként külföldön mindenfelé - már lakat alatt vannak azok, akiknek az eltelt esztendőt, amelyet a halál árnyékában végigkínlódtuk, köszönhetjük. Keservesen tévedtünk. Igen sokan járnak-kelnek szabadon, igen sokan ülnek ma is hivatalukban akiknek börtönben volna a helyük. És akikre rá is tette kezét az új kor igazságszolgáltatása, korántsem szenvedik át azokat a borzalmakat, amelyeket mi szenvedtünk 1 évig. Ahogyan elnézem reggelenként a munkába induló nyilasokat, az a benyomásom, mintha valamely kedélyesnek ígérkező kirándulásra mennének. Vidáman diskurálnak, szívélyesen köszöntik ismerőseiket, elbeszélgetnek a kísérő rendőrrel és egyáltalán nem keltik azt a benyomást, mintha büntetés súlya alatt görnyednének, avagy mintha bűneikért vezekelnének.Németországban, Ausztriában, Csehországban és egyebütt a horogkeresztesek haját a koponyától tarkóig a közepén mintegy 2 ujjnyi sávval lenyírják, kalapot nem viselhetnek és hátukra akkora horogkereszt van festve, nemkülönben mindkét nadrágszárukra amekkora elfér, hogy mindenki már messziről felismerje és kerülje őket. Beszélgetni munka vagy menetközben még egymással sem szabad, nemhogy idegen megszólíthatná őket vagy ők megszólíthatnának valakit. Önélelmezésről szó sem lehet és csak azt a kosztot kaphatják, amit ők adtak enni a zsidóknak a büntetőtáborokban. A munka amit elvégeznek nem olyan tessék-lássék munka mint a mienké, és olyan hitvány frátert, mint amilyen dr. Temesváry László volt, aki rettegésben tartotta a város zsidóságát és aki lakásaiból 2 óra alatt dobálta ki a város polgárait, nem 1 évre, hanem legjobb esetben 10 évre ítélnék, ha ugyan nem akasztófára.Szenvedéseinkért sem erkölcsi, sem anyagi elégtételt nem kapunk és a hatóság, amelynek kötelessége lenne mindenképp segítségünkre lenni ugyancsak passzivitással viselkedik velünk szemben. Tétlenül nézi és eltűri, hogy akárhány deportált még hónapok után is rokonoknál vagy ismerősöknél vagy átmeneti otthonokban hányódik, akárhány még most sem alszik ágyban, párnák között, hanem akárcsak Auschwitzban szalmazsákon vagy a puszta padlón, és sok nem képes visszaszerezni régi lakását, amelyből kiűzték jog és igazság ellenére. Mert még mindig vannak méltánylást érdemlő szempontok, amelyek előnyt biztosítanak arra, aki a deportált lakásába befészkelődött. És százával vannak, akik elrabolt bútorunkat, ruháinkat, edényeinket és az élet egyéb nélkülözhetetlen kellékeit nélkülözni kénytelenek. Mert az élelmesek, az itthonmaradottak pompás lakásokban, főúri berendezéseikkel sütkéreznek az élet napos oldalán.Kitör belőlünk a keserűség mikor azt látjuk, hogy az élet újra kezdésének még a lehetőségétől is megfosztanak bennünket és amikor egy olyan tél közeledtétől kell rettegnünk, mely az odakünn eltöltött tél rémségeivel fenyeget.Senkinek nem akarunk itt terhére lenni és nem alamizsnáért könyörgünk, hanem követeljük, hogy adják vissza haladéktalanul otthonunkat, adják vissza elhurcolt bútorainkat, elrabolt ruháinkat és mindazt amire szükségünk van a megélhetéshez, és amit eloroztak tőlünk. És azt hiszem, hogyha sokat vitáztunk és cívódtunk is odakünn, abban mindnyájan egyek vagyunk, akik a halál árnyékából visszajöttünk.Mindezeket a borzalmakat túlszárnyalták a teresienstadti gyermekotthonok. Ilyenek is voltak, minthogy voltak aggok házai is. A gyermekotthonokba gyűjtötték össze a gyermekeket fél évestől 12 éves korig ott, ahol úgy gondolták, hogy akadályozzák az anyákat a munkában. Mert nem mindenhol dobták az újszülött csecsemőket a hullákkal együtt a krematóriumba. Voltak helyek, ahol megkegyelmeztek nekik. Láttam ezeket a csecsemőotthonokat, és elszorult a szívem abban a tudatban, hogy ezek a gyerekek sohasem fogják megtudni, hogy kik a szüleik, hogy milyen nemzetiségűek. A szovjet bizonyára derék embereket fog belőlük nevelni, de azt az érzést, amely a gyermeket a szülőhöz köti, sohasem fogják megismerni. Aminthogy a szülők sem fogják sohasem megtudni, hogy mi lett gyermekükből, akit bizonyosan keservesen megsirattak és meggyászoltak. Jártam az aggok menhelyein is. Csupa öreg töpörödött mindkét nembeli ember, akik a sors különös kedvezése folytán életben maradtak. Elégedetten sütkéreznek a napos kertben, szivaroznak és pipázgatnak. Jó étvággyal fogyasztják a bőséges táplálékokat, amelyekkel az orosz hatóság ellátja őket. Meg kell hagyni, hogy a gyermekekről és aggokról megható gondossággal törődik az orosz parancsnokság.Azt mondják, hogy ne legyünk bosszúállók és ne toroljuk meg az ellenünk elkövetett gazságokat, mert nem tudhatjuk, hogy azt sújtja-e bosszúnk aki megérdemli a büntetést vagy pedig egy ártatlan bűnhődik. Ezeknek azt mondom, hogy ezt a nyilasokhoz kellett volna intézni, azok sem kérdezték, hogy ki a bűnös és ki az ártatlan, hanem válogatás nélkül gyilkoltak és pusztítottak bennünket és nem kímélték a gyermekeket. Ha kegyetlenek is lennénk, akkor sem lehetnénk olyan kegyetlenek, mint amilyenek ők voltak velünk szemben.

Kifosztás