Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fent nevezett előadja a következőket:
Fent nevezett az egykori zsidótanács tagja volt, jelenleg is a hitközség elnöke, ő és egy Simon nevű balassagyarmati tért vissza az innen deportált zsidó férfiak közül, a többi hazatért férfi mind munkaszolgálatos vagy munkaszolgálatos hadifogoly.A balassagyarmati zsidóság létszáma 2400 volt, a társadalom minden rétege képviselve volt közöttük, kivéve a parasztságot. Megfelelő arányszámban voltak intellektuellek, kereskedők, kézművesek, iparosok stb. Vagyoni helyzetükre nézve a jó közép megjelölés alkalmazható, nem voltak sem kirívó vagyonok, sem pedig egészen nincstelenek. A keresztény lakossággal harmonikus egyetértésben életek, a nyilasoknak itt nem volt komoly párthívük, eltekintve talán néhány suhanctól, a középosztály távoltartotta magát a nyilas kilengésektől. A köztisztviselők olyanok voltak, mint másutt. Kifejezett antiszemitizmusról nem beszélhettünk, minden hatóság minden kérdésben szívesen állott a zsidóság rendelkezésére. A szeparáltásg inkább társadalmi jellegű volt és az is csak az utolsó években kezdődött, 1939-1940-ben.A lakosság megdöbbenéssel fogadta a németek bevonulását, amikor azonban a csillag viselése már kötelezővé vált, akkor kezdődött a hatóság vekzatúrája és akkor kezdődött a lakosság hangulatváltozása is. Ennek elsősorban az volt az oka, mert egy gestapó és egy zsandarmarieparancsnokság volt itt. Balassagyarmat közvetlen környékén volt még egy bizonytalan német alakulat, amely alakulathoz tartozó németek magyarul is tudtak, tehát valószínűleg magyarországi svábok lehettek és ezek egyéni akciót kezdtek, bementek a zsidó lakásokba, pénzt, ékszert követelvén és ha nem adtak, elfogták az illetőket és védőőrizetbe vitték. A csillag felvarrása után egyénileg nagyon sokan, főleg az idősebb iparostársadalomhoz tartozó keresztény emberek kifejezett szimpátiát tanúsítottak a csillagviselőkkel szemben, sajnálták a zsidóságot és hangoztatták, hogy nem kell szégyellni a csillagot viselni. Helyi komolyabb attrocitások vagy inzultusokra nem emlékszem, feljelentések nem voltak, a helyi hatóságok önként senkit sem internáltak. Április végén, amikor a csillagot már hordtuk, egy utcai razziát tartott a rendőrség azzal a kifogással, hogy a csillag kellő módon való felvarrását ellenőrzik, az így elfogottakat bekísérték a rendsőrségre, egy részüket azonban hazaengedték, másik részüket, talán 10-15 embert, internáltak, ezek azonban többnyire olyanok voltak, akik ellen már azelőtt valamilyen oknál fogva indult meg valamilyen közigazgatási eljárás.1944. május első hetében 10-ig kellett a gettót megalakítani. Előzménye az volt, hogy a hatóságok azt a hírt terjesztették felelőtlenül, hogy csak egyes utcákat fognak zsidótlanítani, azután később, és mint mondották - egyes városrészeket -, végül azután megjelent a rendelet plakát formájában, amelyben kijelölték a város egy igen kis részét, összesen két és fél utcát a gyarmati zsidóság elhelyezésére és ugyancsak egy kis területet, jóformán egy háztömböt a vidéki zsidóság elhelyezésére. Május 10-ig már mindenkinek a gettóban kellett lennie, vihetett magval otthonról amit és amennyit akart. Az előző tárgyalások során a hatóságok, de különösen a rendőrség nem mutatott megértést a tekintetben, hogy a gettó területén a zsidóságot ne összezsúfolva kelljen elhelyezni. Szerencsésebb családok kaptak családonként egy-egy szobát, de volt úgy, hogy három-négy család, 15-20 ember volt egy 6x6 m szobában összezsúfolva nemre való tekintet nélkül. Az orvosok egyhangúlag járványveszélyesnek nyilvánították a gettót, különösen a tífuszjárvány kitörésétől tartottak, ezért el is rendelték a kötelező tífuszoltást és úgy tudom, dr. Kenessey Albert kórházigazgató memorandumot is intézett a törvényhatóságokhoz vagy az alispánhoz, amelyben közérdekből tiltakozott a lakosság ily mérvű összezsúfolása ellen. Maga a hatóság, utólag azt állítják, hogy német nyomás alatt - egyáltalában nem volt már ekkor megértő. Így pl. nem engedték be a gettó területére a szódavizet és ásványvizet, holott az orvosok mindenkit óvtak a kútvíztől. A gettót néhány napig rendőrök, majd idegenből hozott csendőrök őrizték. A csendőrség elhelyezéséről nekünk kellett gondoskodni, a gettót magát kordon vette körül és pl. orvos is csak szuronyos csendőrkísérettel mehetett át a másik gettóba a súlyos betegek gyógyítására. Gyógyszert is csak egyszer naponta hozhattunk be. Élelmezésünkről senki nem gondoskodott, a hatóság részéről csak hosszas kérvényezés után engedték meg pl. hogy a gyermekek és öregek részére két tehenet helyezzünk el a gettóban és hogy szuronyos rendőrkísérettel de. 10 óra után egy ember kézikocsival kimehessen a piacra a szükséges főzelékféléket bevásárolni.Általában elég fegyelmezetten viselkedtek a gettó lakói, különösen ritkán fordult elő, hogy a feszült idegállapot kisebb veszekedésekben robbant ki, de ez nem haladta meg egy normális házi perpatvarnak a jellegét. Tettlegességre egyetlen egyszer került sor. A zsidótanács, mely a következőkből állott: elnök Lázár Mihály, Sándor Dezső és Pál, dr. Hajdú Ferenc, dr. Léván Imre, Weltner Jakab. Ez volt az első zsidótanács, de volt később egy másik is: Jónás Emil, dr. Zilczer György, Deutsch József főrabbi és Révész Márton. A tanács intézkedéseit kritizálták, de respektálták.Néhányan próbálkoztak megszökni, de eredménytelenül, visszahozták őket, szervezkedés nem volt de nem is lehetett, mert a legkisebb csoportosulás esetén a csendőrség beleszólt. A belső rendet zsidó rendőrség tartotta fenn, idegen hatóság nélkül. Népkonyhát állítottunk fel, ezt a jobbmódúak finanszírozták.A városi csendőr- és rendőrparancsnokság ellenőrizte a köztisztaságot, azt mindig kifogásolták, de nem adtak módot arra, hogy a szemetet kifuvarozzuk.Május második felében háromszor vagy négyszer volt a gettóban sorozás, amelynek eredményeként az összes egészséges 16-48 éves férfiakat elvitték munkaszolgálatra, a gettó tehát ittmaradt 16 éven aluli gyermekekkel, 48 éven felüli férfiakkal és a nőkön kívül betegekkel. Azonban a nőket is elvitték munkára, nagyobb csoportokban mezőgazdasági munkára osztották be őket, úgy látszott, mintha a hatóság meg akarta volna menteni őket a deportálás elől, de valalmilyen felsőbb parancsra vissza kellett hozni; nem tudtuk megállapítani, hogy ki adta ki a parancsot.Május utolsó napjai egyikén nyomozó bizottság jött Gyarmatra, az elrejtett zsidó vagyonok felkutatására. Ez a bizottság a szó szoros értelmében "kiverte" az egyes emberekből azt, hogy aranyait vagy egyéb értéktárgyait hol rejtette el. Napokig tartottak bent embereket és éjszakánként egy pincében négyen-öten vertek egy embert addig, amíg ájultan esett össze. Így pl. dr. Hajdu Ferenc olyan verést kapott, hogy leszállott a veséje és Auschwitzba már félholtan érekezett. Dr. Hegedüs Tibort ugyancsak megverték, hogy mikor kijött, nem lehetett ráismerni. Így a verésnél nem voltak tekintettel sem korra, sem nemre, mert pl. nagy verést kapott Kertész Miklósné és a 70 éven felüli Mühlrath Mór is, valalmint az ugyancsak 70-en felüli Strausz Emil. Azzal is ijesztgették a zsidótanácsot, hogy amennyiben bizonyos ideig meghatározott mennyiségű arany nem gyűlik össze, akkor a gyermekeket és asszonyokat túszként fogják elvinni. Még a jegygyűrűket is elvették mindenkitől, később azután visszaadták azzal, hogy ajánljuk fel önként. Ez a nyomozó bizottság egész végig, talán egy nappal a vagonírozás előttig működött.Június legelején éjszaka csendőrök kopogtattak be minden házba egy nyomtatott cédulával, mely szerint 30 percen belül mindenkinek 50 kg-os csomaggal együtt el kell hagynia a gettót. A gettó elhagyása előtt minden csomagot átnéztek, mindenki testi motozáson esett keresztül és mindekitől elvették megmaradt óráját, pénztárcáját, töltőtollát, zsebkését, értékesebb ruháját, valamint élemiszereinek egy részét. Meg kell hagyni, a nyomozást nőkön helybeli nők végezték. A motozást magát csendőrök intézték, az erről szóló jegyzőkönyveket helybeli emberek vezették, motozás közben a csendőrök durva szavakat használtak, de nem vertek.A városi gettóban a helybeli rendőrlegénység emberségesen viselkedett, a rendőrtisztek ellenben nagyon komiszan és a csendőrök pedig a legkomiszabban.Nyírjespusztán, ahová kivittek bennünket, két nagy dohánypajtában voltunk elhelyezve 2000-2500-an, ebből cca. 1850 volt gyarmati és cca. 7-800 vidéki, a munkaszolgálatosok nélkül. A betegeket szekéren, teherautókon hozták be. Meg kell hagyni, hogy amerre mentünk, az utcák teljesen üresek voltak és eltekintve néhány suhanc sértő megjegyzésétől, az ablakon át kinéző gyarmati polgárság könnyezett. Május 10-én hozták be a falusi zsidóságot, az egyes községek és egyes családok mellett kifejezetten tüntettek, így pl. dr. Lőwy Adolf mohorai körorvos úgy érkezett be, hogy mindenki hozott be falujából egy-egy bútordarabot külün szekéren, így akartak rajta segíteni.A nyírjespusztai gettóban nem gondoskodott senki sem elhelyezésünkről, sem élelmezésünkről, konyhalehetőség nem is volt, a pajták tűzveszélyesek voltak, nem is volt szabad tüzet gyújtani, mindössze az történt, hogy két nyitott latrinát állítottak fel, ahol a férfiak és nők elkülöníthetők sem voltak, de egyébként is tökélesen nyitott volt. Néhány napig semmi sem történt, később kaptunk egy kazal szalmát és azon feküdtünk azután. Az első napokban itt a csendőrlegénység durva volt, később azonban a gettó parancsnoka, egy Tamássy nevű csendőrfőhadnagy, az itteni csendőrszárny parancsnoka segítségével nem engedte, hogy a csendőrség komiszkodjék, úgyhogy két-három nap múlva a bánásmód nagyon megjavult. A német gestapó kijött ellenőrizni a gettót, véletlenül én kalauzoltam őket, én voltam a tolmácsuk. Fel voltak háborodva azon, hogyan vannak a zsidók itt elhelyezve. Ők utasították a hatóságot a latrinák elkülönítésére, konyha és betegszoba felállítására. Ennek dacára a zsidóság ott is fegyelmezett volt és mondhatni még jókedvét sem vesztette el. Az utolsó percig nem tudtuk, hogy mit akarnak velünk, hová visznek bennünket?Június 10-én de. 11 órakor kaptuk a parancsot, hogy írjuk össze azoknak a névsorát, akik elsőrendű közszükségleti cikkeket hagytak bent a városi gettóban, ezek csendőri fedezettel odamehetnek és elhozhatják a szükséges holmit. 12 órakor sorakoztatták az embereket és 1/2 1 órakor a csendőrség sűrű kordont vont a gettó körül közölvén velünk, hogy 1/2 2 órakor vagoníroznak, megyünk ismeretlen helyre. Röpirattal közölték a gettó lakóival, hogy mit vihetnek el magukkal, így pl. a fiatalok egy munkaruhát, egy ünneplő ruhát, három rend fehérneműt, a nők egy rend fehérneművel többet és korlátlan mennyiségű száraz élelmiszert. Egy transzporttal vittek el kb. 2800 embert, ebben benne voltak a balassagyarmatiak, a városi lakosság és a balassagyarmati járás zsidósága, azután kb. 100 losonci is. Losonc másik részét Illéspusztáról vitték (szintén Gyarmat mellett van), ahonnan az ipolysági gettó lakóit is vagonírozták. A betegeket, öregeket szekéren vitték a vonathoz, a többiek gyalog mentek. Egy-egy vagonban átlag 70 embert helyeztek el, de volt vagon, ahol csak 68-an voltak - nemre, korra való tekintet nélkül. A zsidótanács kiosztotta az összes megmaradt konzervet, szárazfőzeléket, kenyeret, lisztet, így mindenkinek volt elegendő élemiszere.Tekintetel arra, hogy kánikula volt, megkértem Óriás Oszkár rendőrfogalmazót, aki a vagonírozást intézte, hogy minden vagonba vizet tehessünk be elegendő mennyiségben, kérésünket megtagadta, Korpánszky csendőralezredes azonban, aki ezt a beszélgetést hallotta, lehordta a rendőrtisztet és utasítást adott, hogy minden vagonba azonnal vigyenek vizet. A csendőrlegénység erre a célra a zsidóságot akarta igénybevenni, de azután parasztokat hozattak és velük végeztették el a vízhordás munkáját. A vagonok természetesen le voltak zárva és plombálva. A hőségtől időnként főleg az idősebbek elájultak, talán még a gyerekek bírták a legjobban az utazás fáradalmait. Legalább 15 olyan jelentést hallottam, hogy egy-két ember meghalt a vagonban és legalább ugyanannyit, hogy megőrültek, így pl. Winter Ármin, megőrült továbbá özv. Himler Dezsőné is. Nem tudok róla, hogy valakinek sikerült volna útközben megszökni.Kassán átvettek a németek, itt még egy motozáson estünk át, egy magyar csendőrőrmester végigment a szerelvényen és elszedte a még véletlenül megmaradt kisebb értéktárgyainkat. A németek útközben igen rendesen bántak velünk. A magyarok semmit sem árultak el utunk végcéljáról, ezzel szemben a németek azzal biztattak, hogy Németországban valamennyien munkára megyünk, a családok együttmaradnak, az öregek könnyebb munkát fognak végezni, a fiatalabbak pedig nehezebb fizikai munkát és kilátásba helyezték, hogy aki rendesen dolgozik majd, annak panaszra nem lesz oka.Június 14-én hajnalban érkeztünk meg Auschwitz-Birkenauba. Megérkezésünk után azonnal kiszállítottak, csomagjainkat ott kellett hagyni a vagonokban, a bennünket fogadó häftlingek azt mondották, hogy autón hozzák majd utánunk, és egyenlőre azért kell különválasztani a férfiakat és nőket, mert mindenkit orvosi vizsgálatnak vetnek alá, de órákon belül találkozunk hozzátartozóinkkal. Ettől a pillanattól kezdve enyéimet sohasem láttam viszont. Különválasztották a férfiakat, azután a férfiak közül is a 16-60 év közötti egészségeseket, ezek közé kerültem én is, a többieket pedig, valamint a betegeket azóta senki sem látta, minden valószínűség szerint ezek mind a gázkamrákba kerültek. Egyébként a krematóriumról csak hallomásból tudok, magam nem kerültem a közelébe.Megérkezésünkkor egész kellemes impressziónk volt, fiatal emberek sétáltak, az egész dolog nem látszott veszélyesnek. A férfiak - megfigyelésem szerint - nem látszottak sem szomorúaknak, sem letörteknek.Itt Birkenauban 25 balassagyarmatival voltam még együtt, a többiek nagyrészt erdélyiek voltak.Három nap után el is kerültem innen Mauthausenbe, ahol szintén erdélyi és magyar zsidókkal voltam együtt. A gyarmatiak közül 19-en maradtunk: Weisz Muki, Révész Márton, Engel László, dr. Pásztor Béla, Krausz Lipót, Kohn Jakab, két Klein, egy másik Weisz, a többiek nevére már nem tudok visszaemlékezni. Ebből a 19 emberből ketten maradtunk életben.Június 25-én Melkbe vittek. 2000-en indultunk el, Melkben már kb. 5000 ember volt. Mintegy 8000 főnyi tábor volt ez, ennek 20%-a magyar zsidó, a többi orosz, olasz, lengyel, görög, holland és francia. Melk város szélén volt egy régi pionírkaszárnya, ebből volt átalakítva a tábor. Eleinte fliegerek, később SS-ek őrizete alatt voltunk; a Melktől 10 km-re lévő hegyi városban üzemet kellett építenünk, a hegyet előbb kivájni és cementtel kibélelni, majd itt négy üzemet felépíteni. A tulajdonképpeni munkaidő 8 óra volt, 4 órába tellett a munkahelyről való oda- és visszajutás, kb. 4 óra jutott naponta különböző fegyelmezési gyakorlatokra és appellre, 8 óra maradt alvásra, de a kötelező tisztálkodás, borotválkozás, fertőtlenítés az alvási időből lett ellopva. A munka nagyon fárasztó volt, még a legerősebb fizikumú férfi, aki pedig otthonról is szokva volt az erős fizikai munkához - különösen az egészen silány táplálkozás mellett -, három hónapnál tovább nem bírta ki. Így történt tehát, hogy a 19 ember közül, akikkel egyszerre érkeztem ide és akikkel egyszerre kezdtem meg a munkát, ketten maradtunk életben de én is csak azért tudtam megúszni, mert öt hét elteltével már nem kellett fizikai munkát végeznem, blokkschreiber lettem.A tábor parancsnoka Julius Ludolf obersturmführer volt, akit naponta többször láttam, de józanul egyszer sem. Sajátkezűleg verte agyon a szerencsétlen embereket. Az SS-őrök közül az öregebb osztrákok ha csak tudtak, segítettek rajtunk, sajnos ez nagyon ritkán fordult elő. A német SS-ek kivétel nélkül naponta vertek és agyonvertek embereket. A blokkältesterek, kettő kivételével mind hivatásos bűnözők voltak, így többek között volt egy Schwartz nevű bécsi kasszafúró, aki magát Európa legügyesebb kasszafúrójának tartotta. Az én blokkältesterem egy Rudi Ulmann nevű falbontó betörő volt, aki azonban egyike a legtisztességesebb blokkältestereknek volt, bajtársias érzés volt benne kifejlődve, saját előadása szerint 10 évi fegyházra volt ítélve és elvitték őt az SS-ek közé azzal, hogy ha a kötelező szolgálati időt letölti, akkor amnesztiát kap. Többek között Majdanekben teljesített szolgálatot és azután visszajött hat hónapi szolgálat után, mert mint nékem elmesélte - azokat a kegyetlenkedéseket, amelyeket parancsszóra kellett végigcsinálni ott, az ő lelkülete nem volt képes elviselni és inkább leüli a tíz évet. A hivatásos bűnözők közül került ki az egyéb lágerelőkelőség is, így pl. a kápók, schreiberkápók, a bademeister pl. többszörös gyilkos volt. Ezek kevés kivétellel mind zsarolták a häftlingeket, ütötték-verték őket, és néhány tisztességesebb blokkältesternek és schreibernek egész bűvészmutatványokat kellett csinálni, hogy az agyonveréstől megmentsék az embereket. A blokkschreiberek mind politikai foglyok voltak, ilyeneknek tekintették a magyar zsidóságot is, egy-két kivételével nagyon népszerűek voltak a häftlingek között, sok életet mentettek meg. Rácz Pál, Ungvár; Radó István, Kalocsa; dr. Fellner Ferenc orvos, Budapest; Fischer Sándor, Szatmár; Paul Ferenc tengerésztiszt, legalább ötven életet mentettek meg saját életük kockáztatásával. Egy alkalommal kórházi revízió volt, amikor is a kórházi létszám 8 fővel nem stimmelt, erre a lágerführer parancsot adott, hogy nyolc embert ki kell végezni, így akarta a létszámot egyenesbe hozni. Dr. Hermann Hoffstädt berlini ügyvéd, aki a lágerältester volt, és aki legalább 1000 emberéletet mentett meg - nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül -, segítségével Rácz Pál, Fischer Sándor és én aznap éjszaka nyolc hullát csempésztünk be a kórházba, nyolc egészségesebb embert kiloptunk onnan és a nyolc hullát a kórházparancsnokság jelentette azzal, hogy ezek kivégzettek.A halál leggyakoribb oka az volt, hogy a kórházba - ahol egyébként négyen feküdtek egy 70 cm-es ágyban, a tüdőgyulladásos és vérhasban szenvedők egymáson és ahol eleinte nem volt más gyógyszer, mint hypermangán és egy barna színű kenőcs -, csak azokat lehetett felvenni, akiknek legalább 39,5 fokos lázuk volt. 39,4 fokos lázzal még nem vettek fel, azoknak munkára kellett menni és ha valaki lázas állapota következtében összeesett, akkor az SS-ek mindenki előtt agyonverték, mint szabotőrt. A sok kegyetlen SS között egy "Musikant" nevű SDG volt, egy kórházi főorvos, osztrák hauptarzt, aki nagyon segítette a blokkschreibereket abban, hogy emberéletet mentsenek, igazi nevét sajnos nem tudom.A melki tábor állandó létszáma 7500 volt, később, 1945. februárjában 10.000-re emelkedett és 11 hónapi fennállása alatt 13.500 halottat égettek el. Amikor április 10. táján a tábor evakuált, akkor a kórházból 2800 és néhány embert vittek még el, akik közül alig hiszem, hogy 10% életben maradhatott volna. Melkben az evakuálásnál az összes schreiberek testi motozáson estek keresztül, a pontosan vezetett halálozási és beteglistát mind el kellett égetni.A táplálkozás is egészen rapszodikus volt itt, volt idő, amikor ízletesnek is volt mondható és nem is volt nagyon kevés, de volt azután idő, amikor egész napra egy tányér falevelet kaptunk megfőzve. A kenyér néha napi 40 deka volt, de azután lecsökkent 10 dekára, a kenyér természetesen nem gabonalisztből készült. Amikor a koszt jó volt, reggelire is levest, ebédre levest és húst, este pedig kenyeret, mellé margarint és szalámit kaptunk. Az orvos szerint azonban a legjobb időszakban sem kaptunk annyi kalóriát, mint amennyit a nehéz munkával fogyasztottunk.Egy ízben a szökések elharapództak, főleg oroszok szöktek meg. A szökevényeket mindig elfogták és büntetésük agyonverés volt; onnan kezdve külön idomított kutyákkal őrizték a tábort és munkahelyet. Előfordult, nem is ritkán, hogy különösebb utánpótlás érkezése előtti időben több munkás kellett, mint ahány a tábor lészáma volt, ilyen esetekben egy-egy embernek a napi 24 órából 24 órát kellett dolgoznia, alvási idő nélkül. Ha ezt jelentették a lágerführernek, akkor mi kaptunk verést. Előfordult aztán az is, hogy a blokk létszámából egy ember hiányzott, ekkor büntetésből egész éjszaka appellt kellett állni. Az emberek télen hóban, esőben mezítláb vagy legjobb esetben is fatalpú cipőben mentek a munkahelyre. Ha ez a nehéz fapapucs berekedt a hóba vagy sárba, azt kihúzni nem lehetett, ilyenkor szerencsétlen häftling 25-75 botütést kapott.Április 13-án elvittek bennünket Melkből Ebenseebe. Kb. 4000-en érkeztünk oda és 20-an mentünk el. Az utat részben gyalog, részben hajón tettük meg elképzelhetetlenül rossz körülmények között, három nap hajón és ugyanannyi ideig gyalog. Ebenseeben, mely 6000 személyre berendezett láger volt, cca. 18 ezren voltunk összezsúfolva. Itt mindenki harmadmagával aludt egy 70 cm-es ágyban, illetve priccsen és olyan nagyszámú volt a halálozás, hogy én magam egy hulla mellett négy napig feküdtem, nem volt ember és idő arra, hogy a hullákat elszállítsák. Itt egy Simon nevű, továbbá egy Schultz Imre nevű gyarmatival voltam együtt.Ebenseeben láttam először emberhúst enni. Görögök ették, amikor jelentették, hogy éjszaka emberhúst ettek, a lágerführer azt válaszolta, hogy: "Doch eine Schweinerei, die sind schon nicht Menschen!" Nem is nyomoztak utána.Itt láttam diplomás magyar orvost úgy legelni, mint ahogyan a tehenek szoktak, oly nagy volt itt az éhség. 16 napon át napi táplálékunk 7 dl forró vízbe beledobott 5 dkg burgonyahéjból (a burgonyát a lakosság kapta) és minden másnap 9 dkg kenyérből állott. De emellett nekem nem kellett dolgoznom. A többiek ugyanazt a munkát végezték, mint Melkben, föld alatti cementtel bélelt raktárakat építettek. Ebben a blokkban, ahol én voltam, a létszám április 20-án 950 körül volt és a blokk létszáma a felszabadulásig, május 6-ig lecsökkent kb. 400-ra, a többi mind meghalt.Május 6-án megérkeztek az első amerikai harci kocsik. Amikor az amerikai csapatok bejöttek a németek egy része elmenekült természetesen. Három napig óriási fejetlenség volt, őrizet nélkül maradtunk, úgyhogy saját magunk tartottunk fenn azután őrséget. Kifosztottuk a különböző raktárakat, volt azután már elegendő élelmiszer. Néhány amerikai katona elnézte a lincselést, akkor jelenlétemben ötven személyt agyonvertek a blokkszemélyzet és kápók közül. Az ötvenben csak egyetlen egy magyar volt, a többi mind lengyel, francia és egyéb náció.Ez három napig tartott, akkor azután a lágervezetőség nemzetiségek szerint häftlingekből alakult, ezek átvették a láger irányítását. Sok dicséret illeti itt meg dr. Neuhauser György pesti orvost, aki a magyar komité elnöke volt, dr. Fellner tolmácsot. Én voltam a magyar komité elnökhelyettese, Radó István a román komité elnöke. Csakhamar megkezdődött a transzportok összeállítása. Június 23-án hagytam el a tábort, az amerikaiak és oroszok segítségével már 28-án Budapesten voltam. Az oroszok közlekedési eszközt, élelmet adtak, mint szökevénynek. Az amerikaik összeállítottak egy 300 főből álló román transzportot, ebben magyarok kb. 30-an voltak, beálltunk mi is a román transzportba, ezzel vittek bennünket Melkig, itt átadtak az orosz parancsnokságnak, ezek közölték velünk, hogy elvisznek Wienerneustadtba, ott fognak átadni nemzetiségek szerint különböző táborparancsnokságoknak. Megmondtam, hogy többé nem óhajtunk táborba menni, azt a tanácsot adták, hogy szökjünk meg. Mint fentebb említettem, kaptunk élelmet tőlük, és innentől kezdve négyen indultunk el, mint szökevények: Schulhof Imre, dr. Wittmann István budapesti orvos és Schainer Sándor Fehér megyei kereskedő. Felkapaszkodtunk egy orosz kórházvonatra, jelentkeztünk a vonatparancsnoknál, aki ellátott bennünket élelemmel és Szolnokig jöttünk velük, innentől kezdve rendes polgári módon utazva érkeztünk meg Budapestre.

Kifosztás