Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fent nevezett előadja a következőket:
1944. szeptemberében behívóra bevonultam és egy hadiüzembe kerültem, ahol november végéig dolgoztam. Ekkor bevagonírozták a századot és egy heti utazás után megérkeztünk Kőszegre, ahonnan még aznap 1944.XII.6-án gyalog útnak indítottak a 21 km-re fekvő Búcsú községbe. Ez a transzport kb. 1000 emberből állt. Búcsú határában erődítéseket építettünk, futóárkokat, tankcsapdákat, bunkereket. A bánásmód elég jó volt annak ellenére, hogy az S.S. alá tartoztunk. Ütlegelés, kínzás indokolatlan büntetés nem fordult elő. Ennek oka nyilván az volt, hogy az S.S. parancsnok egy osztrák mérnök megtiltott minden kegyetlenkedést. A munkahelyén az Organisation Todt emberei ügyeltek ránk. Ezek is rendesen viselkedtek. Dolgozni kellett,de nem hajszoltak embertelenül. A koszt kielégítő volt. Esténként az S.S.-parancsnok Appelt tartott és ott előadhattuk panaszainkat és kívánságainkat. Istállókban laktunk és a hideg beálltával azt is megengedte, hogy kályhákat állítsunk fel. Nagy szó volt 1944. telén, különösen egy S.S.-tiszttől.Itt Búcsún töltöttük a telet. Február végén nyilván a közeledő front nyomása alatt, a Szombathely környékén dolgozó munkásszázadokat útnak indították a határon túlra, Mauthausen felé. Az én transzportomban kb.1000 ember volt.Ez a 400 km-es gyalogút volt az, ami tönkretett bennünket. Aránylag jó kondícióban indultunk el, de mint lerongyolódott, részben mezítlábas, kiéhezett, holtfáradt, piszkos, tetves gyülevészhad érkeztünk meg. Útközben megismerkedtünk a valódi S.S.-el, azokkal az embermivoltukból kivetkőzött vadállatokkal, akik minden ok nélkül agyba-főbe verték a zsidókat és akik a büntetésnek csak egy fajtáját ismerik, az agyonlövést. Élelmet alig kaptunk útközben. Létszámunk erősen megfogyatkozott, mire a Steyer-Alpokon keresztül elérkeztünk Mauthausen községbe. Valamikor mint civilember nagyon tudtam volna élvezni a vidék szépségét. Mindenütt gyönyörű fenyveserdők, hegyipatakok, széles völgyben alattunk a Duna. Mauthausen maga egy 2000-3000 lelket számláló község, fekvésre és nagyságra Kőszeggel hasonlítható össze. Szemben a községgel a Duna másik partján Ens fekszik, mellyel híd köti össze.Ez Mauthausen község. A tábor maga a vasútállomástól kb. 4 km-re fekszik, egy fenyvesekkel körülvett fennsíkon épült. Német vállalkozó cég építette 1940 körül. Német és lengyel politikai foglyok termelték a közeli erdőségekben a szükséges faanyagot. A hegyoldalban levő kőbányában ők fejtették ki a köveket és szállították kisvasúton fel a fennsíkra.Mauthausen tulajdonképpen három táborból állt. Félúton a völgy és a hegycsúcs között volt a Krankenrevier. Itt voltak elhelyezve 8 barakban az oroszok és a betegek. Ennek a tábornak külön gazdasági épülete volt.Három - négyszáz méterrel feljebb már a fennsíkon feküdt a Hauptlager, melyet 5-6 m magas kőkerítés vett körül. A kőkerítésből bástyaszerű tornyok emelkedtek ki, melyeknek művészi kivitelű, középkorbeli mozsárágyuk erőd jelleget kölcsönöztek. A tornyokon állandóan gépfegyveres S.S.-őrség állott. Egy óriási tölgyfakapu képezte a főbejáratot. A kapu oszlopain két légvédelmi sziréna volt. Jobbra a kaputól 15 hatszáz személy számára épült fabarak volt felállítva. Balra a kaputól egy hatalmas kőépület: a Verwaltungsgebädee. Tovább a krematórium, a gázkamra, a fürdőhelyiségek. Ehhez csatlakozott aztán a legmodernebb felszereléssel ellátott konyha. Itt is élt egy száz személyes kis kórház, de ennek csak sebészeti osztálya volt. A kőfalon kívül épültek az S.S.laktanyák. Mauthausenben állandóan kb. 1200 S.S.-katona állomásozott. Legtöbbjük őrszolgálatot teljesített. S.S.-tisztet ott tartózkodásom alatt egyetlen egyszer láttam.A Hauptlager kőfalához csatlakozott a háromszoros drótsövénnyel elkerített Zelt-Lager, a hat óriási hangárszerű sátrával, melyek mindegyike 1200 személy befogadására épült. A Hauptlagerben Európa minden nemzetisége képviselve volt. Túlnyomórészt németek és lengyelek. Ezekhez csatlakoztak 1944 nyarán a magyar politikai deportáltak is. A Zeltlagerben kizárólag magyar munkaszolgálatosok laktak. Később aztán 1945. márciusában, áprilisában ide zsúfolták össze a többi Lagerekből érkező deportáltakat is. Mindegyik Lagerben egy-egy S.S.-altiszt volt a parancsnok. Én a Zeltlagerbe kerültem, mely Kaduk Unterscharführer alá tartozott. Csákánynyél, dorong, husáng nélkül el sem tudtuk képzelni. Egy szudéta-német örökké mosolygóképű, vicsorító fogú vadállat volt, aki állandóan rettegésben tartotta a tábort. Kaduk őrmesteren kívül S.S. alig jelent meg a tárborban.Az S.S. általában nem törődött semmivel. Közvetlen parancsnokaink a lengyelek voltak. Ők intéztek mindent. Ők osztották a kenyeret, ebédet és ők loptak abból a kevésből, amit nekünk kelett volna megkapnunk. Az S.S. után a lengyel bizalmi férfiak voltak az atyaúristenek. A Lager tűzoltóságát is ők adták. Cifra, német tűzoltóegyenruhát hordtak. A Lager-Polizei-t is lengyel és német politikai foglyok alkották. Jól szabott, khaki-egyenruhát hordtak. Kezükben bot, vagy pálca, joguk volt ütni és éltek is a joggal.A Zeltlagerben reggel hatkor volt az ébresztő. Hét órára a sátrakat rendbe kellett hozni. Szemetet kisöpörni, a halottakat kihordani. A Blockältester zsidó volt. Ha valamit nem találtak rendben, őt tették felelőssé. Én is "Blocköreg" voltam és mint ilyen, minden reggel megkaptam Kaduk őrmestertől a mindennapi ütleget. Hét órakor felálltunk a reggeliért és ott álltunk tízig, míg megkaptuk a 2 deci keserű feketét. Állandó vita és tülekedés előzte meg az osztást. A konyha a Hauptlagerben volt, onnan kitették a kondérokat a kőfalon kívülre, ahonnan az önként vállalkozók (ezért dupla koszt járt) becipelték a kondérokat a Zeltlagerbe. Egy-egy Hundertschaft-nak 50 liter fekete járt, de mindig kevesebb volt a kondér, mint amennyit előző este a létszámhoz képest igényeltünk. Ebből a kondérból hiányzott, abban híg volt, emebben sűrű - mindmegannyi ok vitára, verekedésre.Tíz óra. Mire mindenki megkapta a közben régesrégen kihűlt feketét, már felsorakozhattunk az ebédért. Ugyanazok a jelenetek ismétlődtek meg, míg megkaptuk a répalevest, amely hivatalosan 5 deci volt, valóságban azonban mintegy 3 deci. És mire ezzel végeztünk, következett a nap fénypontja, a kenyérosztás. 10-12 dkg kenyeret kaptunk, penészeset, Rockfortnak neveztük. Sok-sok hónapos, csontkemény kenyereket osztottak, melyek a frontról kerültek vissza. Vágni nem lehetett, szétmorzsolódott. Ehetetlen volt és mégis néha élethalálharcot vívtunk a napi kenyéradagért. A németeknek sikerült belőlünk kiölni minden bajtársiasságot. Keveset adtak, éheztettek és így tudatosan egymás ellen ingereltek bennünket. Embertelenül önzők lettünk. Miközben a mellettünk fekvő bajtásunk haláltusáját vívta, már is számbavettük az öröklendő értékeit, és kiszámítottuk, vajon mennyiért lehet elcserélni a bakkancsát. A vámszedőink mindent vettek. Egy Omega-óráért 5 kenyeret adtak eleinte. Később csak egyet. Egy jó bakkancsnak egy kenyér volt az árfolyama. Hátizsák egy kenyér. És milyen borzalmasan kevés ennivaló mellett is voltak olyanok, akik a napi leves, vagy kenyéradagjukat elcserélték cigarettára. Levesért három, kenyérért 5 cigarettát adtak a lengyel Capok. A cigarettákat a francia "politikaiaktól" szerezték, akik rendszeresen kaptak 3 kg-os szeretetcsomagokat a Francia Vöröskereszttől. Ezeknek tartalma a következő volt: 1/2 kg keksz, 1 doboz szardínia, 10 dkg vaj, 10 dkg margarin, egy húskonzerv, egy kondenzált tej, 1/4 kg csokoládé, 1/4 cukorka, 1/4 kg kockacukor, 100 cigaretta és egy csomag gyufa. A csomagok névre szóltak és kiadták. A közben elhaltakét persze áruba bocsátották. Áprilisban naponta ezrével érkeztek az újabb transzportok. A sátrak túl voltak zsúfolva. Aludni nem lehetett, egymáson hevertünk és a szó szoros értelmében agyon nyomtuk egymást. Akinek nem jutott hely, a legtöbb újonnan érkezettnek, az udvaron feküdt, a sárban. Másnapra az újonnan érkezettek is már "őslakók""voltak. Reggelre meghalt 100-200 ember, helyüket elfoglalták és mint őslakók fogadták az újonnan érkezett hajléktalanok tömegét.Végelgyengülés és hastifusz - az emberek 75%-a ebben halt meg. Aki Mauthausenba került, már olyan állapotban volt, hogy munkára sehol sem használhatták. Minket is, akik pedig jó kondícióban indultunk el, tönkretett a 400 km-es gyalogút. Itt Mauthausenba pedig éheztünk, felőrlődtek az idegeink, agyonnyomtuk egymást, aludni nem tudtunk és véresre vakartuk magunkat. Minden szörnyűség igaz, amit Mauthausenről mesélnek. Még az emberevés is. Április 22-én bombatámadás érte a zeltlagert. Magam láttam, amint a bombatámadás után néhányan egy szétroncsolt emberi holttestből kiboncolt emberi májat sütöttek a tűzön. Azzal mentegetőztek később, hogy nem tudták, mit esznek.Április vége felé kezdték kiüríteni a tábort. Ötezres turnusokban indították útba az emberket Gunskirchen felé. Elvben ugyanazokat irányították tovább, akik újonnan érkeztek. Este, mint Blocköreg, megkaptam a parancsot: Zelt 2 holnap reggelre 5000 ember indulásra készen. Hogy kik mentek, az nem érdekelt senkit. 5000 embernek ott kellett állnia a sorakozóra. Mindig akadt elég jelentkező. A legtöbben úgy vélekedtek, hogy rosszabb helyre már amúgysem kerülhetnek. Én magam nem jelentkeztem egyik transzportra sem. Így történt az, hogy a legutolsó Mauthausenből Gunskirchen felé induló transzportba kerültem. Ez a csoport már mindössze 500 főből állt. Mi voltunk a Zeltlager utolsó lakói. A mi feladatunk az lett volna, lassabban mehetnénk, mint a többiek, de útközben el kell temetnünk minden hullát. Később tudtuk meg, hogy az előttünk elindult transzportokból sok ezer embert útközben lelőttek az S.S.-katonák. Romeltakarító századnak neveztük magunkat.Elindultunk. Mire az Ens hídjához érkeztünk,megállítottak minket. Megváltozott a parancs. Nem gyalog megyünk, hanem hajón. Mégpedig együtt a Hauptlager sebészeti osztályán maradt 200-500 beteggel, akiket közben teherautókon lehoztak. A helyzetünk javult. Az uszályhajón kényelmesen elfértünk, még a lábunkat is ki tudtuk nyújtani. A tetőt ránk zárták és úgy feküdtünk aznap este. Akkor egyszerre kinyitották a tetőt és bedobálták hozzánk a kórházból lehozott betegeket. Ez volt az egyik legborzalmasabb látvány egész Mauthauseni tartózkodásom alatt. Emberi mivoltukból kivetkőzve, vadul, nevetve, gúnyolódva lökték le hozzánk a betegeket. Az egész tíz percig tartott és mégis 28-an meghaltak közben. Ezeket kötéllel felvontatták és a Dunába dobták. Másnap reggelre kiderült, hogy Gunskirchen felé el van zárva az út. Erre visszavittek minket, de nem a Zeltlagerbe, hanem a Krankenrevierbe. Hiába mondtuk, hogy mi egészségesek vagyunk. Ettől kezdve, mint betegek voltunk nyilvántartva. Fertőtlenítés ! Ezzel fogadtak bennünket a Krankenrevierben. Szóval a gázkamrába visznek, gondoltuk. De nem így történt. A fürdő ezúttal kivételesen valóban fürdő, s nem gázt jelentett. Viszont elvettek tőlünk mindent, de mindent a világon, és anyaszült meztelenül betereltek minket a Revierbe. Itt aztán a legborzalmasabb viszonyok között éltünk. Enni úgyszólván semmit sem kaptunk. Egy 80 cm széles priccsen öt ember szorongott. Akinek szerencséje volt, annak szomszédjai meghaltak és harmadmagával élvezte a 80 cm-es fekhelyet. 14 napig voltam a Krankenrevierben. Végig meztelenül. Meztelenül viszont nem volt szabad kilépni az udvarra. Gondjaink itt megoszlottak az éhezés és a ruhaszerzés között. Ruhát csak az kapott, aki önként jelentkezett munkára. Ez a munka a következő volt: lehozni a kosztot a Hauptlagerből, takarítani és természetesen a halottakat kihordani. Aki erre vállalkozott, megkapta a tábori egyenruhát, egy civilruhát, amelybe csíkok voltak bevarrva, hozzá egy nadrágot, melyre vörös stráf, a "tábornoki lampassz" volt ráfestve.Itt, a Krankenrevierben böjtöltük ki szó szoros értelmében a május elsejét. Ez jelentette a fordulópontot. Ekkor terjedt el a táborban az a hír, hogy a németek letették a fegyvert. Ezen a napon az S.S.-őrséget valóban leváltotta a Volssturm. A Hauptlagerből lejött néhány német politikai Häftling szónoklatot tartani. Egyikük megkért engem, hogy fordítsam le a beszédjét a barakokban. Kijelentettem, hogy meztelenül nem vállalok semmilyen funkciót. Erre kaptam egy cédulát, amelyre kiadták számomra a ruhát. A lengyelek várakozási álláspontra helyezkedtek és nem mutatkoztak.Május 5-én, délután 4 órakor a Revier ablakából kinézve észrevettük, hogy az őrség (Volssturm) otthagyja a gépfegyvereket. Mi meg kirohantunk az udvarra, láttuk, hogy 4 óriási csillagos lobogókkal bevont amerikai tank áll a Hauptlager kapuja előtt. Szinte földöntúli látvány volt. Háromszoros drótsövény választott el bennünket a tankoktól, de annyira magunkon kívül voltunk, hogy nem törődtünk semmivel. Nem tudtuk, van-e még áram a drótban. Nekirohantunk és puszta kézzel szétszakítottuk a drótokat és sírva szaladtunk a csillagos zászlók felé. Mire odaértünk, a Hauptlager bástyáira kitűzték a fehér lobogót.Ez 4 órakor történt. Egy órával később új őrség állt a tornyokon, - a mi régi kínzóink, a lengyel Capok puskával felfegyverkezve. De másnapra ezeket is lefegyverezték az amerikaiak. Május 6-án már ezer és ezer amerikai katona nyüzsgött Mauthausenben. Amerikai tempóval rendbehoztak mindent. Estére égett a villany, megindultak a vízcsapok. Aznap már nem éheztünk.De a lényeg még most sem változott. Meztelenek voltunk továbbra is és foglyok. Az amerikai katonák csak fényképeztek és nézték a hullákat. No meg azzal szórakoztak, hogy a foglyul ejtett S.S.-katonákat kirendelték halottakat elásni. Egy hét múlva megérkezett az amerikai orvosi bizottság. Az orvosi vizsgálat után felkerültünk a hegyre "a politikaiak" közé. Itt nemzetiségek szerint osztották be a tábort. A 14-es és 15-ös volt a magyarblock. A 14-nek (a musz-Block) én voltam a parancsnoka. A 15-nek Bálint Imre.És ha szabad, szeretnék néhány szót mondani a Mauthausen politikai Lagerről, a "poklok pokláról", ahogy most nevezik. A felszabadulás után három hétig ott éltem. Száz és száz emberrel beszéltem és összehasonlítottam szenvedéseiket azokéval, akik velem együtt a zsidó Zeltlagerben éltek. Merem állítani, hogy a mienkhez viszonyítva nem volt rossz dolguk. Dolgozniok nem kellett, intézményesen nem verték őket, nem volt Kaduk-féle őrmesterük, csak azt büntették, aki tényleg elkövetett valamit, "valami Lagerbűnt", ami természetesen csak ott volt bűn, a civil életben nem. Nem meztelenítették le őket, holmijukat is mindvégig megtarthatták. Szállásuk tűrhető volt. A tetvektől sem szenvedtek úgy, mint mi. Éheztek az utóbbi időben ők is, éppen úgy, mint mi, ők jobban bírták, mert testileg-lelkileg nem voltak annyira tönkretéve, mint az a sok-sok ezer musz, akiket sok száz kilométeren át hajtott az S.S. korbácsa. És az a sok ezer nő és férfi, akik az auschwitzi és egyéb Vernichtungslagerek borzalmai után már közel az éhhalálhoz csontvázzá lefogyva kerültek Mauthausenba. Minden pesti zsidó többet szenvedett, mint ők. Akár a védett házban rettegett, akár Hegyeshalomról szökött vissza, akár mezítláb hajtották végig a városon, akár a gettóban éhezett. Minden pesti zsidó éppen olyan mártír, mint a Mauthausenben fogva tartott politikai deportált. Ha a "politikaiak" a mauthauseni borzalmakról beszélnek - és sokat beszélnek - akkor nem a saját szenvedéseikről számolnak be, hanem arról, amit láttak, - a kőfalon túl, a Zeltlagerben. De ott nem ők voltak, hanem a névtelen kisemberek, a muszok.Május végéig hiába vártuk a hazaszállítást, annak ellenére, hogy néhányan a prominensek közül már hazakerültek és azonnali segítséget ígértek. Ekkor az amerikai táborparancsnok engedélyével lementem a mauthauseni vasútállomásra, hogy beszéljek a Reichsbahn állomásfőnökével. Hogy jobban megértsük egymást vittem neki néhány kiló szappant. Tíz perc alatt megegyeztünk. A menetrendszerű személyvonathoz az én Blockomhoz tartozó 1000 emberem számára 5 napon keresztül 6 külön vagont csatolt. Naponta kétszázan indulhattunk Wien felé. Az amerikai parancsnok azonnal aláírta az elbocsátó leveleket. Május 27-én indultunk és 30-án már Pesten voltunk.

Kifosztás