Jegyzőkönyv: 522

szkennelt verzió
Név: H. S.
Neme: férfi
Születési hely: Nagybereg
Születési idő: 1925
Utolsó lakóhely: Nagybereg
Foglalkozás: cipész
Gettó: Beregszász
Táborok: Auschwitz, Buchenwald, Dora, Hazun
Név: H. D.
Neme: férfi
Születési hely: Nagybereg
Születési idő: 1892
Utolsó lakóhely: Nagybereg
Foglalkozás: cipész
Gettó: Beregszász
Táborok: Auschwitz, Buchenwald, Dora, Hazun


Fent nevezett előadja a következőket:
Nagybereg össz. zsidó lakossága 1944-ben 31 család volt, kereskedők, gazdálkodók, jobbára közepes jómódnak éltek. A községnek egy része rögtön nyilas lett. Húsvét utolsó napján a jegyző behívott néhány zsidót a templomból, így Künzler Sándort, Holländer Hermannt és kimondta, hogy másnap reggel bevisznek minket a gettóba. Ezt csak titokban mondotta meg, hogy összecsomagolhassunk. Fent nevezettek azután ezt mindenkinek tudtára adták. Tízpercnyi időt adtak a csomagolásra, 15 napi élelmet, ruhát vihettünk magunkkal. A községházánál volt a gyülekező, délután pedig három német teherautóra felpakoltunk és bementünk Beregszászra a nagy zsidó templomba. Itt voltunk két napig és azután parancsot kaptunk az elköltözésre. Kimentünk a téglagyári gettóba. Ebben a gettóban cca. 6000 ember volt. A városi gettó a fűrésztelepen volt. Mindenkinek hoztak szalmát és ez volt a fekvőhelyünk. A gettó téglával volt körülkerítve, kívülről tábori csendőrök, belülről pedig zsidó rendőrök tartották fenn a rendet. A zsidótanács tagjai: Kesztenbaum, Weisz szappangyáros fia, stb. nem volt működésük ellen kifogás, sőt kivívták azt, hogy minden község behozatott az otthonmaradt élelmiszerből, de egyébként a gettó ellátásáról a gettó konyhája is gondoskodott. Munkára nem vittel ki senkit sem.
Egyik reggel megjelent 150 csendőr, ezek mindegye hozott magával egy civilt, mindenkinek a kezében három veder volt. Egy őrmester elkiáltotta magát: "Te büdös zsidó, gyere csak ide! Ebbe a vödörbe össze fogod szedni a te embereidnek a pénzét, a másik vederbe az ezüstneműt, a harmadik vederbe pedig bele fogod szedni az aranyneműt! Meg vagyok értve, vagy nem?" Igenis őrmester úr! Feleltem én (H. Dávid), ugyanis én is parancsnok voltam a gettóban. Az őrmester folytatta: "Egy fél órát fogsz kapni, te büdös zsidó, a fél óra után vizsgát fogunk tartani és akinél ez fillért fogok találni, előbb téged foglak lelőni, mint egy kutyát, azután pedig azt, akinél találtam."
Erre a kijelentésre mindenki sietve kiszedte a fülbevalóit, az aranyneműt, ékszert, de még a taleszokról is le kellett szedni az ezüstszegélyt és beadni az ezüstnemű közé. Az én körzetem rendben volt, de volt, akinél találtak mégis értékes holmit, pl. Hamburger Sándor beregszászi bőrkereskedőnél találtak pénzt, elvitték, de azután visszaengedték. A fűrésztelepi gettóban a jobbmódú nőket meztelenre levetkőztették és így vizsgálták.
Több esetről is hallottunk, hogy megszöktek, sőt a beregszászi rendőrség segített is ebben. Még azt is megengedték, hogy élelmiszert is behozzanak a környékről. Egyszer jött egy rendelet, hogy el kell menni munkára Kecskemétre és erre megkezdődött a bevagonírozás. A csendőrség és rendőrség transzportokra osztott be, mi voltunk a tizedik transzport. Mentünk a vagonokhoz, de előbb megmondták, hogy csak 14 napi élelmet, ágyneműt azonban nem szabad vinni, mindent ott kellett hagyni a gettóban. A vagonokban ismét átkutattak, csak a testi ruhát, egy takarót és háromnapi élelmet hagytak meg. Nyolcvanan voltunk a vagonban, kaptunk három vödröt vízzel, WC céljait szolgáló vödröket azonban nem kaptunk. Tudtunkkal a vagonokból nem szökött meg senki sem és nem is halt meg a mi vagonunkban. Fent nevezett H. Dávid vagonparancsnok voltam. Kassán kinyitották először a kocsikat, egy német parancsnok minden kocsiparancsnoknak megmondotta, hogy ha valami el találna szökni, előbb a kocsiparancsnokot lövi le és azután mindenkit, aki bent van a kocsiban. Itt vizet is kaptunk. Még azt is mondta, hogy Németországba megyünk és igyekezzünk dolgozni, mert aki nem dolgozik, azt fejbe lövik. Megjegyzem, magyarul beszélt a német főhadnagy.
Április 20.-án megérkeztünk Auschwitzba, ez egy pénteki este volt, másnap reggel kinyitották a kocsikat, feljött hozzánk négy csíkos ruhás lengyel häftling és ránk parancsoltak, hogy mindenki álljon fel a helyéről és szálljon ki, de semmit magával ne vigyen. Kiszállva, a férfiak és nők négyes sorban felálltak, mire megindultunk, mintegy 200 lépésnyire állott a keresztútnál két német orvos és csak úgy ránézett az emberre, aki 55 éven felül volt, az nem számított munkaerőnek, így 80% ment balra és 20% körül lehetett a munkaerők száma. Ezek mentek a jobb oldalra. Széles úton mentünk, kétoldalt bokrok voltak, az úttesten kétoldalt SS katonák állottak őrt nekiszegzett fegyverrel és mi négyesével mentünk befelé. Gyorsan kellett menni, mi együtt voltunk. Ahogy bementünk Auschwitz fürdőépületébe, levetkeztettek, lenyírták a hajunkat, azután elmentünk fürdeni, majd fehérneműt kaptunk és végül csíkos ruhát. Három nap múlva elvittek azután Buchenwaldba, ebben a transzportban 1100-an voltunk. Az útra kaptunk kenyeret, margarint és wurstot. Az utazás elég kényelmes volt, kevesen voltunk a vagonban. Újabb fürösztés után barakkokban helyeztek el bennünket, mindenkinek volt külön ágya, 600-an voltunk egy barakkban. Négyszer naponta kaptunk enni. Itt sem dolgoztunk még, csak appelt álltunk, ami abból állott, hogy naponta három órán át kellett az udvaron álldogálni.
Itt voltunk mintegy 14 napig, majd kiválaszottak munkára. 1100-at autóba ültettek és SS kísérettel Dorába vittek. Egy napi út után megérkezve Dorába, az SS parancsnokság mellett kijelöltek három barakkot, itt mi voltunk az első zsidó foglyok. Másnap, amikor mosakodni mentünk, pofoztak az SS-ek. Beosztottak bennünket munkára. A munkahely 4 km-re volt a barakktól. A munka abból állott, hogy barakképítéshez tetőrészeket kellett készíteni, illetve ilyen kész részeket kellett szállítani. Karvastagságú botokkal ütöttek a felügyelők, az én fejemre is nagyot húzott az egyik. Mintegy 4 km-re szaladva kellett vinni a deszkát és ez alatt is folyton csak ütöttek. Magasra kellett felcipelni az alkatrészeket, az eső esett és az út síkos volt, a fatalpú cipő minduntalan leesett, de nem volt szabad megállni, nem volt pihenés sem, mert akkor is ütöttek. Ha valaki elájult és beesett a sárba, az ott maradt fekve és amikor visszafelé jöttünk, a jobb erőben lévőnek kellett bevinni, a hullát, vagy az ájultat a kórházba. Az első nap 34-t vittem én fel, ezek mind ájultak voltak, be volt törve a fejük. Jött ugyan oda egy orvos, de mi még előbb igyekeztünk segíteni rajtuk. Mindenki sírt és mindenki kérte magára a halált. A második nap reggel ismét munkára mentünk és akkor 26 embert vittünk így be, a harmadik nap 30-t, a negyedik nap 14-t. Ezen nap este jött egy parancsnok és kijelentette, hogy meg vannak elégedve az SS parancsnokok a zsidók munkájával, ütni többé nem szabad. Természetesen nagyon örültünk, hogy most már nem fognak ütni bennünket. Az ötödik nap más beosztást kaptunk, autó hozta a nehéz deszkákat a barakkokhoz, bennünket pedig beosztottak földet hordani és talicskázni. Most már örültünk, hogy könnyebb munkát kaptunk, minden négy ember kapott talicskát, kettő rakta, egy hordta, egy pedig vágta a földet. Két óra múlva megérkeztek az SS katonák farkaskutyákkal és aki nem rakta teli a talicskát, ráuszították a kutyát, a kutya kitépte a húst és az SS-ek gumikábellel ütöttek bennünket, mint a répát. Olyan félelem fogott el bennünket, hogy eszméletlenül dolgozott mindenki. Fél óra múlva ismét jött egy másik csapat SS, minden további nélkül ezek is nekiláttak ütni bennünket, és mire eljött a dél, mindenki úgy nézett ki, mint egy ördög. Az emberek 20-25%-ában csak éppen hogy a lélek hálni járt, kértük a halált és azt mondottuk, hogy ezek után nincs Isten az égben. Mindenki véres volt, lerongyolódott, a kutyák kitépték a húsunkat, fegyverünk nem volt, hogy fejbe lőttük volna magunkat. Mikor bementünk a barakkokba, fáradtan, nem jól számolt meg bennünket a bokkparancsnok, három óráig kellett állni és aki kifáradt, próbált leülni, azt rúgták, ütötték, elájulva félretették és mi locsoltuk fel azután később. Este átjött hat SS és kijelölt 15-20 embert, hogy holnap reggel 8 órakor jelentkezzenek az SS udvaron takarítani. Már nagyon örültünk, hogy legalább ez a néhány ember fog egy kicsit pihenni. Reggel megjelentek munkára, kitakarítottak, a cipőket megtisztították, a parancsnok kerékpárját rendbe hozták, azután közülük egyet kijelöltek, és sorba állították mind a 20 embert. Mindegyik kapott 50-t egy gumibottal, ezek után visszajöttek, de mind eszméletlenül feküdt. Mi este, amikor a munkáról bejöttünk, ijedten láttuk, hogy nem tudnak ülni. Megmondották nekik, hogy másnap folytatás lesz. Ezek után természetesen senki sem mert jelentkezni, de másnap jött az SS és ismét más 20 embert jelölt ki, akikkel ugyanúgy bántak el, mint az előbbiekkel. Akkor azután már senki kijelölt nem mert takarítani menni, inkább munkára jelentkezett. Este átjött az SS és 12 embert kijelölt munkára hozzájuk, de ezek már nem kaptak verést. Ez így ment minden reggel, két hét múlva ez megszűnt azután. Átjött egy vasárnap ebédkiosztáshoz 4 SS tiszt és kiszemelt magának egy idősebb foglyot, ráparancsolt, hogy térdeljen le, az letérdelt, ők négyen nevettek, azután azt mondták, hogy feküdjön le, lefeküdt, azután pedig, hogy hemperegjen a földön. A szerencsétlen 52 éves volt és azt mondta az SS, hogy mindenkinek nevetni kell, de mi mind sírtunk. Azután elkezdte ütni mind a négy SS tiszt, ahol csak érte és nekünk kacagni kellett. Az egyik oldalt rúgta, hogy gyorsabban hemperegjen a földön. Ez a jelenet 3/4 óra hosszat tartott és amikor a szerencsétlen felállott, a tiszt urak meg nevetve elmentek, hozzá fogtunk őt élesztgetni. Kértük az Istent, hogy csak innen tegyenek el bennünket.
Egy nap parancsot kaptunk, hogy a zsidók mind elhagyják ezt a lágert, és mennek be a barakképítéshez. Mindig egy rendetlen barakkba tették be a zsidókat, hogy azt azután nekünk kelljen rendbe hozni, és ha rendbe hoztuk, el kellet hagyni, és franciákat, olaszokat, szerbeket, cigányokat hoztak. A zsidók mindig félig kész barakkba kerültek, és hol a sárban, hol pedig vízben aludtunk. Sokan meghaltak, revírbe kerültek, de ide nem akarták felvenni őket, ütötték, hogy csak markíroznak, és pihenni akarnak. Beosztottak bennünket a cigányokhoz, cigányok voltak a kapók, és német rabok, akiket a börtönökből szabadítottak ki erre a célra. Ezek komiszkodtak, hogy a rossz bánásmód által maguknak előnyt biztosítsanak. Már annyira legyengültünk a sok ütéstől, meg a rendetlen munkától, a nempihenéstől, éjszaka fekvőhely nem volt, egy barakkba annyit zsúfoltak össze, hogy kb. 160 ember egymáson feküdt. Reggel azután nem vettük észre, hogy egymást agyonnyomtuk. Cigányokat állítottak az ajtóhoz, és ha éjszaka valaki kiment, akkor úgy megütötték, hogy elájult az illető. A reggeli kiosztásánál végigvertek mindenkit, ellopkodtak tőlünk mindent a cigányok, az élelmet. Reggel másfél deci kávét adtak, és aki panaszkodott, hogy nem jutott, azt megverték annyira, hogy eszméletlenül esett össze. Mikor munkára mentünk, az SS-ek folytatták ott, ahol előző nap elhagyták: minden nap rosszabb és rosszabb lett a helyzet, egy pillanatig sem volt szabad megállni, ha észrevették, hogy nem dolgozunk, akkor végigverték az egész csoportot úgy, hogy abban hiba nem volt. A cigányoknak nem jutott mindig ebéd, délben nekünk sem jutott, este ettük az ebédet, burgonya volt vacsorára, de nekünk csak 3-4 szem jutott belőle, és ha valaki panaszkodni merészelt, ismét bottal ütöttek, hogy saját vérében feküdt. Végül már alig volt emberünk, az 1100 emberből csak 450-460 ember volt. A beregszászi dr. Farkast, mert egy kissé kövér volt, azért ütötték, azután meg azért, hogy miért volt orvos, hogy sokat csalt és lopott. Úgy megverték, hogy mindkét füle folyt, a lábát összeverték, cipőt sem tudott felhúzni, de a munkához ki kellett mennie. Ott feküdt szegény, de orvoshoz nem volt szabad mennie, én vettem ki a munkára, ahol aztán lefeküdt, de arra jött az SS, észrevette, hogy fekszik, addig rugdosta, hogy az orrán-száján elindult a vér, és amikor már belefáradt, akkor ráuszította a farkaskutyát, a ruhát letépte róla, a vállát kitépte a kutya., a nyakán is kitépte a bőrt, de az SS jót mulatott rajta. Estére hazavittük dr. Farkast, bekötöztük, bevittük a revírbe, nem engedték azonban be, azt a parancsot kaptuk, hogy másnap vigyük ki a munkára, dolgoznia kell. Kivittük, ott lefeküdt, az SS arra jött, és ismét kezdődött elölről minden. Nemsokára meg is halt szegény, meg kell azonban jegyeznem, hogy magyarországi svábok is voltak az SS-ek között.
Innen azután munkára vittek Hazunba. Parancs jött, hogy transzportot kell összeállítani. Mindenkinek össze kellett szedni a holmiját, megyünk Hazunba. Négy órakor sorakozó, kaptunk egy jó reggelit, utána 9 km-t gyalogoltunk, elmentünk egy tunelbe, ahol beosztást kaptunk munkára. A német civil me#ter kért magához 12 häftlinget, 12 villanygépet hoztunk el, két nagy elevátor dolgozott itt. Nagy füst volt, a német mester megmutatta, hogyan kell kezelni a villanygépeket. Egy óra múlva jelentik neki: "Herr Meister, wir gehen schon auf die Arbeit". Megkezdte a mester a hegy falának fúrását, beállította a gépeket minden häftlingnek. Eleinte lassabban ment a munka, a civil mester persze rögtön pofozott. Kénytelenek voltunk nagyon vigyázni, erőnket összeszedni. A villanygép 60-65 kg súlyú volt, és azt úgy kellett egyik helyről a másikra tenni, mintha csak 10 kg súlyú lett volna, erőnk pedig nem volt. Munkahelyünk 12 m széles és 13 m magas volt, minden kamarában kellett 60-80 helyen fúrni, úgyhogy minden fúrás 3 m mély volt be a hegy falába. Mikor ez készen volt, betömték ekrazittal, a közepébe egy szál villanydrótot tettek, kívülről egy villanydróthoz hozzá lett vezetve. A kamara külső végén volt egy kis villanygép, azt hozzá kellett kapcsolni, megnyomtuk, és erre kb. 3 m mélyen befelé a sok ekrazit kidobta a követ. Aki tudott vigyázni, az vigyázott, a gólya alá húzódtunk, hogy a mennyezetről leszakadó kövek, amelyek 50-60 kg-osak voltak, ne érjenek. De sok esetben eltaláltak a kövek, ez naponta 5-6 emberbe került. Ezeket bevitték a revírbe. Ez így ment minden nap, míg eljött az este, Elrichből jött egy éjjeli transzport, és az felváltott bennünket, mire megindultunk Harzunba 9 km-nyire, gyalog, étlen, szomjan, a kőportól csak a két szemünk meg a fogunk látszott ki, úgy néztünk ki, mint a molnárok. Megérkezve Harzunba, megállítottak a vízvezeték mellett, bementünk, mindenkinek le kellett vetkőznie. Hideg vízzel megmosakodtunk, majd beosztást kaptunk egy barakkba, egybe 250 ember volt, mindenki kapott egy ágyat, mely emeletes volt, lent és fönt. Akinek jutott, kapott egy pokrócot is. Vacsorára kaptunk 1/2 l vékony zupát, 6 ember egy 1 1/2 kg-os kenyeret, 20 g margarint, 20 g wurstot. Reggel 1/2 4-kor 3 dl kávét, amely keserű volt, hozzá persze kenyér nem volt, utána sorakozó, és ismét 9 km-re a tunelbe mentünk dolgozni. Reggel 6 órakor beérve, felváltottuk az éjjeli munkásokat. Mindenki beállott új beosztott helyére, felvittük a 60 kg-os villanygépet, és hozzáfogtunk a fúráshoz. Fél tizenegykor azt mondotta a mester: "Pausa!" Fél óra múlva dolgoztunk tovább, d.u. 2-kor megérkezett Elrichből a transzport, felváltottak bennünket. Ismét sorakozó, elmentünk Harzunba, majd mosakodás. Közben megérkeztek a fertőtlenítő gépek, az udvar közepén le kellett vetkőzni meztelenre, 8 cm hó volt, és mindenki a ruháját összepakolta, onnan fürdőbe, de ide csak 80 ember fért be, a többi a hidegben kint várt. Kaptunk egy-egy pokrócot, felhúztuk a cipőt, azután következett a vacsora. Ekkor már este 8 óra volt, kaptunk kenyeret, egy vékony zupát, néhány burgonyát. Mire lefeküdtünk, 11 óra volt, a vacsorát alig bírtuk megenni, annyira fáradtak voltunk. Másnap azután ismét elölről kezdődött minden.
Egy nap a tunelnél megjelent sok civil úr. A sötétben nem tudtuk, hogy ez mit jelent.
A villany elaludt, a mester azt mondotta, hogy megjelentek az amerikai repülőgépek, bombázták a tunel körletét. A közeli községek lakói mind oda menekültek, ez volt az óvóhely. Sokan voltunk ott, mert a többi kamrát felhasználták repülőgép, ágyú és fegyverek szállítására. Mi annyira a mélységben voltunk, hogy nem is tudtunk a bombázásról. A bajtársak lassan kidőltek, a kövek naponta átlag 5-6 embert öltek meg, aki könnyen sérült, az revírbe került, de nagyon kevés jött onnan ki, hogy mit csináltak velük, nem tudjuk. Akinek a szájában aranyfog volt, az kapott egy injekciót, és vége is volt, vagy ha engedte, hogy szépen kivegyék a fogait, az életben maradt, az könnyű beteg volt, de aki nem hagyta, az megkapta az injekciót és meghalt. Egy alkalommal egy gulácsi kereskedő, név szerint Klein, akinek 32 aranyfoga volt, azt mondta "Holländer pajtás, mit csináljak?" Éppen vittem felfelé a fúrógépet a nagy köveken, le voltam hangolva, sérvet kaptam. Azt feleltem neki, hogy: "Hallgass ide komám, ha a 32 fogadat kiveszed, és a fiadnak odaadod, akkor mehetsz a revírre, mi vigyázunk rá, nem lesz semmi baja, te csak nyugodtan menj a kórházba és operáltasd meg magad." A fogait azonban nem lehetett kivenni, dolgozott azután tovább, de legalább 15-ször le kellett feküdnie. Erre mi magunk is azt mondottuk, "történik, ami történik, áldjon meg az Isten, és menj a revírbe." Harmadnap mondtam a fiának, nézze meg az apját, de nem engedték be, mert olyan kínban volt, hogy nem tudott meghalni, a fiát kérte csak mindig, de a fiát elküldték onnan, majd azután nekünk egy dr. Scharf Lajos nevű ember megmondta, hogy mondjuk meg a fiának, mondjon az apja után kadist. Mi ezt előre tudtuk, hogy a fogai miatt ment a másvilágra. Akinek volt azután aranyfoga, az biztos, hogy krematóriumba ment. Itt nem volt ugyan krematórium, aki ide került, Dorába vitték át.
Március 1.-jén parancs jött, hogy délután 2 órakor elhagyjuk a lágert. Ebédet nem kaptunk, mert a helyzet nagyon szorult. Mindenki kapott egy kenyeret és megindultunk. Elmentünk kb. 35 km-t, este 8 óra lett, egy nagy erdőbe értünk, ott lefeküdtünk a falevélre, betakartuk magunkat pokróccal, tüzet raktunk. Aki szökni próbált, azt a farkaskutyák elfogták, és az SS lelőtte, otthagyták, mint egy dögöt. Reggel 5 órakor sorakoztunk, és tovább masíroztunk, a második ismét vagy 40 km-t masíroztunk, este pedig beérkeztünk egy nagy német faluba. Itt nagy pajták voltak, oda beszorítottak bennünket, és úgy aludtunk, mint a ruszlik a hordóban. Egész éjjel nem tudtunk aludni, mert egyik a másikon feküdt keresztül. A pajtát körülállták az SS-ek, és akinek dolga volt az éjjel és kiment, azt ott kint rögtön agyonlőtték, úgyhogy aztán nem is mert senki sem kimenni. A harmadik napon reggel sorakoztunk 7 órakor, és mentünk 1/2 11-ig este, sötét volt, útközben, ahol papírokat találtunk, zsebre vágtuk, és ahol víz volt, a kulacsot teletöltöttük, és amikor szünet volt, rögtön a kulacsból a vizet beleöntöttük a sajkába, és egy fél marék sót beledobtunk. A papírral azután alágyújtottunk, a víz felmelegedett annyira, hogy a só elolvadt benne, megettük és úgy ízlett, mint a legfinomabb leves. Azt mondtuk a fiammal, hogy ez milyen jó. Azután továbbmentünk, majd beértünk egy faluba. Minden második nap este, ahol értünk, hat ember egy kenyeret kapott és 4 krumplit, de nem, ezt nem hámoztuk le, mert akkor kevesebb lett volna, csak úgy, ahogy kaptuk, ettük meg, de így is kitűnő volt. Az ötödik nap menetelés közben találtunk kint a mezőn 1-1 nagy darab földet bevetve hagymával, már csirázni kezdett, belerohant az egész társaság, és szedtük a hagymát, az SS-ek pedig az úttestről ###, sorra hullottak az emberek, és ott maradtak. Erre megijedtünk, visszaszaladtunk az úttestre, és mentünk tovább. Este faluba érve betereltek egy nagy pajtába, akinek volt mit ennie, az evett, a másik meg nézte. Hatodik nap 7 órakor elindultunk, 11 órakor kaptunk egy fél óra szünetet, útközben civil menekülő lengyelekkel találkoztunk. Ha civilek akartak élelmet adni akartak élelmet adni, vagy ha egy városon mentünk keresztül, és az emberek megsajnáltak, az illetőket nagyon megszidták. A hetedik napon kaptunk hatan egy kenyeret és négy burgonyát, azután továbbmentünk. Már annyira le voltunk gyengülve, hogy az egész társaság jobbra-balra kezdett dülöngélni, rosszul lett, azután kidőlt. A bajtársi szeretet megvolt bennünk, vállra vettük a kidőltet, és vittük, de miután mi is gyengék voltunk, nem tudtuk messzire vinni, az SS-ek belőttek, hogy nem bírjuk vinni. Kértük, rendeljenek ide szekeret, vagy autót a lemaradtak részére, és hogy megpihenhessenek másnapig. Az SS azt mondta, hogy a bakancsát húzzuk le, lehúztuk a bakancsát, és azt mondta, hogy menjünk el vagy 20 lépésre. Erre előrementünk, nem volt szabad hátranézni, és azután már csak a fegyver dörrenését hallottuk. Fejbe lőtte, és otthagyta a bakancsot és a hullát is. Ez így ment folyton, a hetedik napon 68-at lőtt le, a nyolcadik nap ismét, de most már többen voltak a lehagyottak, a kilencedik napon ismét többen és többen, ez így ment a 11. nap estig, mire körülnéztünk, csak 440 ember maradt az 1900-ból. A 12-ik nap reggelén 1/2 4-kor bejöttek a civilek a pajtába, elküldtek onnan, erre felugráltunk, és meg akartuk őket ölni, de nem volt fegyverünk, nem volt mivel megölni őket, úgy el voltunk szánva a fáradtságtól és kimerültségtől, kimentünk az udvarra keresni valami ölő szerszámot, erre azt felelték, hogy két km-t kell menni egy másik községbe, ott már megpihenhetünk. Amikor az úttestre sorakoztunk, egy német katonát sem láttunk, de még előmunkást sem, mindenki elszökött, még a parancsnok is. Megállapítottuk, hogy az amerikaiak a hegyek mögött lehetnek, mert itt csak civilek vannak. Kimentünk a falu végére, csapatonként széjjelmentünk, az elvetett burgonyát szedtük ki a földből, mindenki főzött azután. Evés közben megérkezett egy nagy transzport amerikai nehézágyú és tank. Erre mindent otthagytunk, és örömünkben mentünk lassan, mert már szaladni nem bírtunk. Mire odaértünk az úttestre, ami tőlünk mintegy 2 km-re volt, megindultak az amerikai tankok felénk, gyorsan, de azután látták, hogy mi vagyunk, úgy kezdték az úttestre dobálni a csomagokat, cigarettát, meg a kekszet. Mi felszedtük és kapkodtuk, ki mit tudott, de ők kergették a németeket, gyorsan mentek, de azért csak dobáltak folyton, teleraktuk a zsebünket.
Nyugodtan mentünk azután másik községbe, a 2 km-re fekvő Grosswillingbe. Ideérve, tele volt az egész község nehéz amerikai tankokkal és ágyukkal. Egy amerikai tiszt kiszállva kétszer le is fényképezett bennünket. Egy nagy üveg pálinkát nyolcan elosztottunk magunk között testvériesen. Mindenki kapott nagyon sok szivart, cigarettát, csokoládét, kekszet, úgyhogy másnap mindenki beteg is lett. Azután mindent összeszedtünk, amit lehetett, élelmet. Egy alkalommal a péknél egy kenyeret kértünk, azt felelték, hogy adjunk jegyet. Azt feleltem neki, hogy "Bocsánatot kérek, mikor nálunk Magyarországon az SS-ek bejöttek, és 10 perc időt adtak, a tíz perc alatt hét tagú családomnak az élelmet össze kellett pakolni, az asztalon felejtettük a jegyeket, tehát a kisasszonynak várnia muszáj, amíg én a jegyeket Magyarországról idehozom Németországba, de már bocsánatot kérek, addig éhen nem lehetek, hanem ha pénzért tetszik adni kenyeret, fizetek, ha nem, megrohanjuk az egész péküzletet, és az összes kenyeret elhordjuk innen." Ezután elővett egy kenyeret, és 90 pfennig volt az ára, de én egy márkát adtam át. Így kaptunk vagy 22-en ilyen módon kenyeret, már akkor féltek tőlünk németek.
Grosswillingből egy másik községbe mentünk, ott voltunk 14 napig, a csehek azután összeszedték a cseh állampolgárokat. Mi is csehekként jelentkeztünk, minden nap ígéretet kaptunk, hogy rövidesen hazamehetünk, de már nem bírtuk kivárni az indulást, és 35-en összeállva, július 4-én vonatra ültünk. Prágán, Pozsonyon keresztül értünk Budapestre.
Jövő terveink: Most hazautazunk Nagyberegre, egy kissé körülnézünk, mit találunk otthon, azután, ha lehetséges lesz, Amerikába szeretnénk kijutni.

switch to English

bphm.hu

holokausztmagyarorszagon.hu