Jegyzőkönyv: 1330

szkennelt verzió
Név: R. P.
Neme:
Születési hely: Miskolc
Születési idő: 1921
Utolsó lakóhely: Budapest
Foglalkozás: kereskedő
Táborok: Auschwitz, Birkenau, Breslau, Hundsfeld, Grossrosen, Mauthausen, Bergen - Belsen


Fent nevezett előadja a következőket:
1944.VII.5.-én letartóztattak. Ugyanis keresztény papírokkal éltem, a társaságom egyik tagja valahol, ahol nem kellett volna, elszólta magát, feljelentést tettek ellenem és ennek lett a következménye a letartóztatásom. Csillaghegyre vittek, ahol kivallattak, politikai meggyőződésem iránt érdeklődtek, vagyoni helyzetem felől. Nagyon erősen vertek gumibottal, úgynevezett talpalást kaptam. A Csillaghegyről Budakalászra vittek. Egy száll ruhában voltam, teljesen minden élelem nélkül, és így ahogy voltam, egy épp akkor induló transzportba tettek. Így kerültem Auschwitzba 1944. VII. 9.-én.Az állomáson rögtön elválasztották mitőlünk a férfiakat. Aztán a szerint csoportosították az embereket, ki munkaképes, ki nem. Így különválasztottak bennünket az öregektől, gyerekektől, anyáktól, akik nem adták oda a gyermekeiket idősebbeknek. Az állomáson keresztény lengyelek dolgoztak, ahelyett, hogy megmondták volna a valót, csak félrevezettek. Tudniuk kellett volna, hogy mit jelent az, ha valaki beül a nagy, fekete autó egyikébe. A németek ugyanis mintegy csalétket állították oda az autókat. Nem csak az öregek kerültek beléjük. Nagyon sokan megörültek, hogy a Lagerbe az utat nem gyalog kell megtenniök, és boldogan kapaszkodtak fel a kocsikra. És ezek a régi lengyel foglyok közül egyik sem mondta: Ne szállj fel, mert ez a halálutad lesz. Mert megtudtuk egy-kettőre, hogy Brežinkán gázkamra működik, és az elgázosított embereket krematóriumokban égetik el. Füst terjengett a Lager fölött és egy különös, furcsa szag dominált minden felé. Elhittük, amikor kérdezősködésünkre azt mondták, hogy a levágott hajakat égetik el és rossz ruhákat, cipőket stb.A fürdőben, miután egy óriási nagy teremben SS foglyok és lengyel férfifoglyok előtt teljesen meztelenre vetkőztünk, szép sorjában egymás után kerültünk a "fodrásznők" elé, hogy lekopaszítsanak és leborotváljanak. Fertőtlenítés után kikaptuk a ruhákat, perszenem a miénket. A régi holmi közül csak a cipőt volt szabad megtartani. De azt sem mindig. Ha egy régi fogolynak megtetszett valamelyik újonnan jöttnek a cipője, szó nélkül lehúzta a lábáról. Annak helyébe pedig fapapucsot adott.A C-Lagerbe vittek, egy olyan Blockba, ahol nem voltak priccsek. A földön feküdtünk a piszokban, sárban, ez a Block még nem volt teljesen készen befejezve. Az első éjjel egy páran megőrültek, nem tudták elviselni a gondolatot, hogy íme: ilyen élet kezdődött meg számunkra. Minden nap kezdődött előrlő minden: az Appellek, amikor órákig álltunk kint reggel és délután, hogy leszámoljanak bennünket és továbbítsál Berlinbe: ennyi és ennyi Häftling van még életbe a birkenaui Lagerekben. Várakozás az ebédre. Kenyérosztásra. Harc, hogy ne csak zárt csoportokba ötösivel tudjunk WC-re menni, hanem akkor, amikor ezt a szükség kívánta. Harc egyetlen korty vízért, és hogy meg lehessen mosdani. Harc egy nyers krumpliért, egy káposztafejért, egy répáért, amit szívdobogva loptunk a konyha körül. Harc, hogy kijátszhassuk a Blockaperrét és el tudjunk szökni egy másik Blockba, ahol esetleg éppen ebédosztás volt és akkor két porcióhoz tudunk jutni. És harc a legidegtépőbb, legrettenetesebb harc, hogy el ne válasszanak a húgomtól. Mert tudtuk, hogy az SS kéjjel választ széjjel egymástól hozzátartozókat. Egymás kezét nem engedtük el, nehogy egyikünk, vagy másikunk egyedül kerüljön transzportba. Eleinte nem akartuk elhinni, hogy gázkamra létezik. Láttuk a lángot és állandóan érezhető szag is csalhatatlan volt, de azt hittük, hogy csak a természetes halállal haltakat égetik. Meg lehetett őrülni a gondolattól, hogy nincsenek a szülők a gyerekek. Egyszer Appel közben egy hosszú sor gyerekkocsi láttunk meg messze, túl a drótokon. Ujjongani kezdtünk, hogy élnek, biztosan van egy külön Lager a számukra... Aztán közelebb jött a gyerekkocsi sor... paplanokat toltak benne...Októberben egyszer Mengele egy civillel jött választani. 250 nőt keresett a civil munkára. Azt mondták, az a jó transzport, ahol kevés embert keresnek. Sikerült bejutnunk húgommal ebbel a csoportba. Ekkor a C Lagerből átvittek az A Lagerbe, egy transzportbarakkba. Egy hétig voltunk ebbe a Blockba, mint valóságos foglyok. Csak Appelre mentünk ki különben még WC-re sem engedtek. Egyszer az történt, hogy az egyik társnőnk egy közeli hozzátartozóját találta meg itt az A Lagerben. Sikerült kiszöknie a transzportbarakkból és átment abba a barakkba, ahol ez a hozzátartozója volt. így aztán Appelnél egy hiány volt. órák hosszat álltunk, majd térdepeltünk. Késő este visszatereltek a Blockba. Teljes sötétség volt egyszerreMegjelent a Block vezetőnője, egy száll gyertya volt a kezében. Követelte, hogy mondjuk meg, hová lett megszökött társnőnk. Azzal fenyegetett, hogy valamennyiünket krematóriumba juttat. Az egész borzalmasan kísérteties volt. a félelmetes sötétség, a csönd, ami ezt a fenyegetést követte, elviselhetetlen volt. Valahogy az volt az érzésünk, hogy ez a fenyegetés valóra váltható, hogy elkészülhetünk az utolsó útra. Nem vittek a krematóriumba, társnőnk megkerült. Ez nagyon egyszerű is volt, mert hiszen így abba a Blockba, ahová szökött kitűnt az Appelnél, hogy eggyel több van. Nem, Auschwitzba nem lehetett szökni, kibújni a sor elől.Egy hét után végre bevagoníroztak, megkaptuk a nekünk járó élelmet és mehettünk. Két nap múlva megérkeztünk Breslau-Hundsfeldbe, ahol a gyár volt. a Lagert csaknem jónak lehetett mondani. Emeletes épületben laktunk, négy szoba volt a földszinten, négy az emeleten. Úgy nézett ki, mint egy kis üdülő. Nekünk különösen úgy tűnt Auschwitz után. A gyár rendesen gondoskodott rólunk. A gyár teljesen modern volt, központi fűtéssel. Tizenegy órát dolgoztunk. Az ellátás is elég rendes volt a körülményekhez képest. Csak ruházattal voltunk nagyon rosszul ellátva. Csak ruhánk volt, XII.16-án kaptunk rövid harisnyát, addig meztelen lábszárral jártunk. Kis kabátot is kaptunk, de fejkendőt nem. Egyszer aztán elterjedt a hír, hogy menni kell, jönnek az oroszok. Ekkor kezdődött meg igazi kálváriánk. 1945.I.23.-án indultunk el gyalog egy 60 kilométeres útra. Iszonyú hóviharok közepette, 15-20 fokos hidegben meneteltünk, élelem nélkül. Az 5 nap alatt. Amíg az út tartott, egyszer kaptunk egy kanál lekvárt, 1/8 kenyeret. 1500-an indultunk el, kb. 180-200-an maradtak le. Aki kidőlt, lehűlt, nem bírta tovább, mi csak átléptünk rajtuk. Nem lőtték agyon ezeket a szerencsétleneket, kár lett volna a lőszerért, hiszen úgyis megfagytak pár órán belül. Pár lapát havat hánytak rájuk. Végre megérkeztünk Gross-Rosenbe, itt két hétig voltunk. Ekkor kezdték már üríteni az itteni Lagert. Nyitott vagonokba mentünk tovább dermesztő hidegben. Nem tudom, hány napig utaztunk így, amíg megérkeztünk Mauthausenbe. Ez egy hegyen épült, nagy férfi Lager, nők nem is voltak benne. Kétheti "pihenő" után hurcoltak tovább. Tíz napig vándoroltunk Németországon keresztül, 5 napig étlen-szomjan. Volt olyan város, ahová kétszer is visszatértünk. Úgy látszik az SS maga sem tudta hova vigyen minket. Végülis Bergen-Belsenben kötöttünk ki. Egy Arbeit-Lagerbe vittek, ami azt jelentette, hogy teljesen leromlott állapotban 20-30 kg-ot nyomó fahasábokat cipeltünk. Közben ütöttek-vertek, egész minimális kosztot adtak. Ekkor már egyedül voltam, húgomat elvesztettem. Tífuszjárvány tört ki. Én is megbetegedtem. Paratífuszom volt, ödémám. Nem is voltam már ember, amikor az amerikai csapatok bevonultak 1945.IV. 15.-én és megváltottak szenvedéseimtől.
switch to English

bphm.hu

holokausztmagyarorszagon.hu