Jegyzőkönyv: 2067

szkennelt verzió
Név: S. G.
Neme:
Születési hely: Munkács
Születési idő: 1909
Utolsó lakóhely: Ilosva
Foglalkozás: könyvelőnő
Gettó: Munkács
Táborok: Auschwitz, Birnbäumel, Grosrosen, Bergen - Belsen


Fentnevezett előadja a következőket:
1941-ben a zsidókat, akiknek nem volt kézben az állampolgárságuk, idegeneknek nyilvánították, tekintet nélkül arra, hogy itt élt, itt született az apja, a nagyapja is. Természetesen más országok sem vették be, és így hontalanokká váltak ezek a zsidók.Mi is ebbe a csoportba tartozunk. Egy nap értünk jöttek a csendőrök, és miközben magyarázat nélkül felszólítottak, hogy menjünk velük. Egy zsidó templomba vittek, ahol már sok ember várta remegve és tehetetlenül sorsát. Körülbelül 200 teherautóra fértünk fel, és a menet elindult a határon át Lengyelország felé. Kolozsán keresztül, a Dnyeszteren túl utaztunk. Kísérőink magyar katonák voltak.Én férjemmel és 5 éves fiammal utaztam. Egy 10 hónapos kislányom is volt, de ezt odaadtam a rokonaimnak, mert tudtam, hogy ezt az utat úgy sem bírná ki. Amint utaztunk, észrevettük, hogy egy-egy teherautó megáll. Azt hittük, ez talán a pihenés miatt van. Csortkovig utaztunk, itt egyszerre a mi autónk is megállt. Le kellett szállnunk és a kísérő főhadnagy azt mondta: Itt van a közelben egy vár, menjenek oda, ott lesznek elszállásolva. Ezzel felszállt az autóra és mielőtt bármit kérdezhettünk volna, elrobogott. Ezt tette hát velünk Magyarország, szülőhazánk: kitettek egy teljesen ismeretlen ország erdejében és minden magyarázat nélkül megszöktek. Még ahhoz is gyávák voltak, hogy nyíltan megmondják, kirúgtak, és most magunkra hagynak. Ők azt mondták, a közelben van egy vár, ott majd gondoskodnak rólunk. Ez természetesen nem volt igaz.Órákig ácsorogtunk az országúton, majd a városban. Megláttunk egy templomot és oda akartunk bemenni. Egy asszony, kit megszólítottunk, figyelmeztetett bennünket, hogy ne menjünk oda, mert tegnap is kivégeztek 400 zsidót. De mivel nem volt hová mennünk, mégis csak ezt választottuk. Nemsokára fiatal felfegyverkezett parasztfiúk jöttek, és a férfiak nagy részét, de sok nőt is elvittek. Ezeket többé nem láttuk. A többi férfiakat a szekrényben bujtattuk, így szorongtunk ott hetekig, elmondhatatlan rettegésben. Hisz az, támadhatott nekünk büntetlenül, aki csak akart. Ekkor még voltak Csertkovban zsidók, és ezek hoztak nekünk néha egy kis borsólevest, egy főzeléket. Később, mikor az éhség már nagyon hajtott minket, mi is kimerészkedtünk az utcára bevásárolni. Megismerkedtünk egy magyar származású mérnökkel, aki magához vett hármunkat. Néhány nap múlva azonban ki lett hirdetve felragaszok útján, hogy az összes zsidónak el kell hagyni a várost. Egy kaszárnyába vittek minket. Megjöttek ide azok is, akiket 3 héttel ezelőtt a templomból elhurcoltak volt, de nem mind, csak néhány nő. Rongyosak voltak, cipő nélkül, csontig lesoványodva. A férfiakat, akikkel együtt indultak, mind agyonverték.Rettenetes lelkiállapotban voltunk, nem tudtuk, mi fog velünk történni. Jóakarónk, a mérnök újra magához vett. Az embereket, akik a kaszárnyában maradtak, körülbelül 4 ezer lélek, a következő éjszaka útnak indították gyalog. 10 napon keresztül hajtották őket esőben, sárban, akkor a Gestapó megölte őket. 8-an maradtak közülük életben.6 hétig bujkáltunk. Ekkor egy budapesti katonai autó jött nyíltparanccsal Csertkovba. Ismerősünk beszélt a sofőrrel és ez hajlandó volt minket visszavinni Magyarországra.Az út szörnyű volt. 26 órán keresztül voltunk elbújva egy egyszemélyes autó hátsó részében. Összekuporodva feküdtünk, meg sem mozdultunk. Étlen-szomjan voltunk, és remegtem, hogy gyermekem mikor fogja elsírni magát, mert akkor menthetetlenül végünk. Az autót állandóan megállították. Kolomában meg is vizsgálták. Isteni csoda volt, hogy nem vett észre senki. Mikor Körös-mezőre értünk, és én boldogan fellégeztem, hogy átléptünk a határon, és most már talán nem történik semmi, férjem idegösszeomlást kapott. Rettenetes volt néznem, hogy ezt az egészséges embert, hogy tették tönkre a tehetetlenségig, félelem, bujkálás. Remegés vett rajta erőt, amin nem tudott úrrá lenni, és hangosan kiabált, hogy egy percig sem bujkál itt tovább, mint egy rablógyilkos saját szülőföldjén. Nem bánja, verjék agyon, de nem bír többé bujkálni. Ekkor kisfiam kérlelni kezdte, hogy most már legyen csendben, amikor nemsokára megláthatjuk kislányomat, Évikét. Lefogtuk az uramat, és tovább utaztunk, míg végre megérkeztünk Beregszászra.Nem mertünk itt sem maradni, mert hisz továbbra is bujkálnunk kellett, és féltünk, hogy valaki a városban észrevehet. Egy erdőbe mentünk egy, erdész ismerősünkhöz. Innen később Budapestre jöttünk és itt éltünk hamis iratokkal, de nem bírtuk már az állandó félelmet, és lejelentkeztünk a KEOK-nál. Azt mondtuk, hogy német katonák segítettek vissza. Dr. Kiss Árpád, KEOK tanácsos kiabálni kezdett velünk, hogyan mertük átlépni Magyarország határát, mikor egyszer kiutasítottak innen. De hát hova mehettünk volna? Itt van az otthonunk, itt születtünk, ezt a nyelvet beszéljük. Ez őt nem érdekelte. Ekkor megkérdeztem: Mondja Tanácsos Úr, van önnek családja? Mert én itt hagytam a kislányomat, és ha agyonlőttek volna, akkor is visszajövök, hogy még egyszer láthassam!Nem válaszolt, és átadott egy detektívnek, aki fel akart vinni a telefonszobába. Ez a szoba volt a gyűjtőhely, innen vitték ki a zsidókat Lengyelországba. Tehát újból ezt a sorsot szánták nekünk. Előzőleg jegyzőkönyvet vettek fel rólunk, amelybe beleírták, hogy kint a németek nagyon rendesek és jók voltak hozzánk, elláttak ennivalóval.Amint végigvezettek a hosszú folyósokon, összeestem, és órákig nem tudtam magamhoz térni. Magas protekciónk volt a Belügyminisztériumból, és így hosszú tárgyalások után elengedtek azzal, hogy minden két hétben jelentkeznünk kell. Hazamentünk és egy rövid idő múlva megkaptuk a magyar állampolgárságot. Azt hittük, most már itt maradhatunk. De végzetesen tévedtünk.1944. tavaszán összeszedték a zsidókat, és az ilosvai gettóba kerültünk. Egy hét múlva férjem munkatáborba kapott behívót, de ő azt mondta, hogy ott marad, ahol a családja. Csendőri karhatalommal tudták csak elválasztani. Minket Munkácsra vittek, és itt voltunk 4 hétig a téglagyárban. Én az irodában dolgoztam, és végig kellett néznem, amint egyik zsidót a másik után behívtak, és eszméletlenségig vertek, kínoztak, hogy vallja be: hova rejtette pénzét, aranyát? Sokat gondolkodtam azon, miért fogják rá mindig a zsidókra, hogy fukarok? Hiszen ezek az emberek félig megölték a zsidókat, éppen fukarságuk, pénzéhességük miatt.Bevagoníroztak minket, és kiérkeztünk Auschwitzba. Amint a vagon megállt, egy lengyel Häftling szaladt be, és azt kérdezte tőlem, nincs-e a gyerekeknek nagyanyjuk. Azt feleltem igen, itt van az Édesanyám. Ekkor a lengyel azt mondta, sokkal jobb lesz a gyerekeknek, ha a nagyanyjukkal mennek. Kisfiam sírni kezdett, hogy ne hagyjam el őt, és így együtt szálltunk ki. Egész úton azt magyaráztam kislányomnak: mondja majd azt, hogy 2 éves. Azt hittem, még a németek sem választják el a 2 éves gyerekeket az anyjuktól. A kislányom keservesen sírt, és azt mondta, hogy mondhatok én ilyesmit, hiszen nem szabad hazudni, és ő már 3 éves. Ez így ment, míg Dr. Mengele elé nem értünk. Egy erős rántást éreztem hátulról. A lengyel volt, aki eltépett gyermekeimtől és a jobboldalra húzott, az egészségesek és munkabírók közé. Ő jót akart nekem, de hát van-e rettenetesebb, mint amikor egy anyától elveszik a gyermekeit? A "C" lágerbe kerültem, és 6 hónapig voltam itt. Egész idő alatt mindig Appellt álltunk, vagy a barakkokban ültünk. Rettenetes volt ez a várakozás, ez a tétlenség. 30 kilót fogytam itt.Transzportba választottak és Brinbäumelbe kerültünk. Ez nő volt itt, sáncokat ástunk. Enni keveset kaptunk, bánásmód közepes volt. Január 20-án gyalog útnak indítottak minket. Egy kanál cukrot és egy kenyeret kaptunk. 11 napig gyalogoltunk, és ez idő alatt csak egyszer kaptunk egy meleg levest. Aki nem bírta az utat, azt agyonlőtték. 90 beteg nőt még elinduláskor öltek meg.Grosrosenbe értünk, ahol takarónkat, ruhánkat elvették. 2 napig teljesen meztelenül jártunk. 1 hétig voltunk itt, s ekkor kaptunk egy hosszú hálóinget, egy vékony kabátot és nyitott vagonokba ültünk. 4 nap, 4 éjszaka utaztunk, el nem mondható szenvedések közepette. Végre megérkeztünk Bergen-Belsenbe. Itt elképzelhetetlen mocsok várt ránk. A tetűk fürtökben lógtak rajtunk. Vízhez lehetetlen volt hozzájutni.Tífuszos lettem, 40 fokos lázzal is Appellt kellett állnom órák hosszát. Állandóan összeestem. A Blockälteste apja otthon nálunk volt alkalmazásban, és ezért kivett a sorból és betett a WC-be tisztítónak. Ezzel megmentette az életemet, mert nem kellett többé órák hosszat nyílegyenesen állni. Ennivalót is valamivel többet kaptam. De inkább napokig nem ettem kenyeret, csakhogy ezért cserébe egy fél csésze vizet kaphassak, annyira kínzott a szomjúság.Mikor az angolok felszabadítottak és kezdtük enni a jó zsíros ételeket, egy olyan hasmenést kaptam, hogy majdnem rámentem. Lábaim, alsótestem úgy megdagadt, hogy nem bírtam mozdulni, tele lettem vízzel. Egy sógorommal találkoztam, aki orvos volt, és ez nagyon törődött velem, ellátott minden gyógyszerrel. Végre két hónap után lelohadt a víz, valamennyire meggyógyultam.Most, hogy hazajöttem uram, hogy barátaimmal találkoztam. Tífuszba halt bele. Így hát senkim sem maradt. Egy bátyám van életben, mert tudja, hogy különben eldobnám magamtól életemet, amely csak szenvedés és kín nekem.
switch to English

bphm.hu

holokausztmagyarorszagon.hu