Jegyzőkönyv: 385

szkennelt verzió
Név: F. R.
Neme:
Születési hely: Oroszkucsova
Születési idő: 1918
Utolsó lakóhely: Munkács
Foglalkozás: háztartásbeli
Koncentració: Munkács gettó
Táborok: Auschwitz, Ravensbrück, Neustadt
Név: F. I.
Neme:
Születési hely: Oroszkucsova
Születési idő: 1929
Utolsó lakóhely: Munkács
Foglalkozás: diák
Koncentració: Munkács gettó
Táborok: Auschwitz, Ravensbrück, Neustadt
Név: F. S.
Neme:
Születési hely: Oroszkucsova
Születési idő: 1906
Utolsó lakóhely: Munkács
Foglalkozás: háztartásbeli
Koncentració: Munkács gettó
Táborok: Auschwitz, Ravensbrück, Neustadt
Név: F. M.
Neme:
Születési hely: Oroszkucsova
Születési idő: 1926
Utolsó lakóhely: Munkács
Foglalkozás: diák
Koncentració: Munkács gettó
Táborok: Auschwitz, Ravensbrück, Neustadt


Fent nevezett előadja a következőket:
Munkácson kb. 18.000 zsidó lélek élt, foglalkozási ágak szerint iparosok, kereskedők, ügyvédek, orvosok stb. voltak. Nekünk üzletünk volt és jó anyagi körülmények között éltünk. 1941-ben elvitték az uramat /F. Sári/ egy tévedés alapján, akkor, amikor a magyar állampolgárságot nézték felül azokban az időkben az utcán elfogták és deportálták Lengyelországban. 1939-ben kezdődtek az első zsidóellenes intézkedések, amikor a magyarok bejöttek. Sok volt a zsidózás és az utcára nem lehetett menni a bántalmazások miatt. Dr. Engelbrecht polgármester és a nyilasok hozták a rendeletek. De míg a németek be nem jöttek az országba, mégis lehetett élni valahogy nehezen. Mikor a németek bejöttek sárga foltot kellett viselni a mellünkön és már nem mertünk az utcán végigmenni, mert levertek a járdáról. Idősebb embereknek a szakállát húzták, nőket bántalmaztak, stb. Nem tudtunk ezek ellen védekezni, a Zsidó Tanács dolgozott az utolsó percig véres verejtékkel, de meddő volt minden. 1944. április közepén először a vidékieket szedték össze, behozták a téglagyárba rettenetes bánásmód mellett, ütöttek vertek. Én is a környéken voltam, mert ünnepekre az édesanyánkhoz kimentem a testvéreimmel. A munkácsi téglagyárba kerültünk. Egy vasárnap reggel 15 perc alatt útra készen kellett állni, és velük menni. Ékszereket le kellett adni, házkutatást tartottak, s amit csak akartak, mindent elvittek. Egyébként is mindent otthon kellett hagyni, csak 2 pár fehérneműt vihettünk magunkkal. Élelmiszert vihettünk volna, de nem volt mit, mert húsvét volt és egy harapás kenyerünk sem volt. A motozást egy falubeli cselédlánnyal végeztették, s minden értékünket elvették. Hogy a többi holminkkal mi lett, nem tudjuk. A gettó körül volt zárva magas kerítéssel és drótsövénnyel. Rendőrök őrizték kívül és belül. 15.000 zsidó lakott a gettóban. Az egyikben, ahol mi voltunk borzasztó elhelyezkedési lehetőség volt, a téglakemencébe feküdtünk le. Téglaporral telt meg a szánk reggelig. Ha ki akartunk menni, a rendőr ütött és vert. Az élelmezésről a zsidó hitközség gondoskodott, saját magunk élelmeztük magunkat. Téglát kellett hordani, férfiak nők vegyesen, még a gyerekeknek is. Amíg ott voltunk, minden péntek este még szakadó esőben is dolgozni kellett. Ástunk, téglákat raktunk stb. Volt úgy, hogy egy dombot ki kellett egyenesíteni, és amíg nem volt kész nem engedtek haza, még hajnalig sem. Egy környékbeli Hans nevezetű sváb volt az, aki kínozott és ütött, vert bennünket. A férfiakat addig ütötték-verték, amíg csak bírták, naponta háromszor, utána a Latorca vizébe bedobták, s amikor félig élettelenek voltak, bezárták őket egy pincébe. Ez mind azért volt, mert zsidók voltak. Dr. Péter Zoltánt és az összes kivételezett zsidókat, főhadnagyokat ütötték-verték. Azt mondták, hogy a Hortobágyra visznek minket munkára. Ezt mi hittük is, meg nem is. Nem próbálkoztunk szökéssel, erre nem volt lehetőség, mert aki a kerítéshez ért, azt lelőtték, mert csak 3 méternyire tőle volt szabad állni. Nekem /F.S./ volt egy alkalmam és kiszöktem a gettóból, az utcán elfogtak és rendőrségi fogdába zártak. Ott töltve egy pár napot, 10 percre hazaengedtek nagy kérésemre, hogy valami holmit összecsomagoljak, mert semmim nem volt. De otthon már semmit nem találtam. Függönyök le voltak szedve, szekrények, minden kirabolva. Ez kb. 2 hét múlva történt, hogy elhagytam a lakásomat. A gettóba minden nap jöttek be kontrollt csinálni, még az élelmiszerünket is elvették, sokszor még a kenyerünket is, mindenünket, iratainkat ilyenkor elszedték. 1944 május 18-án waggoniroztak be. 75-en voltunk egy waggonban. Csütörtök délután bewaggoniroztak és egész este vesztegeltünk az állomáson. Reggel könyörögtünk egy kis vízért, mire azt mondták "fúljatok meg". Kassa felé indultunk és itt kaptunk először vizet, és itt szellőztettek először. Ketten megtébolyodtak a waggonban, egy anya a leányával. Kassán átvettek a magyaroktól a németek. Itt már nem lehetett szökni, le volt drótozva a waggon. Auschwitzba május 21-én futott be a szerelvény reggel és éjjel 12 óra körül nyitották ki a waggonokat. Kijöttünk és nagy meglepetéssel láttuk, hogy csíkos ruhás férfiak fogadtak azzal, hogy minden csomagot hagyjunk ott és siessünk előre. Drága Édesanyánk még azt mondotta, hogy valami kis ennivalót vegyünk magunkhoz és menjünk együtt. Egyszer csak német katonatiszteket láttunk magunk előtt és ez volt a szortírozó bizottság. Ekkor édesanyánkat megfogtuk, de eltoltak tőle jobbra és azt mondották, hogy majd autón jön utánunk. Erre még édesanyánkat megnyugtattuk, hogy "te majd autóval jössz". Minket ötösével felállítottak és SS kíséretében vittek egy sötét úton. Villany kivilágítást láttunk és drótokkal körülzárt valamit. Messziről erős futást hallottunk és egy óriási tárult szemünk elé. Jobban közeledtünk a tűzhöz és a világosságtól jobban láttunk és láttuk, hogy 2 ember, egyik fejnél, a másik a lábánál fogva dobálnak be embereket a tűzbe. Borzasztó jajveszékelés, ordítozás hallatszott onnan. Erre a borzalmas visításra mi is láttuk, mi lesz velünk, búcsúzkodni kezdtünk, hogy megyünk a halálba. Ruháinkat összeszorítottuk magunkon, ordítottunk vagy 2 órán keresztül keresztül úgy, hogy az SS-ek nagy nehezen tudtak behajtani a fürdőbe. Addig nem mentünk be, amíg egy magyarul beszélő lány nem jött ki és bíztató szavakkal hívott és kért, ne sírjunk, ne ordítsunk, nem égetnek el és hogy nem a halálba, hanem az életbe jöttünk. Transportunk 3600 emberből állott és 750-en jöttünk be a fürdőbe. A többiek a gázba mentek. Amikor a tűz mellett elmentünk, akkor gázosították a hozzánktartozóinkat, azok kiabáltak. A fürdőben a hajunkat lenyírták, a ruhánkat, ami még rajtunk volt, mindent leszedtek, teljesen meztelenül csap alá hajtottak. Onnan egy harmadik terembe meztelenül aszfalton az egész éjjelt ott töltöttük ruha nélkül, minden nélkül. Óriási tűz ütött az ablakhoz és megkérdeztük a szolgáló csíkosruhástól, hogy mi történik, mi az a nagy tűz? Hol az édesanyánk? Még mindig nem jött autó? Erre azt mondta: "az anyád? Gyere, megmutatom, hogy hol van." Odavezetett az ablakhoz és azt mondta: "látod azt a nagy tüzet? Ott ég az anyád! És te is ott fogsz megégni, innen élő ember még nem került ki." Reggel elvittek az A lagerbe, ott töltöttünk 3 napot. Estére kaptunk valami fűlevest és ötöd kenyeret. Harmadik nap tetováltak és kiválogattak 350 embert a mi transportunkból. Elkerültünk Auschwitz-Brezsinkába. Ott szortíroztuk a transportok ruháit és a krematórium ruháit január végéig. Borzasztó látványban volt részünk. Volt egy jelenet, amikor megérkezett egy transport, anyák gyerekekkel, leültették őket pihenni és mondták, hogy uzsonnázzanak. A gázkamra akkor tele volt és nem volt hely. Ezek azt hitték, hogy csak friss levegőn vannak, majd észrevettek bennünket és azt hitték, hogy jó helyre jöttek. Ostromolni kezdtek kérdésekkel: fogunk találkozni az urunkkal, a másik: a fiammal vagy lányommal? Stb. És nem telt bele néhány perc, gyerekekkel együtt besétáltak a gázkamrába, óriási visítás... és néhány perc múlva már lángoltak a kemencék. 4-5 transport jött naponta, nem volt hely a krematóriumban. 2 máglyát csináltak és ott égettek. 1 sor ember, 1 sor fa, benzinnel leöntve és felgyújtották úgy, hogy éjjel nappal égett. Így teltek a napjaink 10 hónapon keresztül, hogy állandóan láttuk éjjel és nappal, nem minden másnap, hanem minden áldott nap, még éjjel is, amikor éjjelesek voltunk, hogy pusztítják az embereket. Találkoztam a városunkbeli dr. Péter Zoltánnal a villanydrótnál, aki a krematóriumban dolgozott. Ez egy munkácsi lakós, a zsidóság vezető embere volt /F.S. mondja/. Ezeket a szavakat mondotta nekem: "Adjátok tovább, hogy itt 30-40.000 embert égetünk naponta. Közületek valaki talán életben fog maradni. Menjetek haza, ha csak 1 napra is és vegyetek bosszút." Ezzel csak azt akarom megmondani, hogy mennyit végeztek ki naponta. A halottégetőket kivégezték szukausz utolsó napján le lettek lőve. Dr. Péter úgy nézet ki, mint egy gályarab. Még annyit mondott: "de szeretnék élni". Megkérdeztem dr. Péter Zoltántól, hogy nehéz-e a halál, hány percig tart a kínszenvedés. Erre azt mondta: 25 percig, azért mert kevés gázt adnak, sokszor még tovább is tart. Ki is jelentették az SS-ek, hogy még egy kommandó se maradt életben, de arra már nem volt idő, hogy minket is elgázosítsanak. Tisztálkodási lehetőség volt meglehetősen, ők magukat féltették, mert a ruhákat Németországba szállították, tehát nekünk tisztáknak kellett lennünk. 4-5-en kaptunk egy kenyeret stb. ilyen feljavított koszt volt. Január 18-án az oroszok erős támadást intéztek és ekkor egy # ag kenyér nélkül, minden nélkül kergetni kezdtek. 4 napig gyalogoltunk éjjel-nappal, étlen-szomjan, nagy hidegben, térdig érő hóban. Oslóban szálltunk vonatra és Ravensbrückbe értünk. Itt két napig hagytak kinn a hóban, összeestünk étlen-szomjan, minden nélkül. Itt töltöttünk 4 hetet. Borzasztó rossz bánásmódban részesültünk, ütöttek-vertek, mint a kutyákat, még annál is rosszabbul bántak velünk, erre még szavakat sem találok. Enni abszolute nem kaptunk. Voltak idők, amikor 3 napig egyfolytában sem kaptunk egy falat kenyeret sem. Innen Neustadtba kerültünk, ott szintén egy csűrbe tettek, 3 napig becsukva étlen-szomjan voltunk, egy kis vizet nem kaptunk. Itt sokan megtébolyodtak és betegek lettek. Közben húgom is tífuszt kapott. Bejutottunk 4 vagy ötödik nap a lagerba és ott a repülőgépgyárba dolgoztunk 12 órát naponta minden éjszaka, mert éjjelesek voltunk. A tetű evett és éhesen dolgoztunk. 40 fok lázzal járt be a húgom dolgozni. Féltünk bejelenteni, hogy beteg, mert elvitték volna szelekcióra. Borzalmas napjaink voltak. Május 2-án aztán az angolok és az oroszok szabadítottak fel és nagyon jó dolgunk volt. Jövő terveink: Palesztinába szeretnénk menni, esetleg Amerikába, ahol rokonaink vannak.
switch to English

bphm.hu

holokausztmagyarorszagon.hu