Jegyzőkönyv: 3490

szkennelt verzió
Név: S. L.
Neme:
Születési hely: Marosvásárhely
Születési idő: 1910
Utolsó lakóhely: Debrecen
Foglalkozás: háztartásbeli
Gettó: Debrecen
Táborok: Auschwitz, Allendorf


Fentnevezett előadja a következőket:
Debrecen városában 10 000 zsidó lakott általában jó anyagi viszonyok között. A németek bejövetelekor Kölcsey Sándor volt a polgármester, ő rendelte el a gettó felállítását és az összes zsidókat érintő rendelkezéseket ő adta ki. 2 gettót állítatott fel, a kis és nagy gettót. A két gettó a város közepén néhány elkerített utcából állt. A gettókat palánk vette körül, melyet kívülről rendőrök őriztek. A gettók egymás mellett feküdtek, de közlekedni a kettő között nem lehetett. Május elején kellett ide beköltözni. Eleinte a kis gettóba mentünk. A beköltözés simán ment, mindent amit szükségesnek gondoltunk bevihettük magunkkal, ékszert, pénzt, élelmet. 2 hetet töltöttünk a kis gettóban a legszörnyűbb hangulatban, ugyanis megérdeklődtük a rendőröktől, hogy miért vagyunk mi itt, mi vár ránk, mondják meg mi lesz a sorsunk. A rendőrök pedig szemünkbe vágták az igazságot, megmondták, hogy megölni visznek majd. Ez hihetetlennek hangzott, de elhittük, mert minden jel arra mutatott. Nem kaptunk élelmet, csak eleinte egy közös konyháról, később ez megszűnt. 2 hét után, miután teljesen megfosztottak minden értékünktől átvittek a nagy gettóba. Nem sokkal erre rá, elvittek a téglagyárba. Ezen az úton a csendőrség kísért, és mondhatom nagyon kitettek magukért. Ütöttek- vertek, nem nézve gyermeket, öreget. Nagyon brutálisak és kegyetlenek voltak. A téglagyárból a pályaudvarra vezetett az út, ahol bevagoníroztak. Egy vagonban 84-en voltunk, minden élelem és víz nélkül. Szörnyű volt! Az emberek megbolondultak, kitörtek vagy sírógörcsöt kaptak. Ez még csak sokkal nehezebbé tette a többiek helyzetét. Szörnyű volt látni ezeket az elváltozott, magukból kikelt arcokat, elfacsarodott az ember szíve és közben arra gondolt, mikor fog ő megbolondulni. Kassán bekiáltottak, azt hiszem, hogy csendőrök voltak: "Büdös zsidók, adjátok ki azonnal az értékeiteket, mert ha nem megtizedelünk!" Itt adtak át a németeknek. A németek is állandóan bekopogtattak, adjunk egy ballont, egy szvettert, kabátot, szappant ígérték, hogy vizet kapunk érte, mi teljesítettük a követelést, de nem kaptunk semmilyen ellenszolgáltatást. Ők már csak ruhaneműt kértek, tudták, hogy nincs nálunk más. A vagonokban férfiak és nők vegyesen voltak, egész út alatt nem lehetett kiszállni, hogy levegőt szívhassunk és elintézzük a legelemibb szükségleteinket, arra a célra beállítottak még itt Debrecenben egy W.C. vödröt, amit egész idő alatt kiönteni nem lehetett. Az utat is akarattal húzhatták a mi kínzásunkra, így 3 nap és 3 éjjeli utazás után befutott a szerelvény Auschwitzba. Mi úgy éreztük, hogy a vonat rettenetesen gyorsan halad, és kívántuk, hogy érkezzünk már meg és legyünk túl azon, amin túl kell esni. A levegőtlen, leplombált kocsikban szörnyű volt a hőség, hiszen július volt. Mikor megérkeztünk egy kis horogkeresztes kölyök odakiáltotta nekünk: " Verfluchte Juden los!" Kiszálltunk, két sorban vártak az S.S.- ek és Mengele dr. Egy felsőbb bizottság előtt sétáltunk le, mely szinte tudtunkon kívül rendezett el bennünket, tudtunkon kívül álltunk sorban és mentünk szabályszerűen vagy a gázkamrák felé vagy a fürdőbe. Megtörtént a szokásos fürdő, szőrtelenítés, ruhaelvétel. Rongyokat kaptunk és ezekben indultunk a nekünk szánt blokkba. A 7-es blokkot osztották be. A blokk szobákból állott, és mi a szobánkban lehettünk 160-170-en. Szörnyű nagy szám volt ez a szoba nagyságához képest. Szorongtunk csak, mert leülni rendesen nem lehetett, hogy a lefekvésről már ne is beszéljek. Ez teljesen lehetetlen volt, a puszta padló volt az asztalunk, székünk, ágyunk. Takaróink nem voltak. Reggel 3- kor felkeltettek és Appellt álltunk egész 8-9óráig. Vártuk, amíg jönnek értünk a német nők, akinek a feladata volt minket megszámolni, és különböző munkákra beosztani. Míg ezek nem jöttek még latrinára sem lehetett kimenni, ha valaki ezért rosszul lett, azt jól megverték, hogy térjen magához. Ételünk füvekből készült, állatnak sem való víz, benne bróm. Reggeliig meleg fekete folyadék, amit kávénak neveztek ők! Egyik éjjel szörnyű kiáltásokra lettünk figyelmesek, nem tudtuk mi történhet. S. S. -ek jöttek és sípoltak, kutyáik ugattak, sírtak az asszonyok, mintha gyermekhangot is hallottam volna, éreztük, hogy viszik az embereket, hallottuk az autókat, vártuk mi lesz? Mindez egész a közelben játszódott le, csak azt nem tudtuk hol, nem láttunk semmit, gondoltuk, hogy viszik az egész tábort, mindjárt rajtunk lesz a sor. Jöttek értünk is, de nem vittek el. Ettől kezdve minden nap voltak hosszú sorakozók, válogatások, aki rosszul lett, kidobták közülünk és soha nem jött többé vissza. Nekünk is kellett dogozni, de csak blokkbeli munkákat. Ebédhordás, W.C. kommandó, kőhordás. Előfordult, hogy valaki nem bírt már dolgozni, beteg lett, és otthon maradt mint gyengélkedő, természetesen titokban. Betakartuk valamilyen organizált pokróccal. Ha véletlenül ilyenkor jött ki Mengele vizitet tartani, a beteg elveszett. Először levette róla a pokrócot, majd agyonverte.Szemben velünk volt a revier, láttuk, amint naponként pokrócban vitték ki az autóra a meztelen halottakat és haldoklókat. Oly gyengék voltak ezek rendszerint, hogy már járni sem tudtak. A pokrócot négy sarkánál fogva vitték a bajtársak. Ezek mind a halálba mentek. Én nem láttam soha a krematóriumot, láttam a kéményt és a füstöt. Mikor behoztak bennünket a táborba, elvittek a fürdőbe, akkor láttam az épületet, mire az volt felírva: "Zsidókat elpusztító fürdő" Nem tudom azt sem, hogy ez lett volna -e a gázkamra. Augusztus 15-én lementünk Allendorffba. Indulás előtt kaptunk facipőt és szürke rabruhát. Természetesen mindezt megelőzte a fürdő. Bevittek abba a fürdőbe, amire azt a bizonyos, fent említett kis táblát függesztették ki. Az éjjelt a kőpadlón ülve töltöttük és vártuk a reggelt Reggel megfürödtünk, ebből látható, hogy ezt a fürdőt ha akarták rendesen is használták. Az éjjelen át szörnyű, szorongó érzéseink voltak, természetes is, ilyen helyen, vártuk a halált. Képzelődtünk, mikor még nem volt erre semmilyen ok. Fulladoztunk, mikor nem volt mitől csak bebeszélés volt. Nagy megkönnyebbülésre szolgált a reggel, mikor megeredt a víz, mikor kimentünk és elindultunk a vagonokkal. 1000 nő indult el SS kísérettel. Allendorffban, egy erdő közepén, földalatti gyárban dolgoztunk. Gránátokat gyártottunk, nehéz munka volt hosszú munkaidő és kevés élelemételünk meleg víznek felelt meg, de jól esett már azért is mert meleg volt. Kaptunk tejet# nagy szó volt, akkor Németországban, viszont elkerülhetetlen volt, minthogy mérgező anyagokkal dogoztunk. Ha észrevették, hogy valaki krumplit lopott a mező széléről ki- és bevonuláskor, annak levágták a haját és a patkányok közé dobták. A gyárban dolgoztak különböző nemzetiségű foglyok, ezek között a legrendesebbek a franciák voltak. Ők megszánták a lányokat és adtak nekünk kenyeret és mást is ha volt nekik. A munkaidőt nagyon szigorúan vették, még azt is be kellett jelenteni, ha kimentünk és visszajöttünk a W. C. -ről. Aki ezt elmulasztotta, azt is hajvágással büntették. Ide a gyárba szivárogtak be a politikai hírek, de oly jók voltak, hogy nem mertük elhinni. Az Aufseherinnek rettenetesek voltak, ütöttek- vertek. A nagy hidegben harisnya nélkül jártunk. Éjjeli és nappali schichtekben dolgoztunk. Állandó kiabálás közepette. Naponta 1600-1800 gránátot kellett egy személynek elkészítenie. Pihenő nem létezett. Hazamentünk a munkából fáradtan, akkor még állhattunk sort vízért. A táborban fűteni nem volt szabad. Mi mégis kimentünk vasárnaponként az erdőbe gazt és gallyakat szedni, ha észrevettél lezártak. Ha a gyárból hoztuk, szintén. A munkahelyhez a táborból az erdőn kellett keresztül menni. Télen szörnyű volt ezt az utat a facipőkben megtenni, egymást fogtuk, összekapaszkodtunk láncszerűen, mert ha valaki elesett, azt rettenetesen megverték. Állandóan hallani az Aufseherin " Los, los!" kiáltásait. Ebben a nagy strapában tönkrement a facipő, úgyhogy később már szinte meztéláb jártunk. Egy este hirtelen elindultunk. Mindenki vitte a kisrongyait magával, mert itt kaptunk kabátot és később a nagy hidegekben harisnyát. Kaptunk nagyobb kenyeret és elindultunk gyalog. Az első napon 35 km-t gyalogoltunk le. Egyesek szerint Buchenwald és Hannover volt a cél. Természetesen ezt csak mi találgattuk, bizonyosat nem tudhatott senki sem. Másnap megérkeztünk egy kis falucskába, ahol egy útszéli viskóban vagy nem is megmondani, hogy miben helyeztek el. Lerogytunk mint a zsákok, mert feltörte mindannyiunknak a lábát a facipő. A bizonytalanság érzése a legnyomasztóbban tört ránk. A lágeralteste útján megkértük a Hauptschaarführert, hogy könyörüljön meg rajtunk, ne vigyen tovább, mert képtelenek vagyunk erre. Benne volt az utolsó reményünk, ő volt a legrendesebb, átérezte a mi sorsunkat, mert az ő lánya is valahol fogságban volt. Sajnos nem tehetett semmit, menni kellett. Éppen légitámadás volt, úgyhogy az indulást estére halasztottuk 3.nap este észrevettük, hogy jönnek vissza az úton a francia foglyok, láttuk a visszavonuló német csapatokat, tankokat, gépesített osztagokat. Egy magyarul is beszélő francia odakiáltotta nekünk: "Jönnek az amerikaiak, ne féljetek, nem tart már soká!" Közben egy S.S. vaktölténnyel lövöldözött ránk, hogy sietésre bírjon. Mi képtelenek voltunk tovább menni, főleg, hogy már közel éreztük a célt. Állandóan hallottuk a "Los, los"- okat, de nem tudtunk már törődni sem vele. Levetettük magunkat a földre és nem mentünk. Ziegenheimnél voltunk. A Hauptschaarführer és az S.S.- ek látva makacsságunkat nem kényszerítettek többé, sőt a hatalmas kavarodás, a nagy visszavonulás hatására inkább ők is magukkal törődtek. Utolsó ténykedésük volt, hogy bezavartak a kapu alá, hogy ne láthassuk, hogy ők merre menekülnek. Lemaradtunk és reméltük, hogy most már csak egy dolog, a felszabadulás várhat ránk. Szentül hittük, hogy kíséretünk véglet elhagyott, hogy a kapuba hajtás valóban utolsó cselekedetük volt. Nem így történt. Feltűntek ismét, nem tudom, minek a hatása alatt és kényszeríteni próbáltak a tovább menésre, még kenyérrel is kecsegtettek. De mi is szilárdak maradtunk, kitartottunk amellett, hogy nem megyünk tovább. Sokan bementek a faluba, házakhoz élelmet kérni. Ekkor már merészek voltunk. Sokan hoztak, én is, letelepedtünk egy mezőre és vártunk, mi lesz? Arra gondoltunk, hogy itt eltölthetjük a napunkat, az éjjelt pedig a temetőben vagy a közeli erdőben. Igaz, féltünk a Gestapo embereitől, akik ezeken a helyeken cirkáltak többnyire. Azonkívül, hogy az erdőben aknás területek és ágyúállások is lehetnek. Fél óra múlva felfedeztük az úton egy visszafelé jövő francia csapatot. Volt velünk egy orvosnő, aki tudott franciául, megszólította őket és érdeklődött, hova mennek, miért jönnek visszafelé? Ők azt felelték, hogy jönnek az amerikaiak, azért kénytelenek vissza jönni, mert a németek már nem tudják merre hajtsák őket. Ezek a franciák éppen ebben a faluban és ennek környékén dolgoztak már 3 éve, házaknál laktak és a nép nagyon megszerette őket. Mi megkértük ezeket a fiúkat, hogy legyenek segítségünkre, egyezzenek meg valahogy a parasztokkal, hogy az éjjelt abban a házban, a padláson vagy az istállóban tölthessük, ahol ő lakik. A franciák ezt készségesen elvállalták és az a bajtárs, akivel az orvosnő az megbeszélte, örömmel szaladt vissza azzal a hírrel, hogy a szállás már vár bennünket. Abba a házba kerültem, amelyikben a hírnökünk lakott. Az a fiú elintézte, hogy a padláson fekhessünk, szalma közt, pokrócokat hozott a számunkra és meleg krumplit főzetett, amit saját maga hozott fel nekünk. Majd megegyezett, hogy az amerikaiak bejöveteléig maradhassunk. Óráról -órára, percről-percre vártuk a felszabadítást. Hogy az éjjelünk nyugodt legyen és ne legyünk kitéve semmilyen atrocitásnak, ezért őrködtek a fiúk ezek felett a házak felett egész éjjel. Másnap reggel kiosztottak köztünk vöröskereszt csomagokat, amiben csokoládé és tejkonzerv volt. Kinézve az ablakon én voltam az első, aki megpillantottam a fehér zászlót a faluban. Megszorítottuk egymás kezét, meghatódottan és megkönnyezve néztük jótevőinket. Bejöttek az amerikaiak. Elhelyeztek bennünket falvakban, 23-at egy faluban, hogy minél jobban tudjanak ellátni bennünket. Én egy vendéglőbe kerültem, néhány társammal, a polgármesternek meghagyták, hogy nekünk a világon mindent elő kell teremtenie, tojástól, tejtől kezdve. Kaptunk a katonáktól, cigarettát, csokoládét... Az első amerikai, aki hozzánk bejött, véletlenül zsidó volt, sírva nézett rajtunk végig, és megtett mindent érdekünkben. Éppen péntek este volt, szerzett imakönyvet, gyertyát gyújtottunk és megünnepeltük a felszabadulás péntekét. Nagyon bensőséges volt ez a péntek este. Jöttek be még zsidó fiúk, akiket az amerikai hozott magával, majd meglátogattak magas rangú tisztek, akik meg akartak győződni arról, hogy valóban jól helyeztek-e el bennünket. Házakhoz kerültünk mi is másnap, később pedig Ni#densteinben egy gyönyörű kastély lett az otthonunk. Ez a kastély erdő közepén, hegytetőn állott, isteni volt maga a hely és isteni volt a bánásmód is. Mindennel elláttak, még a gondolatainkat is kitalálták, egy szanatórium volt. Kaptunk kerékpárokat, volt rádiónk, zongoránk, gramofon, mint egy híres szálloda, akármelyik fürdőhelyen. Az amerikaiak felejthetetlenek, szívemberek. Vittek szórakozni, kirándultunk a hegyekben autókkal, igyekeztek elfelejtetni velünk minden szenvedést, amit átéltünk. Minden este eljöttek, hallgatták a mi elbeszéléseinket, vigasztaltak, hogy mindenki megtalálja majd a családját, meséltünk neki a többi táborról, amit szenvedtünk, de ők mindenre azt mondták, csak, hogy nem volt úgy, nem is igaz, mindenki megvan, mint mi és él! Minden napon végig hallgatták ezeket a történeteket, melyeket már jobban tudtak, mint mi, hiszen ők is látták azt a rengeteg pusztulást, amit ezek a gazemberek okoztak. Fájó szívvel és nagyon is nehezen engedtek el bennünket. De bennünk tombolt már a vágy, hogy megtudjuk mi van itthon, élnek -e a mieink? Eljöttünk. Az amerikaiak teherautókon vittek bennünket az állomásig. Az első autón ült egy magas rangú tiszt, aki minden 110 percben leszállt, hogy megnézzen bennünket, vajon jól érezzük-e magunkat, nem ráz- e nagyon a kocsi. Bebrába mentünk. Minden autó egyenesen a vonathoz vitt, hogy ne kelljen a csomagokat egy pillanatig sem cipelnie. Úgy volt, hogy II. osztályú személygépkocsikon megyünk majd és a csomagokat külön hozzák utánunk, ezzel szemben a legnagyobb meglepetést okozta a tehervonatok berobogása. Mi örültünk ennek, mert szívesen fordítottunk gondot mi magunk a csomagjainkra. Mindenki csomagjában volt csokoládé és cigaretta bőven, mert minden áldott nap kaptunk egy újabb vöröskeresztes csomagot. Október 16-án indult el a transzport, és mint mondtam nagyon nehezen engedtek el. Sokan a hátárnál visszafordultak, mert megtudták, hogy nincs senkijük, mit keressenek itthon, mikor ott még szívesen visszafogadják. Sokan már most megérkezésük után határozták el magukat arra, hogy ismét visszamennek. Vannak akik kint akarják megvárni a tavaszt, csak azután visszajönni, soknak messzebb menő tervei vannak, amit így tud esetleg megvalósítani.
switch to English

bphm.hu

holokausztmagyarorszagon.hu