Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fent nevezett előadja a következőket:
1944. április havában Sátoraljaújhelyen tartózkodtam, ahol a többi zsidósággal együtt engem is gettóba vitt az ottani rendőrség. Rengeteg emberrel összezsúfolva voltunk egy iskolában elhelyezve, ahol csakis felválta lehetett ülni, állni esetleg némelyiknek lefeküdni. a gettó drótkerítéssel volt körülvéve, melyet kívülről a rendőrség őrzött.3 hét után bevagoníroztak bennünket. Csukott marhavagonban utaztunk 80-an összepréselve, sem víz, sem WC lehetőség nem volt, irtózatos kínokat álltunk ki, mert az egész idő alatt nem nyitották fel a vagon ajtaját. Kassán vettek át a német alakulatok. 3 nap és 3 éjjel utaztunk Auschwitzig. A kivagonírozásnál fegyveres SS katonák vártak bennünket, ez után következett a válogatás dr. Mengerle lagerorvos részéről, aki az idősebbeket, gyermekeket, munkaképteleneket a baloldalra, a fiatalabbakat, tehát munkaképeseket a jobboldalra küldte. Bevittek fürdőbe, ahol elszedték a saját holmijainkat és értéktárgyakat és kaptunk csíkos rabruhákat és szőrtelenítettek. Beosztottak Blokkokba, Birkenauban a cigány-lagerba kerültem, ahol 2 napig voltam, ezután átkerültem Auschwitzba, a 8-as blokkba. Itt munka nem volt és 8 nap múlva újból elkerültem Birkenauba, a D-lager 16-os blokkjába, ahol 400-an voltunk egy fedél alatt.Kijártunk dolgozni egy repülőtérre, ahol a repülőgép roncsok ###### vagonba le és fel pakoltunk. A munkahelyen a legrosszabb bánásmódban volt részünk, SS vasutas osztag volt a felügyelőnk, akik a legembertelenebben bántak velünk, ütöttek-vertek minden ok nélkül. Reggel 6-tól este 6-ig kellett dolgoznunk, egy órai ebédszünettel és a leggyengébb élelmezés mellett. Naponta nem kaptunk mást mint reggel 2 deci üres hideg keserű feketekávét, délben valami zöldszínű ehetetlen ízű levest és este osztották a 20 deka kenyér adagot, hozzá 2-3 deka margarint vagy lekvárt.Az éhségtől rengeteget szenvedtünk, mert ezen gyenge élelmezés mellett nehéz testi munkát végeztünk. Majdnem naponta voltak sebesülések, mert az emberek az alumíniumban felkarcolták végtagjaikat, mindenki tele volt sebekkel, kötszert viszont nem kaptunk, ennek folytán a sebek elgennyesedtek és vérmérgezésben nagyon sok bajtársam pusztult el. 4 héten keresztül dolgoztam a vasút mentén és miután a krematórium egész közel volt oda, így sajnos volt alkalmam látni bemenni az emberek tízezreit a gázkamrába, de kijönni onnan senkit sem. A krematórium kéménye éjjel-nappal füstölgött és éjszaka mindig borzadva láttuk a hatalmas tüzeket, mely a sötétben elképzelhetetlen kísértetiesen hatott. Irtózatos látvány volt ez részünkre. Hajnali 3 órakor volt már az ébresztő, utána mindjárt appell következett és 5 órakor indultunk munkába. A munkahely 4 km-re volt a lagertól. Este munka után ismét appell volt, mely 3 óra hosszat tartott. Az időjárásra való tekintet nélkül álltunk kint a szabad ég alatt az appelloknál, a legsilányabb öltözetben, kabát nélkül, a hidegtől is pokoli kínokat álltunk ki. Az appelloknál a legnagyobb szigorúság volt, minden ok nélkül vertek bennünket az SS-ek gumibottal. Az u.n. "Sonderkommando"-sok, akik a krematóriumban az égetést intézték, 300-an voltak, melyeket három hónaponként leváltották, ezután ők is a gázkamrában fejezték be életüket.Egyik alkalommal ezen kommandósok elpusztítására sor került volna, fellázadtak és felgyújtották az egyik krematóriumot. Harcra került a sor és a harc hevében az SS-ek 45 embert agyonlőttek, a többiek természetesen a gázkamrában pusztultak el. Emlékszem olyan esetekre is, amikor egészen fiatal gyermekeket vittek be a gázkamrába, ahonnan a krematóriumba kerültek. Ezt saját szememmel láttam, amikor ott dolgoztam a krematórium közelében és állandóan hallottam a sikoltozásokat és jajgatásokat. A blockaltester német börtöntöltelék volt, úgyszintén a lágervezető is, mindkettő birodalmi német, akik a legkegyetlenebb bánásmódban részesítettek bennünket.Három hetenként voltak válogatások, ilyenkor kiválogatták a gyengébbeket ### gázkamra lett a sorsuk.Együtt voltunk árjákkal is, továbbá lengyel, orosz és különböző nemzetiségű politikai foglyokkal is, de a válogatások alkalmával csupán zsidók kerültek a gázba. Amikor a front közeledett, 200-es transzporttal vittek tovább Stutthofba, csupán zsidókat vittek akkor. Zárt vagonokban utaztunk, elképzelhetetlen módon összezsúfolva, az élelmezésünk naponta fél kenyérből és 15 deka szalámiból állott. Már a vagonban voltak halálesetek, a legtöbbje diarréban pusztult el. A tetemekkel együtt voltunk 36 órán keresztül, azután Stutthofban a krematóriumban égették el.Cca. 4 napi szenvedés után érkeztünk meg Stutthofba, ahol akkor cca. 1200 különböző nemzetiségű zsidó férfi és legalább 500 nő volt. Éjszaka érkeztünk meg, rettenetesen legyengült állapotban, kiéhezve. Elhelyeztek bennünket az 1.-es sz. blokkba, ahol 200-as férőhelyre 1200 személyt zsúfoltak össze, alig bírtunk megmozdulni, 4-en feküdtünk egy egyszemélyes priccsen, úgy hogy alvásról szó sem lehetett. Mindenütt szenny és piszok volt. Hajnali 4 órakor bikacsökkel vertek ki a priccsekről és meztelenül hajszoltak be a mosdóhelysége és alig voltunk bent, már a következő öt percben gumicsővel vertek ki onnan. Ennek folytán a legszigorúbb téli időjárásban meztelenül hajszoltak ki a szabad ég alá, mert felöltözni a mosdóhelységben nem volt időnk. Ezután következett az appell, mely 3 óra hosszat tartott. A szigorú télben egész nap kint voltunk a szabad ég alatt, kint osztották a levest is, mely szintén gumibottal való veréssel járt. Az ebéd-osztásnál is állandóan hajszoltak, mindig gyorsan át kellett adni a helyet a következő csoportnak, ennek folytán legtöbbször alig volt már valami a tányérban, mire kiosztották, mert a hajsza közben mindig kiömlött a tartalma. A legborzasztóbb szenvedéssel az abort járt, ahova nem engedték be az embereket, órák hosszat álltunk százával a WC előtt, amíg sor kerülhetett reánk, mindez természetesen puszta kínzásból történt.Orvosság és orvosi kezelés zsidók részére nem volt lehetséges, holott rengeteg volt a beteg, főleg diarréban szenvedők, melyek a hideg télben velünk együtt szenvedtek egész nap a szabad ég alatt, mert a blokkba bemenni nem volt szabad egész nap, csupán este. Igen nehéz testi munkát kellett végeznünk, még pedig 50 kg-os cementes zsákokat kellett futólépésben cipelnünk, a vagonból kirakni és közben állandóan kaptuk a gumibottal való veréseket az SS-ektől. Rövidesen annyira legyengültünk mindnyájan, hogy később már nem is vitték ki a zsidókat a munkára. Mozdulatlanul álltunk, vékony ruhában és kabátban, nagy hózivatarok nem számítottak. Ilyenkor a legsúlyosabb betegeket is kivitték az appellhoz, még hordágyon is. Az appellok után, amikor úgy is agyon voltunk ázva és fázva, csupán egyenként engedte be a blokkokba, ez is legalább egy órát vett igénybe, amíg bejutottunk és az SS-ek gumibotokkal mértek reánk ütéseket minden indok nélkül. A blokkba beérve, ismét verések következtek, mert nem elég gyorsan mentünk fel a priccsekre.Az élelmezésünk a legsilányabb volt. Már reggel 8-kor egy fahordóból osztották az ebédet, mely egy tányér marharépa-levesből állott, keverve káposztával, vagy marharépával. Mire kiosztották természetesen mindig jéghideg volt. Járt volna még 20 deka kenyér is, de ehelyett kaptunk csupán 10-12 dekát, a többit ellopták tőlünk. A mi blokkunkban minden nap volt legalább 8-10 halott, ezek hasmenésben, általános testi legyengülés folytán pusztultak el, voltak akik a fagyás folytán.Stutthofból elkerültünk Echtendingenbe - 600-an, - de nem lagerban laktunk, hanem egy hangárban voltunk elhelyezve, melynek teteje nem volt. Emeletes priccseken feküdtünk, pokróc nélkül. Itt egy repülőgépgyár roncsait kellett eltakarítanunk, napi 6 órát dolgoztunk, de a bánásmódra itt nem panaszkodhattunk. Ellenben itt is nagyon sokat szenvedtünk az éhségtől, mert a koszt a legsilányabb volt. Télvíz idején, vékony ruhában, cipő nélkül dolgoztunk, úgy hogy nem volt csoda, ha az emberek 3/4 része itt pusztult el. Sem orvos, sem orvosság nem volt a betegek részére. Innen, mint beteg kerültem el cca. 3 hét múlva Vaihingenbe, 150-en voltunk, ahova teljesen legyengülve betegen érkeztünk meg. Ez inkább beteg-lager volt, ahol a betegek 80%-a fleck-tífuszban pusztult el. Gyógykezelésre, gyógyszer hiányában nem volt mód. Fa-barakkokban feküdtünk, minden orvosi segítség nélkül, leírhatatlan nyomorúság volt ez. Ebben a lágerban volt akkor cca. 4000 ember, melynek legtöbbje lengyel zsidó volt. Úgy a blockaltester, mint a lageraltester lengyelek voltak. Az élelmezés a leggyengébb volt, répalevest kaptunk állandóan és cca. 20 deka kenyeret, mely természetesen nem volt elég és irtózatos kínokat álltunk ki az éhség folytán. A tengeteg tífuszos beteg nem volt képes azt a levest enni és naponta volt legalább 80-100 halott.Amikor a francia csapatok közeledtek, az egészségeseket tovább transzportállták, hogy hova kerültek nem tudom, én és még 1200 bajtársam fleck-tífusz folytán maradtunk vissza, 40 fokos lázzal, és 40 kg-ra lefogyva. 2 nappal a francia csapatok megérkezése előtt, megérkezett a kivégzési parancs, melyet a lagerkommandant nem hajtott végre, átöltözött civil ruhába, ottmaradt velünk, bevárva a francia csapatok megérkezését, IV. 7-én. ennek folytán nem történt semmi baja. A felszabadulás után is még ott maradtunk pár hétig Vaihingenben. Dacára a franciák igazán odaadó ápolásának, nagyon sokan pusztultak el bajtársaim közül a fleck-tífusz folytán, a teljesen legyengült szervezeten nem igen tudtak már sajnos segíteni.A francia felszabadítóink ruháinkat elégették, kaptunk helyettük másik rendes ruházatot, a lagert felgyújtották, bennünket pedig elvittek Neuenbürgbe, ahol kilakoltatták a falu lakósságát és bennünket helyeztek el rendes lakóházakba és a legjobb élelmezésben és ápolásban részesítettek bennünket. Francia nővérek ápoltak bennünket. Itt már lényegesen csökkent a halálozási arányszám. Elkerülve Heidelberg mellé egy kórházba, ott tovább pihentünk a leggondosabb ápolás alatt az amerikaiak által. Innen elvittek Stuttgartba, ahol privát házakban laktunk és amikor teljesen megerősödtünk, a cseh transzporttal indítottak útnak hazafelé, Csehországon keresztül érkeztem meg Budapestre. Stuttgartban maradtak még lengyelek, cca. 500-an, ezeknek mind kivándorlási terveik vannak.

Kifosztás