Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fent nevezett előadja a következőket:
1944. március 19.-e előtt is már a lakosság, de főleg a fiatalság nagyon rossz szemmel nézte a zsidóságot. 300 zsidó család lakott itt, főként iparosok. Az én édesapám pék volt. Őt már 1941-ben minden ok nélkül internálták 9 hónapra. Március 19.-e után az eddig is ellenszenves hangulat még sokkal rosszabb lett. Betörték a zsidó templom ablakait, megverték a férfiakat, ha kimentek az utcára. Május 10.-én kellett a gettóba költözni. Mi fiatalok kijártunk hadimunkára. Munkajegyet kaptunk, de sem élelmet, sem fizetést. A gettóba sem lehetett semmiféle élelmet bevinni. A gettót állandóan csendőrök őrizték, akik rendszeresen fosztogatták a lakókat. Mikor reggelenként munkára vittek ki bennünket, a keresztény fiatalság gúnyos megjegyzésekkel illetett és csúfolt minket. Ezt nem merném állítani ugyanakkor az idősebbekről. A régi világ emberei nem értették a propagandát, nem is törődtek vele és ha talán nem is szerették szívükben a zsidókat, amint így meggyalázva látták hajtani őket, mint a barmokat, eszükbe jutott, hogy ezek is csak emberek. Embervoltunk miatt sajnáltak egy kissé. A dohánybeváltóba jártunk be dolgozni. A feletteseink, az igazgatók rendesek, jók és emberségesek voltak, de a munkások rosszak és kerültek. 3 hétig voltunk itt. A hangulat általában bizakodónak mondható, az eltöltött 3 hét alapján azt gondoltuk, hogy valóban csak munkáról van szó. Ezzel szemben 3 hét után bevittek a kis gettóba, innen Új-Győrbe, ahol vagoníroztak.A vagonírozást csendőrök és németek karöltve végezték. Előbb mindenkin jól végigvertek, majd 78-at tömtek egy vagonba. Már itt is vigyáztak arra, hogy lehetőleg, barátok és rokonok ne kerüljenek össze. Így szakadtam én is már itt külön húgomtól és nénémtől. Élelmet az útra nem adtak, sóv vinni sem engedtek. A vagonban egy vödör vizet találtunk, de ez alig indulás után feldőlt. Így mondhatom, hogy teljesen étlen-szomjan bocsátottak útnak. Éjjel értünk Kassára. Arra a kérdésünkre, hogy hová visznek itt azt a feleletet kaptuk, hogy dolgozni megyünk és amennyiben rendesen elvégezzük a munkánkat és fegyelmezetten viselkedünk, jó dolgunk lesz. Evvel a biztatással azután elvették mindenünket. Az általános nagy kutatás után ismét bekergettek a vagonokba és azok apró ablakain bedugták a németek fegyverük fenyegető csövét és avval kényszerítettek a még megmaradt értékek kiadására. Ha nem adjuk, úgy mondták agyonlőnek mindenkit. Mindenki igyekezett a vagon másik sarkába menekülni, ahol talán biztonságosabbnak érezte a helyét és védettebbnek saját magát az esetleges gyilkos golyótól. Körülbelül 4 nap múlva értünk Auschwitzba. Lengyel férfiak és német katonák jöttek fogadni a szerelvényt. Majd megparancsolták a kiszállást, de a csomagokat mindenképpen bent kellett hagyni. A kiszálláskor találkoztam a rokonaimmal és szaladtam, hogy csatlakozhassam hozzájuk. De alig megettünk 100 m.-t, engem kihúztak a sorból, a többi ment tovább. Hová? Nem tudom. Engem bevittek egy lágerkapu elé, ahol nagyon soká kellett várni, majd ránk került a sor és megtudtuk, hogy fürdeni visznek. Le kellett vetni a ruháinkat, csak a cipőt vihettük a kezünkben. Egy nagy terembe kellett először mennünk, ahol szőrtelenítették egész testünket és csak ezután következett a fürdő. Fürdő után kaptunk ruhát. Volt akinek csak egy hosszú kombiné, volt akinek egy egész ruha jutott. Mint a megtestesített nyomor, úgy sétáltunk festői rongyainkban.A véletlen folytán a B 3. Lager 5-ös blokkjába kerültem. Általában minden a véletlenen múlt. Itt 1050-en voltunk. Puszta földön feküdtünk, minden takaró nélkül, vékony rongyainkban. Még alig félórája voltunk itt, mikor belépett egy német katona és felállítottak 5-ös sorban. Mozdulatlanul kellett állnunk, mert aki megkockáztatta a megmozdulást, azt erősen megverték. Míg így álltunk bejött Lageraltesete és nagy beszédet tartott. Lengyel zsidó lány volt, aki már évek óta szenvedett itt, akiből már sikerült az emberi érzéseket teljesen kiölni, aki már bennünk sem embereket, hanem krematóriumtöltelékeket látott. "Ti akartok hazamenni? -mondta többek között, nem látjátok mint füstöl a krematórium kéménye? - tudjátok, hogy ez mit jelent? míg mi itt beszélünk, addig a többieket, anyátokat, gyermeketeket ott égetik el. ti is oda fogtok majd kerülni, mert amíg mi itt szenvedtünk, ti addig jól éltetek és nem igyekeztetek rajtunk segíteni." A beszéd után enni kaptunk. Ez az egész nagyon stílusos volt. szárított füvet tettek elénk, egy nagy tálban, mint a barmoknak és mind az 1050-en ebből az egy tálból ettünk kézzel, mint az állatok. Étvágyunk sem igen volt az alig elmondott beszéd hatására és lassan látnunk kellett, hogy némi késedelemmel bár. de a végén, ilyen táplálkozás mellett, mi is a tűzbe jutunk. Blokkunkban karantént rendeltek el, kimozdulni senkinek nem lehetett, míg jött egy ismeretlen, valamilyen finkcióval megbízott lány, aki 160 embert, köztük engem is kijelölt ebédhordásra. Csak mi 160-an járhattunk ki és minden egyes alkalommal kellett látnunk, hogy ég a krematórium, jellegzetes szagot terjesztve az egész vidékre. Volt alkalmunk beszélni azokkal, akik a krematórium mellett dolgoztak, ezek azt mesélték, ha sűrűn jönnek a transzportok, nincs is idő az embereket gázosítani, és ilyenkor élve dobják be őket a tűzbe. 15-20 m.-es lángoszloppal égett a tűz állandóan. Egyik nap újabb transzport érkezett, nyíregyháziak. Sokan megőrültek közülük az úton. Ezt az újabb csoportot hozzánk tömörítették be egyelőre, úgyhogy 3 napig csak állni tudtunk, annyira nem volt hely. A mi blokkunk 2 szobából és egy keskenyebb folyosóból állott. Ide kerültek a nyíregyháziak. Az egyik, aki szegény az úton megőrült, éjjel betörte az ajtót és rohamban különböző fenyegetésekkel rémített. Mi ijedtünkben kiugrottunk az ablakon. Kint viszont fegyverekkel és újabb, de veszedelmesebb fenyegetésekkel kergettek vissza az SS őrök. Néhány nap múlva megjelent dr. Mengele, hogy kiszelektáljon bennünket. Mengele gyönyörű férfi volt, de amilyen klasszikusan szép, olyan rettenetesen gonosz. Először is meztelenre vetkőztette az embereket, nálunk történetesen a nőket és feltartott kezekkel kellett elvonulni előtte. Ha valakiről megtudta, hogy együtt van a testvérével, akkor az egyiket biztos kiszelektálta. Őreink láncot alkottak a blokk körül és így vigyáztak, hogy ki ne szökhessünk egy másik blokkba, ahol éppen nincs szelektálás. Ha valakiről úgy gondolta Mengele, hogy, hogy szökni akar, hogy ilyen gondolatokat forgat a fejében, akkorát rúgott belé, hogy a szerencsétlen áldozat egész a kapuig repült. Ilyen szelektálások hetenként voltak. Vizünk nem volt, a vizet kocsikon kellett hozni és így sem hozták soha rendszeresen. Felfedeztünk a blokk előtt egy kisebb pocsolyát, ebből kezdtünk inni, mire skarlát tört ki. A betegeket meztelenül zárt autókon vitték el. Hova? Nem lehet tudni. Minthogy többé vissza nem jöttek, valószínű, hogy a krematóriumba. 3 hét után elvittek mindenkit Birkenauba fürdeni és fertőtleníteni. Ismét elvették a ruháinkat és a fürdő után voltak olyanok, akinek már nem jutott semmilyen rongy és kénytelenek voltak pokrócba csavartan hazamenni. Birkeanu kapuján azt a feliratot láttuk, hogy "Vernichtungslager". A krematórium vezetője maga Himler volt, aki kétszer személyesen is ellátogatott. Első találkozásom Himlerrel augusztus 14.-én volt. Belekerültem egy válogató csoportba. Egész nap kint álltunk és váruk mi lesz. Szétosztották az embereket, a szerint, hogy munkaképes-e vagy sem. Este bevittek a Brezsinkára. Légiriadó volt éppen és a gázkamrába csuktak be. Ez valószínűleg csak a sietségnek volt köszönhető. Az egyik szlovák nő, aki elárulta, hogy ez a gázkamra, mire kitört a pánik. Nem hittük, hogy riadó van és egymást lökdösve igyekeztünk kiugrani az ablakon. A kamra belül lépcsőzetes padsorokből és egy fürdőberendezésből állott. A riadó elmúlása után valóban megfürödtünk és máris vagoníroztak. Berlin-Schönholz táborba kerültem, majd pedig Reichendorfba. Reichendorfban az Argus Repülőgépgyárban dolgoztunk. Megérkezésünk után 3 napig feküdtünk a szénporban. Végül elhelyeztek a táborban és itt voltunk 6 hónapig. A mesterek német munkások voltak, akik még segítettek is nekünk, mondhatom, hogy itt volt a legjobb dolgunk. Itt nem voltunk zsidók, hanem munkások és nem tettek köztünk és a többiek között a bánásmódban éles különbséget. Élelem nem nagyon volt. A munka azonban annál nehezebb. Férfi munka volt ez. Repülőgépmotorok belsejét tisztítottuk. Akkordban és Schichtekben dolgoztunk. 12 órás munkaidő, plusz fél óra ebédidő. Minden 4.-ig vasárnap volt csak szabad. A munka után jöttek még az elmaradhatatlan Appellek. A legkegyetlenebbek a Lagerführerek voltak. A legszigorúbb büntetés a hajlevágás volt, de nem kellett főbenjáró bűnt elkövetni annak, aki ebben a szerencsében részesült. A Schaf nyugodt karácsonyt ígért, de ennek ellenére 100 feküdj és egész délelőtti masírozással töltöttük el az ünnepeket. Karácsony előtt egy héttel kaptunk csak kabátot és harisnyát. A gyárban francia és cseh munkásokkal dolgoztunk, ezektől kaptunk híreket, ami természetesen a legjobb hangulatba ringatott.. Beszélnünk egymással hivatalosan tiltva volt, de titokban erre mindig volt mód. Ha észrevették, akkor jöttek a feküdjök és menetelés az udvaron, órákon át. Karácsony után tüdővérzést kaptam és 8 hétre kórházba kerültem. Felgyógyulásom után 10 napra sáncot ástam. Ezen idő alatt történt, hogy egy nőt, aki a sok szenvedéstől megőrült, agyonvertek és a verés után, minthogy még élt, lelőtték. Erre az esetre következő nap, egy másik nőt, akire a munkánál jött rá a roham, neki, hajtották a villanydrótnak, egy másik szerencsétlent pedig szintén agyonlőttek. Ezek után a sorozatos esetek után átvittek bennünket a betegtáborba Ravensbrückbe. Az első general Appellnál megfagyott a lábam. Itt is voltak szelektálások és a gyengéket, köztük engem is, áttettek a Jugendlagerba, ami a Vernichtungslager volt. Szerencsémre, jött egy újabb felülvizsgáló csoport, amely azokat, akik jobb testi állapotban voltak, meghagytak és a többit, köztük a 10 éves gyerekeket, elvitték a krematóriumba. Március 13.-án jött egy újabb szelektáló csoport. A szelektálás kint a szabadban történt, órákon át álltunk meztéláb, egy ingben és vártuk, mi lesz a sorsunk. Ugyanaz az orvos jött el ismét, aki a múltkor. Az orvos felismert és újból kiszelektált. Az Arbeitführer látva, hogy hány embert visznek el, felkiáltott, "Már megint ennyi embert visznek el, mikor úgyis alig van emberem munkára!" Erre néhányunkat visszavitt. Ettől az időtől kezdve oly beteg lettem, hogy bevittek Ravensbrückbe a Revierbe.Teljesen elvesztettem az eszméletemet és mire magamhoz tértem már az oroszok voltak bent. Az oroszok május 1-én jöttek be és a lehető legjobb orvosi kezelést nyújtották. Másus 10-én átvittek a Jugendlagerbe, amit kórháznak rendeztek be. Innen a kórházból jöttem haza. Szeretném a hozzátartozóimat megtalálni és dolgozni. Egyik vágyam kijutni Palesztinába.

Kifosztás