Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fent nevezett előadja a következőket:
Nem vagyok tetovált, csak gross-roseni regisztrált számom van: 84182. Egy életen át sajnálni fogom, hogy nem tetováltak, nem égették alsó karomra a bélyeget, amely mementó legyen: ezt tették velünk...1944. V.19-én egy pénteki napon délfelé vagonírozták be az első transzportot a nagyszőllősi gettóból. A transzport mintegy 4000 főből állott. Az utca, ahol laktam, beleesett az első transzportba, megszöktem, de valaki feljelentett és egy órával a szerelvény elindítása előtt, este hét órakor egy Dudás nevezetű nagyszőllősi polgár és két csendőr, nevüket nem tudom, jöttek értem és kivittek az állomásra. Nem tudom, mi indított arra, hogy kiszökjem az első transzportból. A nagyszőllősi gettót három transzportban szállították el, talán azt reméltem, hogy sikerül megvárnom a harmadik transzportot és hogy addig valami csoda történik. De az elsőbe kerültem bele, csoda viszont amúgysem történt.Este nyolc órakor indult el a szerelvény. Nem tudtuk, hogya megyünk. Azt mondották nekünk, hogy a Dunántúlra visznek munkára, de mindenki, aki csak egy kicsit is gondolkozott, arra a következtetésre kellett jusson, hogy ez aljas áltatás, mert hiszen aggokat és szopós gyermekeket nem igen használhattak fel munkára. De azért áltattuk egymást, hogy valahová Magyarország területére visznek dolgozni. Ez a csalfa remény azután hogy Kassán átvett az SS és tovább indultunk Eperjes, illetve Abos felé, egészen szertefoszlott. Aztán később a bennünket őrző SS katonáktól megtudtuk, hogy Auschwitzba, illetve Birkenauba visznek munkára ! Hát szóval a magyar kormány mégis kiadott minket. A kenyereket a vagonokban valószínűleg lelkiismeretük megnyugtatására helyezték el !Vagonunkban 82-en voltunk, egy személynek vajmi kevés hely jutott, pokoli hőség volt. A vagonok le voltak plombálva, csak egyszer nyitották ki Kassán, különben pedig minden nagyobb állomásnál egy kis rést nyitottak az ajtón, hogy vizet adjanak be. Utolsó nap azonban már nem kaptunk vizet. Egész természetes, szükségletünket a vagonban kellett elvégeznünk.Az SS katonák útközben nem molesztáltak, mindössze be-beszóltak hozzánk, hogy minden értéktárgyat, dohányt, cigarettát, gyufát és gyertyát adjunk le, mert bajunk lesz belőle, ha ezt nem tesszük meg. De agyonlövéssel nem fenyegetőztek. Az igazi SS-el csak később ismerkedtünk meg.Krakkóban nagy légitámadás ért, a szerelvényt kitolták a pályaudvarról. Azt hiszem, egy sem volt közöttünk, aki nem kívánta volna, hogy áldozatai legyünk ennek a bombatámadásnak.Május 22-én a reggeli órákban érkeztünk meg Auschwitzba, illetve Brezinkára (Birkenau). Az eső szemerkélt. Sem azelőtt, sem azóta nem láttam ilyen szürke eget, ilyen kietlenséget. Messziről, a vagonból láttuk, amint nők járkálnak ide-oda a fabarakok között. Sok, csíkos ruhába öltözött férfit is láttunk, azt hittük, német fegyencek. Mintegy két óra tellett el így várakozással, nem tudtuk, mi fog történni velünk. Két óra eltelte után kinyitották a vagonok ajtaját, csíkos ruhás férfiak jöttek föl a kocsikba, hogy lehordják csomagjainkat. Megtudtuk tőlük, hogy régen ott élő Häftlingek. Különféle nemzetiségűek voltak. Ezek a Häftlingek sorra mentek minden fiatal nőhöz és amilyen nyelven csak tudtak, felszólították őket, hogy ha van kisgyerekük, adják oda anyjuknak, vagy egy más idősebb nőnek. Életkorunk felől is kikérdeztek, ha valaki harmincon alul volt, olyan vidáman bólintottak fejükkel, mintha valami különös jó hírt hallottak volna. Nem tudtuk mire vélni viselkedésüket, bővebb magyarázattal nem szolgáltak.Csomagjaink ott hevertek a vagonok mellett az emberfőnagyságú köveken. Ezek a kövek úgy megnehezítették a járást, hogy mire pár lépést tettem, már jóformán be is végződött a szortírozgatás aszerint ki férfi volt, ki nő, ki idős volt, ki fiatal. Az idősek oldalára kerültek a gyengék, testi hibával megvertek, beteges külsejűek és fiatal anyák gyermekeikkel. A csíkos ruhás férfiak azt mondották, fölösleges csomagjainkat magunkkal vinnünk. Azokat majd autókon hozzák utánunk. Ez elhihető volt, mert egyre-másra futottak be a hatalmas, ponyvatetővel letakart teherautók. Még azt is el lehetett képzelni, hogy dolgainkat fertőtlenítőbe viszik, mindenki számot kap és majd ennek a számnak az alapján ki-ki visszakapja hátizsákját, egyéb csomagját. Hátizsákomból kihalásztam fogkefémet, fogkrémet és egy darab szappant és útnak indultam karonfogva barátnőmmel. Alig egy pár lépés után SS tiszti uniformisban öltözött férfi elé kerültünk, aki kezének egy mozdulatával elválasztott bennünket egymástól. Oly gyors tempóval ment mindez, hogy az ember szinte fel sem ocsudhatott és máris sodorta tovább magával a tömeg. Nézelődésre nem volt nagyon idő, de volt sok szembeszökő. Először is embermagasságú drót, amely az egész láger területét körülfogta. Az égbolt egy helyén különösen sűrű, fekete felhő gomolygott és valami egészen nehéz, különös szag terjengett. Az embernek ez volt az első gondolata: valamit égetnek, aminek hajhoz vagy zsírhoz van köze. Berregve jöttek-mentek a hatalmas teherautók, hogy a csomagokat elszállítsák. De nem csak csomagokat vittek. Nyájasan szóltak oda idősebb embereknek az autók vezetői: nektek már nehezetekre esik a gyaloglás, majd autón viszünk tovább. Nagyon sokan, akik még nem is voltak olyan idősek, kéredzkedtek fel a kocsikra, mert fáradtak voltak a három napos vagonúttól...Az utat, amelyen át haladtunk, fák szegélyezték. Legnagyobb meglepetésünkre a fák közül itt-ott férfialakok bukkantak ki. Rettenetesen lerongyoltak és soványak voltak. Sokunknál még voltak csomagok, mert noha a vagonoknál dolgozó Häftlingek lebeszéltek arról, hogy fölöslegesen cipeljünk terheket, egynéhányan élelmiszerüket magukhoz vették. Ezektől aztán enni kértek, azt mondották, adjuk oda a kenyeret és a többi élelmet, mert úgyis elveszik. Valósággal könyörögtek az ennivalóért. A bennünket kísérő Posten-ok azonban továbbmenésre nógattak.Egy óriási kőépülethez érkeztünk. A terjengő szag még nehezebb, még elviselhetetlenebb volt. Beléptünk a kőépületbe, egy hatalmas, üvegfalú csarnokba jutottunk. A csarnok tele volt ide-oda futkosó fiatal lányokkal, férfiakkal. Itt-ott elterjedt a híre annak, hogy a lányok szlovákiai zsidólányok, akiket még 1942-ben deportáltak Auschwitzba. Ezek felszólítottak bennünket, hogy vessük le ruháinkat. Vonakodtunk. A terem tele volt férfi-Häftlingekkel (német és lengyel keresztény Häftlingek), SS-katonákkal. Még mindig tanácstalanul álldogáltam, ekkor már előttem egy meglehetősen nagy csoport, teljesen meztelenre levetkőzött nő állott, cipőjüket kezükben tartva. Hát ebből megértettem, hogy csak a cipőmet tarthatom magamnál. Vetkőzés közben megfigyeltem, mi történik a levetett ruhákkal. Az ott dolgozó lányok nagy halomba hordták össze a ruhadarabokat. Egész érthetetlen volt előttem, mi legyen ennek a célja. Szóba nem igen álltak velünk, el-elkapott szavaikból megtudtuk, hogy nem szabad beszélniök velünk, semmit sem szabad nálunk hagyniok, mert ha rajta kapják ezen az egyre sűrűbben megjelenő SS-nők, büntetést kapnak érte. Még utoljára megnéztem nálam levő irataimat... Engem, mivel utólag vittek a szerelvényhez már nem motoztak meg, nem vettek el tőlem a magyar csendőrök semmit. Így iratok, fényképek, levelek voltak nálam. Hogy irigyeltek ezért a vagonban ! Akkor már csak én voltam az egyetlen, aki írásokkal tudtam volna igazolni, hogy ez és ez vagyok. Az Aunában, így hívták a fürdőépületet, azután egyik írást téptem el a másik után, már nem voltam Alexander Teréz, csak egy a meztelenek között.Ott álldogáltunk meztelenül, férfifoglyok, SS-ek zavartalanul jártak-keltek közöttünk, egyiknek-másiknak hatalmas kutyája volt, az ember minden pillanatban azt hihette, most, most uszítják ránk ezeket a hatalmas, fogaikat vicsorgató vérebeket. Végre sorra kerültem. Fejemet lekopaszították, minden szőrzetet leborotváltak, majd magába a fürdőhelyiségbe léptem. Zuhanyok voltak itt felszerelve, meleg tust kaptunk, de mire a zuhanyok alá jutottam, már elragadták tőlem a szappant , a fogkefét... Csak szemüvegemet szorongattam kezemben. A pár percig tartó zuhany után a szomszédos terembe irányítottak, az ajtónál a leborotvált testrészeket fertőtlenítőfolyadékba mártott ronggyal mosták le, ezután jött a ruhakiosztás. Már nem hatott meglepetés gyanánt, hogy nem saját ruháinkat adják vissza. Ezeket az összegyűjtött ruhákat, mint később megtudtuk, a Bekleidungskammerbe szállították. Durva, szürke vászonrabruhát kaptunk, egy inget, egy bugyit, egy pár harisnyát. Akkor még nem tudtam, milyen óriási szerencse érte az első transzportot. Az utánunk érkezők már csak szedett-vetett ruházatot kaptak, fehérneműt nem mind. Hányszor jöttek be a Lágerbe új transzportok, egyesek teljesen rongyos ruhában, egyesek földig érő estélyiben.Egy újabb nagy terem következett, a már felöltözötteknek itt kellett várakozniok azokra, akik még nem estek túl a fürdőn, a fertőtlenítésen, a ruhakiosztáson. Mikor valamennyien együtt voltunk, felállítottak ötös sorokba és leszámoltak. Ez volt az első Appel. Ha jól emlékszem, 450-500-an voltunk. A Nagyszőllősről elindult, meglehetősen nagy transzport női közül tehát mindössze ennyien indultunk útnak egyikébe az auschwitzi lágereknek. A rövid úton SS egyenruhás nő kísért. Az eső esett, kegyetlen hideg volt ezen a május 22-én. Fejünk különösen fázott és mert hogy fejkendőt nem kaptunk, hosszú, bő rabzubbonyainkat igyekeztünk fejünkre húzni. Egy pár pillanat múlva megtudtuk, hogy ez tilos... A kísérő SS-nő kiabálással és ütlegeléssel adta ezt tudtunkra és egy olyan értelmű szózat kíséretében, hogy megszűnt a zsidó nők puccoskodása, hiúsága. Azért mert a hideg esőben szerettük volna kopasz fejünket letakarni ! De valószínűleg restelkedtünk is, olyan furcsa volt és szokatlan az a sok kopasz női fej.A láger, ahová vittek, cigányokkal volt tele. Itt kizárólag cigányok éltek, egész családok együtt. A #-es Blockba vittek. Takarók akkor még voltak bőségesen, mert leszámítva egy áprilisi magyarországi transzportot (azokat az FKL-be vitték, Frauenkonzertrationslager), mi voltunk az elsők a májusban meginduló transzportok közül. Egy személy két takarót kapott (később, jó volt, ha háromnak jutott egy!), egy eléggé széles priccsen hatunkat helyeztek el. Azonnal lefekhettünk, enni nem adtak, nem is kellett volna. Valamennyien kábultak voltunk az irtózatos lelkisokk következtében, éhséget nem is éreztünk, csak örültünk, hogy az egész napi ácsorgás után valahová ledőlhettünk. Az SS-nőtől egy szlovákiai zsidólány vett át bennünket, megmagyarázta, hogy ő a Blockälteste, neki tartozunk engedelmeskedni, minden utasítását követni. Szóval, ő a mi urunk és parancsolónk.Másnap reggel már jóval az ébresztés előtt fent voltam, szemügyre vettem a blockot. Tiszta és rendes benyomást tett. Két oldalt voltak a priccsek, egymás fölött három, sajnos nem tudom megmondani, hány cm hosszú és hány cm széles volt egy ilyen priccs, de öt, esetleg hat ember részére szolgálhatott úgy ahogy fekvőhelyül. A Block közepén végig egy kemence nyúlott el, piros téglából, a két végén fűtésre berendezve. A padlózat cementből volt. A haránt futó tetőgerendákon díszes betűkkel írott aranymondások állottak. Például: Sei sauber, damit du gesund bleibst... De megfosztottak a legelemibb tisztálkodási lehetőségtől is.... Azután: Sei kameradschaftlich... De minden igyekezetükkel azon voltak, hogy kiöljék bennünk a bajtársiasságot. De ezen a reggelen inkább meglepetésként hatottak ezek a felírások, mint cinikusnak.Jött az Appell, a Zählappell. Mint valami nagy és szent dolgot magyarázták meg nekünk. Csendben és mozdulatlanul kell állani, nem szabad egymás között beszélgetni. Pár órai ácsorgás után megjött egy SS-egyenruhás, alacsony szőke nő. Hasse-nek hívták, elég hosszú ideig ez volt a Rapportführerinünk, míg később is, amidőn egy hét után átvittek a C-lágerbe. Hasse leszámolt bennünket, azt hiszem, az első nap nem vert. Az Appell végén a Blockälteste megkérdezte, ki tud németül. Jelentkeztem és még egynéhányan. Ekkor még nem tudtuk felfogni ennek a jelentőségét, hogy mit tesz az, Auschwitzban valamilyen úton-módon kikerülni a tömegből. A Block-älteste azokat, akiket kiválasztott a csoportból, beküldte a Blokkba. Takarítanunk kellett. Elég sok piszok gyűlt benne össze, úgy látszik régen használták ezt a Blockot, de mégis örültünk a piszkos munka ellenére is, hogy bent lehetünk,mert esett az eső, nagyon fáztunk egy szál ruhában és kopasz fejjel. A Block végében angol klozett volt és egy kis mosdófülke. Ez mind piszkos volt és elhanyagolt. Nekem az jutott osztályrészül, hogy első nap a színültig piszokkal teli WC-kagylókat kellett tisztítanom. Úgy hívtak minket: Stubendienst. Egy hét múlva azonban, amikor a C-lágerbe kerültünk, egy ranglétrával feljebb jutottam: Blockschreiberin lettem. Ekkor még mindig nem tudtam, hogy Auschwitzban egy "pozíció" életet jelent.A Block másik végében még két kis helyiség volt, egy az úgynevezett Brotkammer, ahol az élelmet tartották, a másik pedig a Blockälteste szobája.A cigányláger korlátlan urai természetesen a cigányok voltak. Az edényeket (tizen is ettek egy tálból) a Stubendienst-nek kellett elmosogatnia a nagy Waschraumban, amely egy külön Block volt. Igen ám, de ide csak a cigányfelügyelő engedelmével lehetett bejutni. Ha pedig nem mostuk meg az edényt, akkor a Blockälteste szidása várt. Hogy könyörögtünk a cigányőrnek, hogy engedjen be. Néha volt is olyan kegyes. Még a mosakodást is megengedte.Nehéz probléma volt a Stubendienst számára a takarítás. Semmilyen eszközök nem álltak rendelkezésre, csak később ismerkedtünk meg az "organizálás" fogalmával, amikor aztán lám, volt egyszerre söprő, vödör, lavór, minden. Az első nap söprőt kértem a Block kisepréséhez. A válasz : Seprő ? Hiszen az nagyobb érték itt mint ezer Häftling élete... Sajnos, nagyon igaz volt.Megérkezésünket követő nap délben kaptunk először enni. Valami borzalmas ízű sűrű pépet. Ez volt a "Lagersuppe". Tele homokkal, piszokkal. Délután az Appellnél kaptuk meg a kenyéradagot és hozzá valamilyen Zulaget. Appellek mindennap voltak, napjában kétszer.Megérkezésünk után első nap egy alacsony, zömök SS-orvos jött be a Blockba. A lehető legudvariasabban, a leggyöngédebben, csaknem atyai hangon szólalt meg: Seid ihr schon etwas beruhigt nach dem gestrigen, ziemlich aufgeregten Tage ? Na ja, ich verstehe euch, aber es wird immer besser und besser. Wer fühtl sich von euch krank oder schwach ? der kann sich ruhig melden. Wir wollen ja ärztliche Hilfe bieten... Valósággal megrendültünk. Hát lehetséges ez ? Távozása után a Blockälteste felvilágosított: csak csalétek volt. Az elkövetkező hónapokban mennyi erőt kellett felhoznunk, hogy magas lázzal, betegen álljunk kint Appelleken és ne jelentkezzünk betegnek. Dr. Klein - így hívták az orvost - kitűnően beszélt magyarul, természetesen titkolta, minduntalan megismételte látogatásait, mintegy felhajtója volt Dr. Mengelének. Ha az ember meghallotta gyöngéd hangját, szinte megingott, nem hitte a hihetetlent, a gázzal való megsemmisítést. Hányszor voltam én is azon a ponton, hogy elébe lépek és orvosi segítséget kérek, mert hihetetlen méreteket öltött hasmenésem volt, homloküreggyulladásom magas lázzal, szájfertőzésem, amikor a szájpadlásom, ínyem teljesen el volt gennyesedve. Hányszor találkoztam aztán auschwitzi életem folyamán ilyen kétszínűséggel. Ezrével, százezrével irtották az embereket és egyszer csak elkezdtek járványkórházat építeni. Ha magam nem beszéltem volna két visszatért skarlátbeteggel, nem is hittem volna el.Különben arról, hogy tulajdonképpen mi történik itt Auschwitzban rögtön az első nap szereztünk a legbrutálisabb módon tudomást. Egész egyszerűen azt mondották nekünk, ha egy kicsit vidámabb szó esett közöttünk: hogy tudtok ilyen vígak lenni, nem látjátok a füstöt, ott égetik, talán éppen ebben a percben testvéreiteket, szüleiteket, gyermekeiteket. Nem, ezt nem akarta senki sem elhinni. Csak később, hetek múlva, amikor a felcsapó piros lángok, a feketén gomolygó sűrű füst mindig akkor volt erősebb, ha újabb transzportok érkeztek, kellett elhinnünk ezt a hihetetlent. És a férfiak is, akikkel minden tilalom ellenére is öszekerültünk és akik az állomáson, a fürdőben, a krematóriumban dolgoztak, ezt mondották, szavaik hitelességét nem vonhattuk kétségbe. Vagy beszéltünk nőkkel, akik brezinkán dolgoztak. Volt egy ismerősöm, aki sok utánjárással helyeztette át magát a C-lágerbe a Brezinkáról (régi Häftling volt), beszélte, ha még tovább ott kell maradnia, beleőrül. Jöttek, jöttek a transzportok, előttük égett a tűz és nem tudták, hová mennek ? Amíg sor került rájuk, békésen üldögéltek az öregek, a gyerekek és falatoztak. Közben kérdezték, hová viszik őket. A válasz mindig csak félrevezető lehetett. Vagy meg lehet mondani: pár perc múlva már nem éltek ? Így legalább nem tudták, hová kerülnek igazán. Aztán sikolyok hallatszottak, hörgések. Igen, ebbe bele kellett őrülni.Egy hét múlva a cigány-lágerben a nőket férfiakkal cserélték fel, minket a C-lágerbe vittek, ez lett a női transzportláger. Minden újonnan jött transzport munkára kiválasztott nők ide jöttek be először és innen vitték őket tovább. Ez a láger még befejezetlen volt, aminek az volt az előnye, hogy bejárhattak ide dolgozni férfikommandók és a férfikommandókkal való érintkezés elmondhatatlan előnyökkel járt. Erre majd később kitérek.Nem láttál mást a C-lágerben, mint sárga agyagos földet, drótsövényeket, fabarakokat. Sehol egy fűszál, egy bokor. Egyetlen egy fa állot a §-es Block előtt, ide volt fölszerelve a gong. Ezt a gongot ütötték meg, ha ébresztettek, ha Appellre állították fel a lágert, ennek a vészes hangja kondult meg, ha Mengele jött szelektálni...Megkísérlem leírni a lágert, legalább megközelítően, a C-lágert, ahol öt hónapot éltem.Kívül a kapun volt az ugynevezett Blockführerstube. Itt laktak az SS-felügyelőink. Ez fabarak volt, de szép, nagy ablakokkal, a barak előtt virágos ágyásokkal. A kapu egész nap nyitva állott, csak éjjelzárták be. A kaputól jobbra és balra volt a két hatalmas konyhaépület. A jobboldali konyhaépület előtt betonmedence volt tele vízzel, ahol a boldog "pozícióban" lévők még úszhattak is. Balra az egyes számú block volt az élelmiszerraktár, az 5-ös szintén raktár, az "Unterkunft", jobboldalt a 2-es volt a konyhablokk, itt laktak a keresztény lengyel lányok, akik a konyhán dolgoztak, valamint itt volt a Schreibstube helyisége is. A 4-es és 6-os Block szintén Unterkunft volt. A többi Blockban helyezték el a Häftlingeket. A láger területén három WC és három Waschraum volt, valamennyi külön Blockban. Mi, a cigány-lágerből áthozott Häftlingek voltunk az elsők. A láger még befejezetlen volt. Hepe-hupás, tele kövekkel, szeméttel, amit a Häftlingeknek kellett eltakarítaniok.A blockokban lévő Waschraumokat akkor kezdték építeni. Így nagyon sok férfikommandó járt be, aminek az volt az előnye, hogy a férfiak élelmet hoztak, híreket, üzenetet a többi lágerből. A Blockok között kb. 3-4 méter széles út volt, a Lagerstrasse. Egy-egy block (hogy milyenek voltak, azt már leírtam a cigánylágerben) befogadó képessége 500-600 emberre volt számítva, de 1000-1100-at helyeztek el, az utolsó három Blockban ágyak (priccsek) nem voltak, itt a földön, sárban, később deszkákon feküdtek az emberek. A láger zsúfoltsága miatt a végén az újonnan jött transzportokat, amíg át nem vitték egy másik lágerbe, a WC-ben és a Waschraumban helyezték el, néha két napra is. Ott még ülni sem lehetett ! A Blockokba kivétel nélkül beesett az eső, hosszú-hosszú hetek teltek el, míg megjavították őket.Július-augusztusban elvitték a lengyel keresztény lányokat, helyettük zsidó lányokat tettek a konyhára. Igy inkább megközelíthető lett a konyha tájéka. Elmondhatatlan az a kegyetlenség, ahogy a lengyel lányok bántak a zsidó Häftlingekkel. Jól megnevelte őket az SS. Ha csak valaki a konyha közelébe ment - természetesen ez nem vonatkozik az Esskommandóra, mely az ételért ment -, ütöttek, vertek. A konyhák gyönyörűen, egész modernül voltak felszerelve, óriási vízfogó medencékkel, mindenütt folyó vízzel, ragyogó tiszta, hatalmas üstökkel. De ennek a szép konyhának nagyon szomorú volt a tájéka. Lesoványodott, éhező Häftlingek dacolva minden ütéssel, veréssel, kotorásztak a hulladékok között egy rothadt burgonya, egy-két káposztalevélért tülekedve.A nők csak a láger területén belül dolgoztak. Lassan megalakultak az egyes kommandók, mint WC - és a Waschraumkommando, Hofkommando, Esskommando, Flickkommando. Gärtnerei, Entlausungskommando, stb. Akik semmilyen kommandóban nem voltak, azoknak kizárólag csak az Appell töltötte be a napjukat. Munkára csak szeszélyből rendelték a nem kommandósokat. Például egy nagyon esős hideg napon jött az utasítás a Blockführerstube-ból, hogy a 3-as Blockból (ez volt az én Blockom) 150 nőre van szükség, kőtöréshez. Senki sem volt hajlandó jelentkezni munkára. A Blockälteste kért, könyörgött, fenyegetőzött, semmi sem használt. Nem csoda, hol voltak már akkor a hzaulról hozott cipők, egy-kettőre megette auschwitzi agyagos sár, mindenkin egyszál nyári ruha volt. Egyszerre csak megjelent egy magasabb rangú SS-tsizt, korbáccsal verte ki az egész Blockot a nagy esőbe. Csak a Blockälteste gárdáját kímélte. Lassan megtudtam, mit jelent Stubendienst-nek, Screiberin-nek lenni.A Stubendienst feladata volt a Block rendbentartása, takarítása, ágyak, illetve priccsek rendbehozatala, a Brotkammer vezetése, ételosztás, az emberekkel elmenni a konyhára az ételes kondérokért. A Schreiberin holmi adminiszrációs munkát végzett, Appellt állított fel. A Blockältestének volt Vertreterin-je, az is régi Häftling volt. Egy ilyen, hogy úgy mondjam Blocktisztikarnak nem kellett Appellre kiállania, ha munkába válogattak, vagy szelektáltak, egyedül járhatott a láger területén, nem csak zárt csoportban mehetett a WC-re vagy a Waschraumba, hanem amikor ezt a szükség diktálta. Mert a Blocklakóknak, a "közkatonáknak", ahogy ők nevezték saját magukat, csak ötös, zárt sorokban volt szabad WC-re menniök, műsoron kívül pedig soha. Lehetett hasmenése, szétrepedhetett a hólyagja, akkor sem. Csak ha merte vállalni a kockázatot, hogy elcsípik, elverik... De mindenki vállalta, hogy kiszökjön a Blockból, hogy a C.R.-re mehessen, hogy beszökhessen egy másik Blockba, ahol hozzátartozája volt.A C-láger közvetlen vezetősége zsidó volt, a német utasítások végrehajtó közege. Az élén állott a Lagerälteste, a következő rang volt a Rapportschreiberin, aki a láger adminisztrációs munkáját végezte, majd pedig a Lagercapo, aki a láger tisztaságáért, rendjéért felelt. A Schreibstube vezetője a Rapportschreiberin volt (Fuchs Gerda pozsonyi lány, egyike a keveseknek, akik a "nagy pozíció" ellenére is abszolut ember maradt, sajnos, úgy hallottam, hogy Auschwitz evakuálásakor nyoma veszett), ő jelentette reggel és délután az Appellt Hasse-nak, majd pedig a későbbi Rapportführerinnek, Hildegard Greesenek. Az Appell nagyon fontos volt. Mindennap ment föl Berlinbe a jelentés, hogy hány Häftling él még azon a napon Auschwitz-Birkenau területén. A Rapportschreiberin munkatársnői voltak a Schreiberinek (az utolsó időben én is a Schreibstube-ban voltam). A láger negyedik zsidó vezetője volt az Arbeitsdienst, ennek a hatáskörébe tartoztak az Arbeitskommandok, munkájukért ő volt felelős. Azaz Auschwitzban senki sem akart semmiért felelős lenni. Ez kb. így nézett ki: A Lagerälteste utasítja a Blockältestét, hogy minden járványos beteget be kell jelenteni, a Blockban nem tartható, át kell adni a Reviernek, ahonnan elviszik az igazi nagy Revierre, Mengele igazi birodalmába, a Bauabschnitt/III-ba. A Blockälteste utasítja a Block orvosnőjét erre, de megjegyzi, szeretné, ha megmentené a beteget, (a felelősség részben most már az orvosnőt terheli). Az orvosnőknek, szegényeknek nagy a felelősségük, hiszen Mengele elsősorban is tőlük kéri számon a dolgokat betegségek terén. Az orvosnő minden igyekezetével menteni szeretné betegét, megkéri a Stubendienstet, gondoskodjék arról, hogy a beteg elkülönüljön a többiektől, külön edénye legyen, stb. (Most már félig a Stubendiensten van a felelősség). A Stubendienst, ha tudja ezt teljesíteni, meg is teszi.A tetoválásnak óriási jelentőséget tulajdonítottunk. Hiszen a tetovált Häftlingeket Schutzhäftlingeknek hívták ! C-lágerben azonban nem tetováltak, mindössze a konyha és a Revier személyzetét tetoválták augusztus folyamán. Valamennyien hogy irigyeltük őket ! Maguk a régiek sem tudták hogy mi a jó és mi a rossz. Hiszen Schutzhäftlingeket is vittek gázra, de tény volt, hogy a régiek közül aki megmaradt, az mind tetovált volt. És a Schutzhäftlingek kaphattak otthonról a svájci Vöröskereszt útján csomagot, sőt valamikor régen még levelet is kaphattak. Nekünk ugyan már abszolut semmilyen otthonunk nem volt, de valahogy azt hittük, ha tetoválva leszünk, akkor egyszeriben tudomást szerez rólunk a világ. Így gondolkodtunk körülbelül: ha már névtelenek vagyunk, akkor legalább számunk legyen, ez mégis valamilyen elkönyvelést jelentett. Augusztusban valóságos tetoválási psychosis ütött ki a lágerben. A Sonderkommandos férfiak, a Kanadások semmi értéket sem kíméltek volna, semmit sem sajnáltak volna, ha elérik a Politische Abteilung-nál, hogy valaki hozzátartozójukat tetoválják. Aztán láttuk, mindegy. Még a kora ősszel elvitték a C-lágerből a tetováltak nyilvántartási lapjait, valószínűleg megsemmisítés céljából, tehát már ők sem voltak nyilvántartottak.A nyár folyamán a szelektálás még csak szórványos volt. Előfordult, hogy Appell közben itt-ott kiszedtek embereket. Sok volt a munkára valóválogatás. A szelektálás miért is lett volna fontos, Mengelének nem volt sürgős, tudta, előle senki nem menekülhet. Először tehát az erőseket válogatták ki munkára, a salakja visszamaradt. A C-láger lassan-lassan a gyengék és idősebbek lágere lett. És a tizenkét-tizenhároméveseké. A 8-as Blockban voltak ezek a gyerekek. Valamivel többet kaptak enni mint a felnőttek. De aztán egyszer elvitték őket, állítólag könnyebb munkára. De én még nem találkoztam egy tizenkét-vagy tizenháromévessel, aki Auschwitzban volt... Az erőseket tehát elvitték a C-lágerből. Igaz, az állandóan befutó transzportok gondoskodtak friss anyagról. Alighogy bejöttek az utolsó magyarországi transzportok, elhozták a lodzi gettót, mintegy 80.000 zsidót, majd Theresienstadtból hoztak cseheket, franciákat, hollandokat, volt egyszer egy olasz transzport is, ősszel pedig ismét Szlovákiából hozták be a még ott szerencsésen megmenekülteket.Milyen is volt egy nap a lgerben, milyen volt az élet ? Kezdjük az éjszakai kávéosztással. Igazán éjjel volt még amikor kávéért kellett menni, egy vagy két óra. A kondéroknak ugyanis ki kellett ürülniük, hogy hozzákezdhessenek a déli leves főzéséhez. Voltak Blockok /a konyha közvetlen közelében/, ahol már reggel nyolckor megkezdődött az ebédosztás, hogy az esti, illetve a délutáni feketéhez vagy teához felszabaduljanak a kondérok... Ötkor hajnalban, sőt nyáron még korábban is, kint kellett lenni Appellen. Ez eltartott órákig. Ezután vagy azonnal be kellett menni a Blockba, mert "Blocksperre" volt, vagy pedig kint kellett lenniök az embereknek a levegőn. Rendszerint esős időben kint hagyták őket, rekkenő melegben pedig beterelték a szerencsétleneket a naptól átizzott fabarakokba, fel a kójákra, ahol 10-14-en szorongtak egy kis férőhelyen, egymás izzadtságában fürödve. Kezdődött az ebédosztás. Délután három órakor ismét Appell volt, kb. hatig. Appell után volt a kenyér és a Zulage kiosztása. Ez jelentett még egy órai ácsorgást. Aztán vissza a kójára. Az Arbeitskommandoknál ez annyiban változott, hogy az Appelleken kívül nem a csorda között voltak, hanem elszéledtek munkahelyükre. Nehezen, komolyan dolgoztak, de legalább viszonylagos szabadságot élveztek és több alkalmuk volt organizálásra.Ó, azok az Appellek! Állni vagy térdepelni égető napon vagy hideg esőben. Nagyon gyakran térdepeltünk. A láger létszáma állandóan 30.000 körül mozgott. Megtörtént, hogy hibásan számolták le az Appellt, minus vagy plus mutatkozott. Ilyenkor, az átszámolásnál az egész lágernek térdepelnie kellett. Egy ízben, emlékszem, egy spanyol nő, aki a magyarországi transzportokkal került Auschwitzba, egy Appell alkalmából - válogatástól félt - elrejtette egy szalmazsákba leányát. Nem tudom, mi indíthatta erre, hiszen tudta, hogy Appel közben elrejtőzni, elbújni nem lehet, a láger létszámának meg kell lennie. Délutántól este tizenegyik térdepeltünk, először, amíg megtalálták a lányt, tovább aztán pedig büntetésből. Az egész SS-női tisztikar kivonult ez alkalommal, keresték az eltűntet. Hogyne, hiszen eltűnt egy zsidó-Häftling, hogyan jelentsék ezt a berlini központnak, nem szabad senkinek sem hiányozni, csak azoknak, akiket a gázba küldtek. Ó, azok az Appellek ! A C-láger és a szomszédos D-férfiláger között futott el a lágerstrasse, ezen az úton mentek az újonnan jött transzportok a fürdő, a valóságos és az álfürdő felé. Ott álltunk és némán néztük, hogyan vonulnak el, még mitsem sejtve, emberi külsővel, rendesen öltözve, nők, férfiak, gyerekek, öregek, fiatalok. Hátizsákokat cipeltek, batyukat. Hogy szerettünk volna odakiáltani: hagyjátok a csomagokat, legalább utolsó utatok legyen minden teher nélkül, úgyis hiába minden, hiába szorongatod valaki kedvesnek a fényképét magadnál, hiába vannak emléktárgyaid, amiket azt hiszed, magadnál tarthatsz, hiába szorítod kisgyereked fejét kebledhez, ahogy karodon viszed. Hiába, hiába, hiába.... Nagyon sokszor közvetlen a menet után megjelentek a nagy teherautók. Az út keskeny, nem lehet kitérni, az emberek rémülten futni kezdenek, az autók utánuk. Hajszolják az embereket. Kis tréfa... Ilyenkor a borzalom terjengett a láger felett, felrázott fásultságunkból minket az elfásultakat.Ó, azok az Appellek ! Egyszer, a Lagerstrassen messziről egy gyerekkocsisor közeledett. Mindenkinek a szíve akart kiugrani a helyéről... Közelebb jött a sor, csak paplanokat hoztak az Unterkunft részére. Végülis csak nem hagyhatták kárbaveszni ezeket a kis kocsikat, amelyek mindenikéhez ezer és ezer édes emléke fűzödhetett minden anyának, valamire csak fel kellett őket használni azután, hogy üresen maradtak a brezinkai halálkamra udvarán...Felzaklatott a látvány, sírtunk, aztán ment tovább az élet a lágerben. Milyen különös, hogy ezt lehet mondani: ment tovább az élet. Pedig így volt. Különösen este hat után indult meg az élet. Az Arbeitskommandokban lévők, a pozícióban lévők, de csak a közönséges kójalakók is, kijátszva minden akadályt, tolultak a drótok felé... A Lagerstrassen túl volt a D-férfiláger, a másik oldalon pedig az úgynevezett cseh Familienlager, majd pedig később női láger, miután a cseh zsidókat evakuálták... Mindenki, aki tehette, futott a drótok felé. Vagy valaki testvér, rokon élt a dróton túl, vagy pedig egy kochany. Kochany volt a kedves, a szerető. Töméntelen olyan eset volt, hogy az ismerettség a dróton át kezdődött és az illetők soha nem is jutottak közelebb egymáshoz, a férfinek nem volt módjában bejárni valamilyen kommandóval a C-lágerbe. A kochany kenyeret, margarint, szardiniát, csokoládét, mazsolát, diót, sok-sok mindent dobott át a drótsövényen. Kedves küldte a kedvesnek... Csomagok, levelek röpültek át a dróton, szerelmek születtek, szerelmek múltak el, újak támadtak. Néha csak napokig tartott a szerelem.. A kochany csinosabb nőt látott meg, vagy a nő talált jobb "állású" barátot. Olyat, aki a rampánál dolgozott vagy kanadásat, Sonderkommandóst (akik a krematóriumban dolgoztak), ezek többet tudtak adni és egy ilyen kochany életet jelentett. Mert azok, akik nem tudtak pótlást szerezni a láger ellátása mellett, 2-3 hónapon belül muzulmánokká lettek. És a muzulmánokra a gáz várt. A muzulmán fogalmát nemcsak a csonttá és bőrré való lesoványodás jelentette. A muzulmánoknak bélyegezték a piszkosakat, a rongyosakat is, de természetesen főképpen a soványakat. A láger jelszava a németek részéről így hangzott: Sei dick, schön, sauber und gut angezogen." Hogy mi módon lehetett ezt elérni, arról nem nyilatkoztak. Organizálj, ez volt a másik jelszó... Kavargó, nyüzsgő világ volt a drótsövényeknél. Az ilyenkor fel-feltörő életérzést még csak fokozta a veszély. Mert bármely pillanatban megjelenhetett egy Blockführer husánggal, hogy elkergesse az embereket. És a menekülés elég nehéz volt. Mert a drótsövény előtt mély, széles árkot ásattak, kb. csak minden tíz méter után volt egy kis töltés, amely egészen a drótig ment. Aztán ott voltak a megfigyelőtornyok, soha nem lehetett tudni, mikor süti el a Posten fegyverét. Nem egy esett ily módon áldozatul. És mégis, a nők élni akartak, mégha esetleg azonnali halál is fenyegette őket.Az Appellnek itt-ott voltak örömei is... megszólalt egy különös szirénabúgás (nem légiriadót jeleztek, annak más volt a hangja, különben ottlétem alatt mindössze háromszor vagy négyszer volt légiriadó). Szökést jelentett a sziréna. A búgások számából tudni lehetett, hányan szöktek meg. Elég gyakran fodultak elő szökési kísérletek, nem tudom, koronázta-e siker valamelyik szökést. Ilyenkor az egész láger állva maradt, SS-legények a vérebekkel nekiindultak a keresésre. Miért is örültünk? Hiszen tudtuk mi vár rájuk, ha elfogják őket. Mégis örültünk, mert reméltük, sikerül a szökés. Valaki kiszabadul ebből a pokolból. Úgy tudom, a politikai Häftlingekre golyó várt, a zsidókat felakasztották. Nem egy akasztás történt az idő alatt, míg Auschwitzban voltam. Nőről csak egyről tudok, aki megkísérelte a szökést. Malának hívták, vagy lengyel volt vagy szlovákiai. Egy cseh férfifogollyal szökött meg. Visszahozták őket. Úgy beszélték, ezeket különösen szigorúan büntették, mert földalatti politikai szervezkedésben vettek részt. Malát napokig étlen-szomjan bunkerben tartották, aztán jött a gáz. Hogy mennyiben volt hiteles a forrás, azt nem tudhatom. De hogy kellett lennie egy titkos szervezkedésnek, annak bizonyítéka az egyik krematórium felrobbantására irányuló kísérlet. Ez már ősz felé történt, feltételezem, a front alakulása adta meg erre a lökést. Ha pedig tudtak a front alakulásáról, kellett egy kapcsolat a külvilággal. A robbantási kísérlet megtörtént, a gázosítás folyt ugyan tovább, de jelentősége volt. Először is úgy tudom, a nagy zavarban sikerült egynéhánynak sikerrel megszöknie, elég sok SS veszítette az életét és legelsősorban: lázadást jelentett. A gázosítás november 1-én szűnt meg. Akkor jött az utasítás Berlinből: stop. Hozzákezdtek a gázkamrák és krematóriumok lebontásához. Ezt azért tudom határozottan, mert Zittauban beszéltem azzal a szlovákiai férfivel, aki egy ilyen eltakarítás-kommandónak volt a Capoja. Az utolsó szlovákiai transzportok aznap futottak be Auschwitzbe, ezek is részt vettek az eltakarítási munkálatokban. Különösen tragikus volt, hogy ennek a férfinak, aki egy ilyen kommandó Capoja volt, feleségét és négyéves kisfiát három héttel a gázosítás megszüntetése előtt hozták be Auschwitzba... Ez az ismerősöm leírta nekem a gázkamra és krematórium berendezését, de arról hitelesen mégsem szólhatok, nem láttam. És ezek a leírások eltérőek.A napok úgy sorakoztak a lágerben egymás mellé, mint nehéz ólomdarabok. Kábultan, gondolatok nélkül élt az ember. Emlékezem, az első hónapokban még a nekem legkedvesebb arcokat sem tudtam felidézni. De nem voltunk mindig szomorúak, még nevettünk is. A krematóriumnak becenevet adtunk: kremcsi lett belőle. Egyre és egyre fásultabbakká lettünk. Olyan mindennapi látvány lett az, hogy embereket elvisznek a soha viszontnemlátásra. Ha a lágerben született kisbabákat két nap után "előre" vitték a kapuhoz, tudtuk mi vár rájuk és előzőleg mégis megnéztük őket el-elgyönyörködve, amint ott feküdtek valamelyik ápolónő karján, aki vitte őket a kapu felé. Mert gyerekek születtek a lagerben. Nem egy terhes asszony csúszott át az állomáson a szortírozásnál. Rettentő körülmények között, a kóján megszülték gyermekeiket, két napig náluk hagyták utasításra, aztán elvették tőlük. Gyereket rejtegetni nem lehetett.Folyt a létért való harc, küzdelem, a gyengébbek, a tehetetlenebbek rovására. Vagy én maradok felül, vagy engem tepernek le. Ez volt a törvény. Pokolibbat az SS már nem is agyalhatott ki, amikor megteremtette a pozíció-rendszert. Mert mit is jelentett pozícióban lenni ? Vegyük az én példámat, aki Schreiberin voltam. Nekem módomban volt a reggeli és esti feketéből vagy teából annyit eltenni, amennyire megítélésem szerint szükségem volt. Ugyanekkor ezer ember élt a Blockban, akik néha talán még a kenyerüket is odaadták volna egy korty italért, vízért. És nem lehetett rajtuk segíteni. Adhattam tíznek, húsznak, de ezernek nem. Ha rossznak éreztem magam, az a gondolat csábított, hogy engedem, álljon másvalaki a helyemre, én megyek kójalakónak. De az én helyemre csak egy állhatott, még mindig nem volt segítség az ezer ember részére. Akkor miért ne legyek én az az egy, ha már ilyen szerencsém volt, miért kerüljek én a kerekek alá? Így volt ez mindennel. És csodálatos, az SS ezeknek a pozícióban lévő zsidóknak elég sok könnyítést tett, csaknem emberszámba vette. Valószínűleg azért, mert úgy vélték, hogy az így előnybe részesítettek a kezükre fognak játszani. De ebben csalódtak, mert mindennek ellenére, minden igyekezetük mellett sem tudták teljesen kiirtani a bajtársiasságot. Nem siettek bejelenteni a ragályos betegeket (nagy volt a skarlátjárvány és hosszú ideig nem volt járványkórház, ezeket egyenesen gázba vitték, később gyógyították), nem árulkodtak. Ez volt az általános. Kivételek azonban mindenütt vannak és ezek a kivételek nálunk is megvoltak.A pozícióban levők szabadon járhattak, kelhettek a láger területén, nem voltak kitéve kéthetenként az Entlausung pokoli gyötrelmeinek, kendőt hordhattak hivatalos engedéllyel kopasz fejükön. Életünk a többiekéhez képest fejedelmi volt. Csak a lelki gyötrelmek voltak egyformán nehezek, elviselhetetlenek.Az Entlausung külön fejezete a lágeréletnek. Kb. kéthetenként került Entlausungra minden Block. Az első időben Auschwitzbe, vagy Brezinkára kellett menni, később aztán a lágerben a legutolsó blokkot rendezték be fertőtlenítőnek. A Block lakói már kora reggel a fertőtlenítőhöz mentek, ekkor hozzákezdtek a Block fertőtlenítéséhez, egy darabka rongy nem maradhatott benn. És ugyancsak a Häftlingeknél sem maradhatott egy darabka rongy sem. Nem volt elég, hogy órák hosszat kellett kint várakozni (az időjárásra való tekintet nélkül), a fertőtlenítő előtt, míg az ötvenes csoportok sorra kerültek, nem elég az egész napi ácsorgás minden élelem nélkül, még az volt a ráadás, hogy minden, de minden, amit a Häftling szerzett, odaveszett. Egy Häftlingnek ugyanis hivatalosan csak az lehetett a birtokában, amit a fertőtlenítésben kapott piros csíkkal jelölve. Az indokolás az volt, hogy a többi holmival csak tetűt hoznak be a Blockba. Ez nem volt igaz. Tetűt javarészt a fertőtlenítőben szerzett az ember. Úgy is hívtuk a fertőtlenítőt: tetűelosztó központ. Nem egy olyan esetről tudok, amikor egy abszolut tiszta Häftling tiszta ruhája helyett tetűktől hemzsegő ruhát kapott. A tulajdonképpeni mélyebb "erkölcsi" alapja ezeknek a fertőtlenítőben történt elkobzásoknak az volt, hogy a zsidókat le kell szoktatni gyűjtőszenvedélyükről és vagyont harácsoló hajlamukról. A gyűjtőszenvedélyről és vagyont harácsoló hajlamáról, mert volt egy fogkeféje, egy kése, darabka szappanja, törülközője, vagy csak rongya, amely törülközőnek szolgált, kanala, fejkendője. Ezt mind, mind elszedték. (ki látott már tetves kanalat, vagy fogkefét ?) Ha valakinek volt kochanyja, az utánpótlás egyszerű volt, a Bekleidungskammerekben rengeteg sok volt a holmi, az is elég volt, ha egy barátnő vagy rokon dolgozott egy ilyen Bekleidungskammerben, az adott mindent. De én ismertem olyanokat, akik kenyerüket adták oda egy kanálért, egy hajfésűért. Ez ismétlődött minden két-három hétben. Aki nem csinálta ezt végig és nem látta, nem tudja elképzelni egy ilyen Entlausung pokoli képét. És hány esetben százan és százan nem kaptak ruhát, fehérneműről már nem is beszélek, mert a gyenge anyagok széjjelmentek fertőtlenítés közben. Ezek a szerencsétlenek takaróba tudták csak csavarni meztelen testüket. Pedig Auschwitzban már a szeptemberi hajnalok is nagyon hűvösek voltak, nem szólva az októberről. Itt megint kiütközött a pozícióban lévők helyzete. Mi a fertőtlenítés végén mentünk be a tusok alá, ruhánkat fertőtlenítették, néha még azt sem, és visszakaptuk mind egy szálig. El is lehetett bliccelni, én magam a lágerben csak egyszer voltam a fertőtlenítőben.Az esték kísértetiesek voltak a lágerben. Amerre csak a szem ellátott, messze, messze, amerre csak láger volt Auschwitz-Birkenau területén, a drótsövényen villanyok égtek, a drótokba magasfeszültségű áramot bocsátottak. Sokan lettek így öngyilkosok, hogy nekimentek a drótnak. Kísértetiesek voltak az esték, különösen, ha transzportok érkeztek. A befutó szerelvények éles szirénabúgással jelezték jöttüket. Szívbe, velőbe hatolt ez a szirénabúgás. Pár órán belül felcsaptak a lángok, vérvörösre festették az égalját. Én a Schreibstubéban aludtam, csak pár lépést kellett tennem onnan, hogy meglássam a lángoló ég alját. És szállott a füst, feketén, sűrűn, bűzösen. Azt mondják, az esti szortírozások sokkal, de sokkal több áldozatot követeltek, mint a nappaliak. Igaz, nappal is előfordult, hogy egészségeseket is a másik oldalra küldtek, ez attól függött, milyen parancsot adott ki a lágerkommandant (sajnos, a nevét elfelejtettem), hány százaléka a transzportnak jöhet be élve a lágerbe. Szörnyűek voltak az esték, ilyen estéken, éjjeleken nemigen aludtunk, beszélgettünk és a régiek, a 42-es deportáltak beszéltek. Úgy tűnt fel nekem, mintha az első észak-amerikai telepesek beszélnének unokáiknak azokról az időkről, amikor még az indiánok még megskalpolták a fehérembert... A régiek meséltek és amiket meséltek, szörnyű volt. És szörnyű volt a fásultság, a közöny, ahogy beszéltek ezekről a dolgokról. A mi helyzetünk paradicsominak tűnt fel az elmondottakhoz viszonyítva. Akkor még Auschwitzban hatalmas vérebekkel kísérték a munkába való kivonulókat, mindennap ötvennel, százzal kevesebben tértek vissza, ezreket ütöttek agyon fahusánggal, tépettek szét a vérebekkel. A hygiéniai viszonyok még ilyenek sem voltak, dühöngött a Flecktifusz, keveset lehetett elrejteni, a többit mind-mind gázra vitték. Télen térdig érő hóban kellett Appelt állni. A szerencsétlen Sonderkommandosokról esett szó, akiket kényszerítenek munkájukra, a vak sors vetette ide az embereket, állítólag különösen orvosokat kedveltek erre a munkára. Nem egyszer történt, hogy egy-egy Sonderkommandós saját anyját, testvérét, gyerekét, kedvesét dobta be a kemencébe. Egy nagyon szomorú történetet szerettek elbeszélni. Az egyik Sonderkommandós a menyasszonyát lelte meg az elgázosítottak között. Sikerült valahogy elrejteni és amikor az aznapi munka lezajlott a krematóriumban, lócára helyezte az elpusztított kedvest, gyertyát gyújtott a feje fölé, zöld ágakkal vette körül. Talán kis enyhülést adott neki ez a végtisztesség. Azután végzett magával. Úgy beszélték, hogy a Sonderkommandósokat idővel leváltják és nagyon kevés kivétellel gázba küldik. Folyt a szó letűnt és jelen borzalmakról, a véres mesét a krematóriumok lángja festette még pirosabbra.Két rettenetes éjjel kísért még mindig és kísérteni fog életem végéig. A cigányláger és a cseh Familienlager kiürítése. Először a cigánylágerrel végeztek. A fiatalokat munkára, az öregeket és gyermekeket kivétel nélkül gázba vitték. Egy éjjel történt. Már napokkal előbb rebesgettek róla, aztán be is következett. Szívszorongva figyeltük a nehéz teherautók zúgását, jöttek-mentek, nagyon sűrűn fordultak a láger és a gázkamra között. Egymásra dobott testeket vittek a gáz felé. Szívbe markolók voltak a sikolyok, a segélykiáltások... A cigányláger jobbra tőlünk a második láger volt, az éj csöndjében áthatoltak hozzánk a hangok.Aztán jött a cseh-láger. Elvitték a munkaképeseket, ott maradtak az öregek és fiatalok (mindkét láger Familienlager volt, családok éltek együtt!). Ezeknek a sorsa még kegyetlenebb volt. Nem egyszerre ért véget kínlódásuk. Először rájuk fogták, hogy hastifusz ütött ki közöttük. Micsoda lelki gyötrelmet jelentett ez, mert hiszen tudták, mi vár egy olyan lágerre, ahol nagyméretű járvány van. Legyen az igaz vagy csak ráfogott. Enni alig kaptak valamit, szörnyen éheztek. Mi a drótokon át nyújtottunk nekik némi segítséget. Tülekedtek a Lagersuppe-ért, egy-egy nyelésért. Kabátjaikat, szvetterjeiket, egyéb dolgaikat dobálták át a mi lágerünkbe kenyérért könyörögve. Nem kellett már a ruha, nem kellett semmi, csak még egy kicsit enni addig, amíg lehet, amíg nem jön a gáz. Már nem is emberek voltak azok, akik ott ténferegtek a drótok körül.És egy ilyen járvány-mese után fogták rá a C-lágerre, hogy hastifusz járvány ütött ki. Nem volt járvány, itt-ott szórványosan előfordult egy-egy eset, de azt mondják az orvosnők, inkább csak nagyméretű hasmenés volt. Elkezdődött a suttogás, a lágert üríteni fogják. És hogy egy ilyen láger kiürítése mit jelent, azt tudtuk. Hogy csak a lelki kínokat akarták fokozni ezzel, az valószínű. De sikerrel játszották meg. Annyira komolyan, hogy egy pár újonnan befutott transzport nőit nem a C-lágerbe hozták, holott ez volt a transzportláger, hanem a szomszédos, akkor már nem cseh Familienlagerbe, hanem női lágerbe vitték. Egy-két hétig elmondhatatlan dermedtségben éltünk. Hildegard Greese, a Rapportführerin, allítólag kézzel-lábbal védte a lágert. Neki ez hatalmi pozíciót jelentett. Lehet, hogy csak tréfa volt, lehet, hogy véres valóság és Gresse közbenjárására sikerült megmaradnia a lágernek. Ekkor általános végbélvizsgálatot hajtottak végre. Nem tudom, minek nevezzem ezt, egyik oldalon ott fenyegetett a gáz és a másik oldalon hatalmas apparátussal indították meg a vizsgálatokat. Nem csak zsidó Häftlingorvosok dolgoztak, német SS katonaorvosok is. Hetekig tartott ez a munka, mintha mi sem lenne fontosabb annál, találnak-e bacillusokat az exkrementumban vagy sem.Nehéz úgy beszélni a lágeréletről, hogy meg ne említsem azt a szeretetlenséget, ahogy bennünket a már ott élő lengyel és szlovákiai zsidó-Häftlingek fogadtak. Több volt ez mint szeretetlenség, ez már gyűlölet volt. Miért ? A kérdést nem lehet olyan egyszerűen elintézni: rosszak voltak - és kész. Persze, sokan voltak közöttük rosszak, de aki rossz, az mindenütt rossz. Ez nem speciális a lágerre nézve. De igaz az, saját tapasztalatból tudom, hogy a láger állattá süllyeszt, közönyössé tesz a mások fájdalma iránt - bizonyos mértékben. Az SS minden eszközt felhasznált a legalantasabb ösztönök felpiszkálására. És nem játszott utolsó szerepet a környezet, ahová a zsidó-Häftlingek belecsöppentek. A lengyel és német keresztény bűnözők közé, rablógyilkosok közé. A "zöldwinklisek" közé. (Ezek voltak a bűnözők, fekete winkli jelölte meg az Aso-kat, asoziale Elemente; prostituáltak, stb... piros winklijük volt a politikai foglyoknak). Ezek voltak az urak, a parancsolók, ezeken múlott ezer és ezer esetben élet és halál. Éveket nem lehet eltölteni úgy, hogy a környezet ne hagyjon nyomot, még hozzá olyan embertelen életfeltételek mellett. Megértettem a régiek szeme pillantását, ha egy-egy Blockälteste elé odaállott egy újonnan jött valami panasszal; ez állott a pillantokban: én a füvet rágtam éhségemben, te terített asztal mellett ültél, én a hajnali derengésben vérebek között mentem követ hordani, épületeket széjjelszedni, te akkor még puha párnák között feküdtél, ápolt, tiszta kezekkel ültél irodában, vagy hófehér kórteremben ápoltad a betegeket. Engem durva SS kezek vizsgáltak meg pontos anatómiai alapon, hogy szűz vagyok-e még, neked rendre férfiak csókoltak ugyanakkor kezet. Te csak most kezded itt élet- és halálharcodat, én két és fél éve, esetleg még több, élek a pokolban. És mindenekelőtt: ott éltek évek óta, itt-ott beszivárogtak hozzájuk hírek a férfiak révén, akik valamilyen úton-módon kapcsolatot tartottak fenn a külvilággal. Egy olyan kép rajzolódott ki előttük, hogy talán, talán már nem tart sokáig. És ekkor kezdtek befutni a magyarországi transzportok. Micsoda keserű csalódást kellett érezniök, hogy a szabadulás helyett íme még mindig és egyre újabb áldozatok jönnek, soha, soha nem lehet vége ennek a pokolnak, alvilágnak. Érdekes dolog volt ez a régiekkel. Ha néha beszéltem velük a szabadulás lehetőségéről, kivétel nélkül azt mondták: nem, nem hagynak bennünket életben, túl sokat láttunk, túl sokat tudunk. Néha meg hittek, reméltek. És ezt a hitüket, reményüket vesztették el, amikor mi megérkeztünk. Érthető elkeseredésük, mely gyűlölködésbe csapott át. Hiszen ez: Menschlich, allzu menschlich...Tapasztalatom szerint a fásultság, a közöny, a durvaság arányban volt a szenvedések, az itt leélt évek számával. A lengyel zsidóság többet szenvedett mint a szlovákiai, az tehát még sokkal közönyösebb lett, kegyetlenebb, hogy kimondjuk ezt a szót. Viszont, amikor behozták a lodzi gettót, láttam azt a mélységes megindultságot, ahogyan azokat fogadták a régiek. Meg volt ennek is a magyarázata. Ezek már öt évi gettóbeli szenvedések után érkeztek Auschwitzba. Ezek már akkor szenvedtek, amikor a szlovákiai zsidóság nem tudott Auschwitzról, SS-pribékek korbácsáról. Tehát rosszaságról, kegyetlenségről a szó normális életben használt értelmében nem lehet szó. A lágerbeli viselkedést a láger termelte ki és dühödt, eszeveszett, szadista SS-agyakból indult ki minden. (Azért beszélek lengyel és szlovákiai régi Häftlingekről, mert én Auschwitzban főleg ezekkel találkoztam).Számomra sokkal keserűbb volt az, hogy az újonnan jöttek egy-kettőre felvették a régiek tempóját, életfelfogását erkölcsök és egyebek tekintetében. Egy pár hónap kevés volt, kevés kellett, hogy legyen a süllyedéshez. Csodálatos dolog a lágererkölcs. Itt nem csak a szexuális életet kell gondolni, az élet minden egyéb megnyilvánulását is. Teszem föl, ha megtetszik valami, elveszem, mégha a nálam gyengébbnek, védtelenebbnek nagyon fáj is, elveszem, mert én vagyok az erősebb, én ezt így látom jónak, ez ellen nincs és nem is lehet fellebbezés. Eklatáns példája ennek a következő esetem: rettenetesen megdagadt a lábam, kín volt cipőben Appellt állni. Két kenyéradag árán csináltattam papucsot. A Blockältestém elajándékozta ezt a papucsot a Torwache-nak, akit nagyon szeretett, mert remekül tudott kémlelődni, nincs-e valami veszély, ha például a Blockälteste alszik, vagy olvas, esetleg vendége van. Jaj lett volna, ha ezen egy SS-felügyelő rajtacsípi. Egy ízben ismét nagyon megdagadt a lábam. Keresem a papucsot, hallom, a Blockälteste elajándékozta. Számonkértem tőle. Mindössze ezt a rövid választ kaptam: hja, a lágerben ilyen az élet. Pedig nem is volt könnyű dolog nekem papucsot szerezni. Valóban, hogy jutottak egy és máshoz a nők ? Már mondottam vagonoknál dolgozó férfiaktól, de nem mindenki volt abban a szerencsés helyzetben, hogy jochanyja legyen. Vásárolni viszont lehetett. Mert Auschwitzban minden volt, minden vagy semmi. Az Unterkunft hatalmas készleteket rejtett (különben itt láttam a legszebb paplanokat életemben). A Begleidungskammerek tele voltak mindenfélével, hiszen Auschwitzba hozták be az emberek megmentett vagyonuk utolsó roncsait és ezek a roncsok nem is voltak olyan utolsók. Arany, ékszer, valuta, szebbnél szebb luxusfehérnemű. Az Unterkunftban, a Bekleidungskammerben Häftlingek dolgoztak. Organizáltak és kereskedtek. Szüntelen körforgás volt. Kenyérért vehettél cigarettát, cigarettáért orvosságot, orvosságért cukrot, cukorért szalonnát, szalonnáért... és így tovább, vég nélkül. Organizálni... Egyik legtöbbet említett lágerszó, azt hiszem. Egy Häftlingnek csak az lehetett a birtokában, amit a fertőtlenítőben kapott. De ugyanakkor az SS elkívánta, hogy az emberek tiszták, ápoltak, jólöltözöttek legyenek. Organizáljatok, mondották. De ha valakit rajtacsíptek organizáláson, bestiális kegyetlenséggel büntették meg az illetőt. De ha magát az organizálási folyamatot nem látták, csak azt, hogy a Häftling csinos, jólöltözött, jóltáplált és tiszta, az nagyon tetszett és mintegy példaképül állították a többi elé. Tehát Auschwitzban minden volt és semmi... Auschwitzban minden szabad volt és semmi nem volt megengedve.... Nem volt szabad férfiaknak nőkkel, nőknek férfiakkal szóba állani, de ha ügyes volt a Block Torwache-ja (kapus) és kellő időben tudta figyelmeztetni a Häftlingeket, hogy jön egy "szürke" (SS), akkor a férfi Häftlingek munkájuk helyett nőkkel beszélgetve töltötték az időt. Hozták a híreket, a biztatgatásokat, tudtak néha egy keveset a front alakulásáról, legalább is vélték, hogy tudnak. Elmondhatatlanul sokat jelentett a velük való érintkezés.Minden volt Auschwitzban. Mikor megbetegedtem (iszonyatos szájinfekcióm volt), megtudtam, hogy két és féléve egy férfirokonom él a quarantén-lágerben. Megmentette az életem. Orvosságot szerzett nekem: vitamininjekciókat, vitamintablettákat, cukrot küldött, szardiniát, fehér kenyeret. Ő általa a C-láger Rapportschreiberinje is mindenben segítségemre volt.Ha valami kellett és nem volt, organizálj... seprőket organizálj, hogy tisztán tartsd a blokkot, szappant, hogy mosakodni tudj, meszet, hogy kicsinosítsad a blokkot, hagymát, ecetet, hogy vacsorát főzzél a Blockältestének és lavórt... Organizálj... organizálj...A Schreibstube papírt és ceruzát kért Greesetől. "Warum organisiert Ihrt nicht?" az Unterkunftban van papír és ceruza, ezért a Rapportschreiberin vagy csak valamelyik Schreiberin elmegy az Ungerkunft Häftling-vezetőjéhez. Neki papír kell. Kap, de feltételt szabnak mint mindenütt, mindenért. Teszem fel: a papír ellenszolgáltatásaképpen menj el a nem tudom hányadik Blockba és ott mondd meg a Blockältestének, hogy ezzel és ezzel a lánnyal bánjon rendesebben, mint a többivel, mert nekem tetszik...A Häftlingekkel az SS ritkán állott szóba és kurtán beszéltek. Természetesen, itt majdnem kizárólag a Schutzhäftlingekről van szó; a nem Schutzhäftling csak holmi megszámlálandó vagyontárgy volt. Az SS odaszólt a Schutzhäftlingnek: "hé, Du...". A Schutzhäftlingnek erre vigyázzállásba kellett vágnia magát, kart feszesen testhez szorítani és válaszolni: "Schutzhäfling Nr. So und so meldet sich zur Stelle..."A 15-ös Block volt a Revier. Dr. Mengele birodalma. Tulajdonképpen egész Auschwitz az ő birodalmának számít, mert a Revierben levők aztán a szó szoros értelmében menthetetlenül kezei között voltak. Mengele egy kb. 35 éves férfi lehetett, ragyogó szép megjelenés, délceg tartású, szép, intelligens koponyával. Különös pillantású szeme volt: zöld, néha félelmetesen izzó sárga. Látogatásai mindennaposak voltak a lágerben; olyan izgalom volt ilyenkor mint egy megbolygatott méhkasban. Válogatás nem volt naponta, de elég gyakran jött egy gyáros, aki "kibérelte" a Häftlingeket az SS-től munkára; a válogatást néha csak maga a civil ejtette meg, valamelyik magasabb rangú női SS lágervezetővel, így Gresevel, Drexlerrel, Mandellel; a két utóbbi lágerparancsnoki minőségben volt Auschwitzban. De a leggyakrabban maga Mengele válogatott. Látható öröme tellett benne. Sátáni segítőtársa volt Drexler, ez a rossz, kegyetlen asszony, aki minden neki nem tetsző mozdulatért képes volt elverni a válogatáskor elébe járulókat. Mengele ritkán szennyezte be kezét, ő csak csizmás lábával rugdosta a nőket, mosollyal szép arcán, fütyörészve. Egy-egy rosszul sikerült testalkat megpillantásakor élénken figyelmeztette a többi SS-t és ilyenkor kacagott, kacagott...Pokoli látvány volt az ilyen válogatás. Kint történt a Blockok előtti szabad térségen. Appellt állítottak fel, mindenkinek meztelenül kellett elvonulnia Mengele előtt, a ruhát a bal hónalj alatt tartani, jobb kart a magasba emelni és úgy járulni a legfőbb parancsoló elé. A munkára kiválogattottakat félre állította, az alkalmatlanok vissza mehettek a Blockba. A munkára kiválasztottak ott a helyszínen öltözködtek, ötös sorokba álltak fel és elindultak a kapu felé. Bucsu nem volt. Hány esetben választottak el anyát lányától, testvért testvértől. Ha valaki előlépett azzal, hogy rokona van a transzportban, tegyék őt is oda be, ez már elég ok volt arra, hogy visszamaradjon. Nem lehet egy ilyen válogatást kellőképpen érzékeltetni. A gyors vetkőzésre, majd öltözködésre nógatást, természetesen ütések kíséretében, a lármát, a kétségbeesett jajveszékelést, sírást, az érdes, durva német parancsszavakat: "Hau ab!" "Los, los!..."Különösen ügyelt Mengele arra, hogy ne legyen másállapotos asszony egy ilyen munkára kiválogatott transzportban. A Lagersuppenak meg volt az a hatása, hogy az alsó testet erősen felpuffasztotta; ehhez járult még egy természetes női funkció elvesztése a legtöbb asszonynál. Ilyenkor, ha Mengele valakinél erősen duzzadt alsó testre bukkant, megnyomkodta a hastájékot, melleket, nem csorog-e tej. Ha valahol nem volt tisztában, valamelyik Schreiberinnel - ezeknek mindig jelen kellett lenniük a válogatásnál - elküldötte az illetőt a Revierbe, hogy valamelyik orvosnő vizsgálja meg a delinkvenst, másállapotos-e. Különben ezt az egy magyar szót ismerte Mengele. Minden elébe járuló nőtől megkérdezte kedves mosollyal: "Masallapotos?" Ha a Revierről azzal küldték vissza az illető asszonyt, hogy nincs másállapotban, nagyon gyakran előfordult, hogy Mengele fáradtságot vett, elment maga az illetővel a Revierbe és megvizsgálta. Nem, másállapotos asszonyokat nem szívesen engedett ki karmai közül. Az ikrek mellett, akiken kísérletezett (azt mondták, ezeknek elsőrangú dolguk volt), a terhes asszonyok voltak a vesszőparipája. Gázra szemelte ki őket. És micsoda csalétekkel ! Egy ízben utasítás jött, hogy minden gravidát össze kell írni a lágerben. Jobb bánásmódban lesz részük, dupla kosztot kapnak. Hányan és hányan jelentkeztek, akiknél a terhesség még nem mutatott külső nyomokat...! Hányat írtunk össze, nem tudván, mit cselekszünk. A duplakoszt csábító volt és senki sem sejtette a következményeket. Mengele nagyon precízen dolgozott, figyelme minden apróságra kiterjedt, kitűnően emlékezett vissza arcokra.A nyáron még kevés volt a szelekció; itt-ott szedett ki embereket direkt a Blockokból; állandó válogatásoknak csak a Revier volt kitéve, ahonnan minden nap vittek el áldozatokat. Mengele pontosan tudta, kik lesznek az áldozatai és éppen ezeknél megkövetelte az orvosnőktől, hogy a lehető legjobban ápolják őket. A Revier orvosságot is kapott. Mengele várt, bizonyára gyönyörködött áldozataiban; mert hiszen ki akadályozhatta volna meg abban, hogy ezeket azonnal gázra küldje. Ki emelhetett volna ez ellen vétót ? Senki.A Revierben öngyilkosságot követett el egy húsz év körüli lány; kiment éjjel a Blockból, neki a villanyárammal telített drótnak. Mikor Mengele erről értesült, megdöbbenve kérdezte: "Selbstmore begangen ? Aber arum ? Ein so junges Mädchen..."A Revier, WC és Waschraum tisztaságára naponta felügyelt és nagy lármát csapott, ha a WC gödrök a reggeli órákban még nem voltak leklórozva.Ősszel elhatározták a C-láger végleges liquidálását. Ekkor jött el Mengele igazi szerepe. Szinte önkénytelenül tódul az ember szájára az a hasonlat, hogy talán egy színész várhat így egy nagy szerepre, amelyben igaz lényét, valóját adhatja.Szeptemberben került sor az igazi szelekcióra. Egy egészen egyszerű megoldást találtak a szökések megakadályozására. T.i. egyéb, más válogatások és szelekciók alkalmával ki lehetett bújni: akiknek volt mitől tartaniok más Blockba mentek, a WC-re vagy a Waschraumba; maga a Blockälteste küldte őket. De ősszel, az más volt. A láger baloldali Blockjait kiürítették, valamennyien átkerültek a jobboldali Blockokba. Megkeződött a válogatás. A Block két oldalán lánc képződött a Stubendienst-ből, a Lagerstrasse őreiből, stb. A kettős lánc között futottak el Mengele előtt meztelenül a block lakói. Öt Block szelektálását végignéztem. Ott álltam a láncban és figyeltem. Nem volt a dologban semmi rendszer. Mengele elengedett maga előtt olyanokat, akiknél az eddigi tapasztalatok szerint meg voltam győződve, hogy visszarántja, viszont nem engedett az élet felé szaladni olyanokat, akik a muzulmánság semmi különösebb jegyeit nem viselték. Igen, akiket elengedett maga előtt, azok tényleg az élet felé futottak át a szemben lévő Blockba, a lánc két szára között. Micsoda boldog arcokat lehetett látni és micsoda megrettent, tétova, hinni nem akaró pillantásokat. Akiket nem engedett el Mengele, azokat a szelektált Block kenyérkamrájába húzta vissza. Meztelenek százai futottak el előtte, és ő figyelmesen nézte az elvonulókat, miközben fütyült. Különösen szerette a "Kék Duna" keringőt. Volt eset, hogy elengedte maga előtt az áldozatot, aztán kinyújtotta utána a karját, megragadta nyakánál fogva, visszahúzta és belökte a kenyérkamra ajtaján. Ilyenkor kéjes mosoly volt arcán. Egy esetben egy ilyen visszarántott próbált kisiklani kezei közül. Egy erős mozdulattal belökte a kamrába: "Dorthin gehörst Du!" mondotta. A kenyérkamrába, vagyis a gázba... De ugyanakkor egy már nem is fiatal nőt, akin aznap ütött ki a skarlát, figyelmesen megvizsgált és az egyik Stubendienst-tel a Revierre küldte... Csupa ellentmondás. A Revierben dolgozó orvosnők mesélik, hogy néha beszédbe elegyedett velük. Finoman, udvariasan magas műveltségről tanuskodva beszélgetett. Azután hirtelen, minden átmenet nélkül, a legdurvább hangon lepocskondiázta őket...Volt egy 14-15 éves kislány a C-lágerben. Erősen muzulmán-típus volt, vékony, sovány. Különben feltűnő jelenség volt, emlékezni is kellett a külsejére, vöröshajú, feketeszemű. Mengele négyízben szelektálta, mind a négyszer sikerült kihúzni a kislányt. De Mengele emlékezett rá. Egy ízben bejött a Revierbe, ott találta Juditot, a vöröshajú kislányt. Az ott levő orvosnők és ápolónők mesélték, hogy Mengele megdöbbenten nézett a kislányra. Megsimogatta a haját és nagyon szomorúan, csodálkozva kérdezte: "Du bist noch hier? Ja, aber ich muss Dich doch mitnehmen..." Úgy tudom, hogy a kislány tényleg beleesett a legközelebbi szelekcióba menthetetlenül.Végigszelektálta az egész tábort; a kenyérkamrából aztán egy Blockba gyűjtötték a kiválasztottakat. Ott vártak sorsukra. De Mengele tudta, hogy az így szelektáltak közül mindig ki lehet egy párat húzni. Tudta, de nem volt fontos neki, hiszen a drót közül úgy sem kerülhet ki senki, majd sor kerül mindenkire. Így aztán csaknem mindennap, hogy úgy mondjam: átfésülte a Blockokat és kiszedte azokat, akik ott maradtak de szerinte már nem tartoztak oda. Borzalmas hetek voltak ezek. Egyszerre csak jelenti a kis Läuferin a Blockführerstube-ból, aki mindig kint tartózkodott a kapunál, hogy Mengele jön. Azonnal megütik a gongot, elrendelik a legszigorúbb Blocksperrét. Halálos, rémült csend van az egész táborban, a gyűrű egyre jobban szűkül, egyre nehezebb a szökés, már nem jó rejtekhely sem a WC, sem a Waschrum. Mengele oda is benéz, derékszíjából előrántott, lövésre kész revolverrel.A láger utolsó napjaiban válogatás már nincs. Azokat, akik nem tartoznak semmilyen munkára kiválasztott transzporthoz, csak úgy elviszik. Lehet, hogy a fürdőben még szelektálnak, reménykedünk, hogy talán mégsem mennek egész Blockok gázba. De ez is könnyen megtörténhetik. Amikor válogatás nélkül kérnek embereket, ez rendszerint este történik. Október van már, Auschwitz fölött szünet nélkül szürke az ég, állandóan esik. Sárban, esőben mennek ezrével az emberek ki a kapu felé. A kapu előtt szökni próbálnak vissza a lágerbe; soknak sikerül, sok így veszíti el életét, mert az SS katonák állandóan lövöldöznek azokra, akik szökni próbálnak. Egy nap aztán elviszik a Reviert. A Rollwagenkommando jön be a szomszédos férfilágerből nagy szekérrel. A kommandó 40 emberből áll, kivétel nélkül holland muzsikusok... Ezeket szemelik ki, hogy elszállítsák a Reviert. Esős októberi nap, talán délelőtt tíz óra van. Egymásután jönnek ki a betegek a Revierből, egyszál hálóingben, rózsaszínben, kékben, zöldben, mezítláb, szegény, üde kis színfoltok Auschwitz mindent beborító októberi szürkeségében. Lebegő hálóköntöseikben úgy hatnak mint régi mesekönyveinkban az angyalkák. Felteszik őket a szekérre.... Volt egy-két ismerősöm a hollandusok között, tőlük megtudom másnap, hová vitték a betegeket. Lerakták őket a gázkamra udvarán, kicsit várniok kellett, hogy a hálóingeket - azokért kár volna - kihozzák és ők elszállíthassák a ruharaktárba.Október 26-án mentem el Auschwitzból egy 500-as transzporttal. De még volna egy és más mondanivaló Auschwitzról.Beszélnem kell a nagy hangversenyről, amit egyszer a C-lágerben rendeztek a zsidó Häftlingeknek. A lágerben volt egy Häftlingzenekar, kitűnő felszereléssel. A mi lágerünkbe természetesen nők jöttek be. Vasárnap délelőtt volt. A láger häftlingjei utasítást kaptak, hogy "csinosítsák" ki magukat. Ha ez nem volna nagyon-nagyon szomorú, jót lehetne nevetni rajta. A lágerben a legtöbb nő rongyokban jár, lábuk vagy egészen átlátszóan vékony, vagy hihetetlen mértékben püffedt, lázasan égő szemek, az auschwitzi élet pokla tükröződik bennük, kiütésekkel teli cserepes ajkak. A Blockokat tisztogatják, söprik a Lagerstrasse-t, az 5-ös Block előtt, ahol az Unterkunft van, dobogót építenek, letakarják szőnyegekkel. A láger tuls- végén levő blockokból előretömörülnek az emberek, leülnek a Blockok elé, a Lagerstrasse szélére. Megérkezik a zenekar, elhelyezkednek az ünnepélyesen feldíszített dobogón. Szemben velük Greese helyezkedik el még egy néhány SS-el. A Häftlingek játszani kezdenek. Ott ülünk harmincezren egy kis helyen összezsúfolva, nagyon kényelmetlen ülőhelyzetben, a nap iszonyatosan éget, lehet 35-40 fok. Árnyék nincsen sehol, az agyagos föld még százszorosan veri vissza a nap vakító sárgaságát. Ott ülünk a gázkamra és a krematóriumok árnyékában és zenét hallgatunk. Gresse "kedveskedni" akar a magyarországi Häftlingeknek, magyar vonatkozású dalokat rendel. Egy magas, szőke Häftling-nő tüzesen énekel: Die Julischka, die Julischka aus Buda-Budapest... Olyan arculcsapás, megalázás ez a hangverseny, ilyen meggyalázottnak még az Aunában sem éreztem magam, amikor először kellett meztelenül sétálgatnom kíváncsi, kutatószemű SS-legények előtt.Még a "sport"-ról is beszélnem kell, a sportról, amely büntetés. A női lágerben enyhék az ilyen "sportok". Egyszer-kétszer végig kell futni a Lagerstrassen, mindkét, a magasba emelt kézben elég nehéz kővel. Egyszer a Schutzhäftlingek sportoltak így, Greese biciklin ment mellettük, a futásban azőa tempója után kellett igazodni, egy kis, erőshangú síppal ritmusban sípolt hozzá. Ezt a büntetést azért mérték ki, mert a Häftlingek szabadon kószáltak a láger területén, a Blockältesték nem tartották be kellőképpen a Blocksperrét.A férfiak sportja, az más volt. Nekem nem volt módomban látni, de a Rapportschreiberin, aki hivatalos minőségben mehetett be a férfilágerekben, nem egyszer jött úgy vissza egy-egy ilyen útjáról, hogy a látottaktól eliszonyodva, arcát kezével eltakarva rogyott le egy székre. A férfiaknál egy-egy ilyen "Sport" egészen más volt. Békaugrásban kellett végigmenni az egész Lagerstrassen, puskatus ütések közben, vagy elnyúlt testtel végigkúszni a Lagerstrassen, oda-vissza, oda-vissza, a port nyelve, égő napon. És más, ehhez hasonló sportok. Hogy a férfiakat verték, arról maguk a férfiak nem szívesen beszéltek. Hiszen olyan megalázó volt ez emberi mivoltukra. Emlékezem, nővérem fiával véletlenül találkoztam Zittauban. Az első kérdésem ez volt: vertek, Tomikám ? Azt válaszolta, nem. De nagyon bizonytalanul és tétován nézett el mellettem valahová a messzibe. Nagyon jól ismertem ezeket a nézéseket és ... három foga is hiányzott elől....Október 26-án hátat fordíthattam Auschwitznak. Körülbelül két héttel Mengele "őszi nagytakarítása" előtt két civil jött a C-lágerbe, Zittauba kerestek 500 nőt munkára. Én is beálltam. Ha csak civil válogatott egyedül, ez nem jelentett olyan nagy izgalmat, nem kellett meztelenre levetkőzni. És úgy gondoltam, hogy egy ötszázas transzport aránylag jó is lehet, mindenesetre egyszerűbb elhelyezni, élelmezni mint ezret, kétezret. A megválás Auschwitztól nem volt minden izgalmak nélkül. Azt hittük, Mengelével már nem találkozunk. De tévedtünk. A fürdőben álltunk teljesen lemeztelenítve, éppen úgy mint amikor megérkeztünk Auschwitzba elvettek mindent tőlünk, amit nagy nehezen beszereztünk a lágerben. Sokáig álltunk ott és vártunk, nem értettük, miért. Egyszerre aztán híre futott, jön Mengele.. Később tudtuk csak meg, hogy egy ilyen, a gyáros által kiválasztott zárt csoportból Mengelének már nem volt joga senkit sem kivenni. Akkor még nem tudtuk. Az izgalom így érthető volt. Mengele belépett. Elmondhatatlan rettegés vett mindenkin erőt. Nem lehetett bennünket lecsillapítani. Az SS-nők, a fürdő Capoja ordítoztak, ütlegeltek, leírhatatlan volt a zaj. Semmi sem használt. Ekkor Mengele letérdepeltetett minket. Odaállott a sorok elé felemelt, ütésre kész korbáccsal. Semmi szép, semmi jó nem irthatja ki belőlem ezt a képet: ott térdepel ötszáz meztelen asszony Mengele előtt; most már senki sem mer mukkani, szinte hallani, hogy lüktet mindenkinek a szíve egészen a torkában. Mengele áll felemelt korbáccsal, sárgán izzik a szeme, megszólal. Amit mond, az nagyon egyszerű: "... und wird keine Ruhe sein, führe ich Euch alle nackt und lebendig ins Feuer..." Aztán sorra járulunk elé magasba emelt jobb karral. Mindenki reszketve nézi saját testét, nincs-e rajta valamilyen kis pattanás. Mengele nem bírja a kiütést, a pattanást. Képes ezért valakit gázra küldeni. Egyeseket lila tintaceruzával megjelöl a mellükön, mint válogatáskor szokta: Sch,/Schwanger, Scharlack/ K /Krätze/, stb., de az ötszáz mégis együtt marad. Fellélegzünk.A bevagonírozásra késő este került sor. Azt mondták, várnunk kell még, mert hozzák az útravaló kenyeret, margarint. Órák telnek el, a kenyér csak nem jön. Suttogni kezdünk, biztosan nem munkára visznek. A civil, aki kiválasztott, biztosan nem is volt civil, egy SS-tiszt lehetett álruhában; gázba visznek. Csak a látszat kedvéért kigördül velünk a szerelvény, aztán egy másik kapun újra behoznak, de nem munkára, gázra. Aztán azzal biztatjuk magunkat, mire is kellene nekik a látszat ? Nem restelkednek ők, nyílt kártyákkal játszanak, hiszem emlékezem, egyszer bejött két uniformisba öltözött férfi a Schreibstube-ba. A Rapportschreiberint keresték, 200 embert kértek. És embereket szoktak kérni csak úgy, talán a kemencék feltöltésére. A Rapportschreiberin remegő hangon kérdi:"Sie würschen Die Leute auf Trnaport, oder? ..." De ismét más történetek jutnak eszünkbe. Az a néhány száz férfi, akiket szépen felöltöztettek, személyszállító vonatra ültették őket, ellátták élelemmel, azt mondták, munkára mennek, de ez csak áltatás volt, valamennyit a gázba küldték... Idegtépők ezek az órák. Különben is, a régiek nagyon szkeptikusak a munkástranszportok sorsát illetően. Hiszen évek óta ott éltek elzárva a lágerben, fogalmuk sem lehetett, milyen lágerek vannak még a "nagy Német birodalomban". És hogy már ott tartanak, hogy szükség van a zsidó munkáskézre is... Hát, egykedvűen bele kell törődni a sorsba, hogy mégis itt maradunk, Auschwitzból nincs menekvés, mégis a "rózsaszínű" felhők leszünk Auschwitz szürke egén. Pár órai idegkimerítő várakozás után megjön a kenyér. Margarin és Wurst. Három napra való élelmet kapunk, egy vödör feketekávét, egy WC vödröt. A vagonokat lezárják, egy-egy Posten kísér. A szerelvény elindul, csak már amikor nagyon messze járhattunk Auschwitztól, kezdjük hinni, hogy tényleg munkára visznek. Ötvenen vagyunk egy vagonban.Október 28-án futott be a szerelvény Zittauba, este tízkor érkeztünk meg, az állomás tele van szabad (Häftlingi szemmel nézve) polgárokkal, öt hónap után először látunk ilyen képet. A városon át vezetnek. Kellemes volt meglepetésünk. Egy nagyszerűen kiépített gyártelepre kerültünk. Csupa kőépület gőzfűtéssel, folyó vízzel. Mindenkinek van külön ágya, két takarója, porcelán tálja, csészéje, kanala. Két hét telt el amíg munkába vetettek.Repülőgépgyárban dolgoztunk. Zittwerke A.G., Zittau, a Junkers műveknek egy gyára. A tele nahy, sok Häftling munkása van. Mindenféle nemzetiség. Oroszok, ukránok, olaszok, belgák, franciák, ezek kényszermunkások és 500 angol hadifogoly.A gyárban napi 12 óra a munkaidő, felváltva vagyunk éjjeli és nappali Schicht-ben. Én egy hónap után mint német gyors- és gépíró a Montage- und Prüfstandsleitung irodájába kerültem, és így a német és más, nemzsidó munkásokkal való érintkezést csak hírből ismerem. De majdnem megegyezik társnőim elbeszélése. A munkások nagyjából rendesek voltak. Nem nógattak munkára, sőt egyesek direkt, mintegy szabotázsképpen felszólították a nőket, hogy csak lassan dolgozzanak. Voltak olyan esetek is, hogy az elkészült gépben szántszándékkal bent felejtettek valamit. Nem egyszer kellett gépeket kétszer, háromszor is széjjelszedni. A munkások legtöbbje katona volt, úgynevezett Wehrmachtsbeurlaubter. Egy ilyen, a hadiiparban teljesítendő fontos munka végett szabadságolt pilótát visszaküldtek büntetésből a frontra. Szabotázzsal vádolták. Möllernek hívták. A Montage- und Prüfstandsleitung vezetője - egészen véletlenül nem volt bent a keresztény titkárnője - nekem diktálta le a Möller ellen emelt vád pontjait; többek között így hangzott a szöveg: "Die Fehler, die Möller begeht können nicht auf Nichtverstehen oder Nichtkönnen zurückgeführt werden, da ja diese Arbeiten seitens der hier bloss paar Monate eingesetzten jüdisdhen Häftlingsrauen zu meiner Zufriedenheit ausgeführt werden. Es handelt sich hier um ein Nichtwollen, was Sabotage ist..." Möllerrel kétszer beszéltem, feltételezem, hogy tényleg szabotált, mert intelligenciája felfogta a munka mibenlétét.A munkások újságokat hoztak a Häftlingeknek, nagyon sokan ennivalót is. Ezen a téren az irodában más volt a helyzet. Ott jobban féltek egymástól a hivatalnokok, nem tudhatták, ki milyen érzelmű, féltek feljelentésektől. Csak lopva álltak szóba velünk, titokban. Néha ők is adtak kenyeret, almát, cigarettát, vitamintablettát. A beszélgetéseket általában az is megnehezítette, hogy állandóan Aufseherin volt velünk, aki feszülten figyelt, nem beszélgetünk-e a civilekkel. Nem akarták, hogy beszéljünk, tudták, hogy sok mindent mondhatnánk, hiszen Auschwitzból jöttünk. De ha szerét ejtettük, ömlött belőlünk a szó. Csak hadd tudják meg, mi az, ami előtt ők szemet hunynak, csak hadd tudják meg, mi történik Európa kellős közepén a huszadik században. Volt egy Ing.Wilhelm Kuhnke nevű mérnöke a gyárnak. Ez különösen szeretett kikérdezni minket, borzalommal hallgatott és figyelt minket. Velünk szemben rendesen viselkedett, résztvevően és segíteni akarva. Egy ízben, emlékezem már vége felé járt a háború, azt mondta nekünk, ha nagyon zavaros lesz a helyzet, igyekezzünk kiszökni a lágerből. Elmondta, a családja Lipcsében van és milyen boldog, hogy már angol megszállás alatt vannak. Megkérdeztük, miért nem igyekszik eljutni a családjához? Azt felelte, nem teheti, nem hagyhatja el a helyét, majd csak lesz ami lesz. És merthogy mindig rendes volt hozzánk, mintegy vigaszképpen azt mondtuk neki, nem érheti bántódás, rendes ember. De ő maga így vélekedett: "Ja, ich war vielleicht anständig, aber es genügt, dass ich ein Deutscher bin..." Ítéletet mondott az egész német nép fölött.Híreink voltak, különösen az utóbbi időben. Lazult a fegyelem, újságokat hoztunk be a gyárból a lágerbe, februártól férfiak is voltak a lágerünkben, az egyik (Fritz Redlich morva zsidó-Häftling) a gyárban mestereknek szoktak javítgatni rádiókészülékeiket. Az egyik mestert hirtelen a frontra küldték, Redlichnél maradt a rádió. Kis szerelék volt, becsempészte a lágerbe ! Nem volt kis dolog ez, még akkor sem, ha figyelembe vesszük, hogy a helyzet változott, hogy talán már nem is voltak olyan szigorúak velünk szemben. Tőle hallottunk híreket, nem túlzott Redlich amikor azt mondta, hogy mintegy életmentő szerepet játszott ez a kis rádiókészülék a beteg férfiak között. Egy-egy jobb hír életet öntött beléjük.Leszögezhetem, hogy a zittau gyárban általában rendesen bántak velünk. Az irodában különösen udvariasak voltak, hangsúlyozottan úgy viselkedtek, mintha nem is vennék tudomásul, hogy KZ-Häftlingek vagyunk. Nagyon kevesen voltak olyanok, akik másképpen viselkedtek. A munkát az irodában sem hajtották. Ők maguk is 12 órát dolgoztak, kivételt csak a nők és a kiskorúak képeztek, ezeknek napi munkája nyolc óra volt.A gyár után azonban ott várt ránk a láger. Dróttal körülkerítve, amelyben villanyáram keringett. Így őriztek 500 nőt. Mielőttünk angol hadifoglyok laktak az épületben, még egy pár napot együtt is laktunk, azután elvitték őket másfele. Túl nagy volt a veszély, az érintkezés veszélye. De addig is amíg együtt voltunk, akinek csak tudtak, adtak valamit ezek a hadifoglyok. Szappant, fogkefét, törülközőt, zsebkendőt, mindmegannyi érték ! hiszen az Aunában mindent elvettek tőlünk megint, semmink sem maradt. Az angol hadifoglyok abban az időben még minden héten megkapták a Vöröskereszt által küldött csomagokat. Ahogy a hadifoglyokat az épületből elszállították, drótsövénnyel kerítették körül. Ez volt az egyetlen ilyen Block az egész gyártelepen. Sőt, még ez sem volt elég. A Block négy sarkába megfigyelő tornyokat építettek és éjjelenként hatalmas reflektorokkal világították meg az épületet.Az első időben aránylag tűrhető volt a bánásmód és a koszt. A Lagerführer, egy Dinter nevű idősebb férfi rendesen viselkedett velünk szemben. A tetleges fenyítést szigorúan tiltotta. El is helyezték Dintert mint zsidóbarátot. Ekkor egy aljas frátert kaptunk. Försternek hívták. Udvarias volt, mézes-mázos, de ugyanakkor egyre és egyre jobban megrövidített bennünket. A gyár elég rendesen megfizette a kosztot az SS-nek, de a kiutalt élelmiszereknek legalább a felét ellopta az SS saját konyhája számára. Különben a nemzsidó munkások élelmezése jobb volt, megérkezésünk után építették, illetve rendezték be a konyhát a mi Blockunkba, kb. két hétig a nagy konyháról étkeztünk, ahol a többi munkás kapta a kosztot. Lényegesen jobb és táplálóbb volt mint a mienk.Januártól, februártól már kegyetlenül éheztünk. Délben egy liter meleg vizet kaptunk, marharépa uszkált benne vagy darált nyers burgonya. Este 18 deka kenyér kevés Zulageval.Breslau, Gross-Rosen kiürítése nagy izgalmat jelentett, egy pár napra Zittauba költözött az SS-törzs, közöttük Mengele is. Meglátogatta a lágert. Tudtuk, hogy méregfogai kihullottak már, de mégis, az izgalom leírhatatlan volt, amikor tudomást szereztünk megérkezéséről. Megint megjelent előttünk Auschwitz minden borzalmával. Mengele bejött abba a Stube-ba is, ahol én laktam (huszonketten voltunk egy szobában), a tisztaságot és rendet vizsgálta meg. De ekkor már trónjavesztett uralkodó volt. A szobánkban, mint a legtöbb Stube-ban a falakon kis rajzok voltak, angol feliratok, hiszen angol hadifoglyok laktak ott előttünk. Parancsra ezeket a rajzokat, festményeket és feliratokat vagy át kellett meszelni, vagy papírral letakarni. Mi dacoltunk ezzel a paranccsal. A szobánk egyik falán a doveri partvidék elevenedett meg, fölötte egy Shelley vers elő sora: "There will be blue birds over the white cliffs of Dover..." Mengele hibátlan kiejtéssel elolvasta a verssort fennhangon, gúnyosan mosolygott. Talán még mindig azt hitte, számunkra nem lesz többé kék madár a doveri fehér sziklák fölött.Februárban férfiak jöttek a zittau lágerbe, mintegy háromszázan. Szörnyű állapotban voltak, hiszen úgynevezett halálmenetet csináltak végig. Rongyosak voltak, piszkosak, kiéhezettek, tetvesek. Mindennap egy-kettő meghalt közöttük. Az állapotuk olyan volt, hogy csak hosszú hetek után és akkor is csak kb. százat tudott a gyár munkába vetni. Az aljas Förster hol a nőket játszotta ki a férfiak ellen, hol fordítva. Nekünk azt mondta, húzzuk össze egy kicsit a gyomrunkat, hiszen most a férfiaknak kell a több és a jobb ennivaló, szegények sokszáz kilométert tettek meg gyalog, stb., stb. A férfiaknak pedig azt mondta, azért kevés a kosztjuk, mert a nők elorganizálják a burgonyát és a répát. Ha a férfiak több ételért könyörögtek, mert nagyon éhesek voltak, akkor Förster kinézett az ablakon: "Es wird bald Frühling, die Sonne scheint schön und die Sonne hat Heilkraft, es wird schon besser..."A hangulat az utolsó hónapokban elég reménytvesztett volt a németek között. Viselkedésük különösen érdekes volt légiriadók alkalmával. Boldogan várták a riadót, hogy abba hagyhassák a munkát és hazamehessenek. Ilyenkor ragyogó arccal siettek el a munkások. Légiriadó naponta volt. Hazavittek a gyárból, le kellett mennünk a pincébe, később már nem törődtek vele, lemegyünk-e vagy sem. Úgy látszik, a tapasztalat azt mutatta, hogy a pincék nem felelnek meg, a németek inkább a szabadba mentek, az angol hadifoglyokat is a mezőre vitték ki riadók alkalmával. Bombatámadás csak május 7-én érte először Zittaut.Tavasz felé a németek olyan megjegyzéseket tettek, amik decemberben még elképzelhetetlenek lettek volna. De azért dolgoztak tovább, mintha mi sem lenne. Februárban Halberstadtba akarták vinni a gyárat és minket is. Szerencsére erre nem került sor, nem kellett egy halálmenetet végigcsinálni. A gyárat leszerelték teljesen, de közben Halberstadt elesett. Ekkor kezdték visszaszerelni a gyárat. Ismét befutottak a vagonok, amelyek elvitték a gyár berendezését, síneket raktak le a műhelyekben... Pedig Görlitznél az oroszok már áttörték a frontot, csak úgy rezegtek az iroda ablakai a nagy ágyuzás következtében. De ők csak dolgoztak rendületlenül tovább. Május 7-én délután a gyár egyik mérnöke még javában diktált nekem egy tervezetet, egyszerre csak beront egyik mérnöktársa és izgatottan mondja, hogy egy órán belül ki kell üríteni Zittaut. Ilyen közel volt a vég és a mérnökök még a Taktsystem (futószalag) valamilyen tökéletesítésén dolgoztak. Az irodából minket is azonnal elküldtek, a lágerben nagy volt az Aufseherin-ek között a fejveszettség, pillanatok alatt kellett elhagyni Zittaut. Kapkodtak, nem tudták, mihez kezdjenek. Mi azt mondtuk, lehet hogy az SS még végez velünk, de hogy ezt megérhettük, kiegyenlítette az elmúlt év minden kínját, rettegését, éhezését. Május 8-án reggel a Lagerführer Posteb-gárdájával elhagyta a lágert. Különben a kora reggeli órákban mézes-mázos szavakkal jelent meg közöttünk, hogy szeretne 50 nő kíséretében az angolok elé menni, "fogadni" őket. Senki sem mutatkozott hajlandónak.Elment az SS, csak egy két Posten maradt még vissza. Kimehettünk a drótok közül, közel egy év után először. Egy óra múlva egy 22 emberből álló csoporttal elhagytam a lágert. Nekivágtunk az útnak, nem tudtuk, hogy vége van a háborúnak. Féltünk a lagerben maradni, féltünk, hogy az SS még visszajöhet, kiirtanak, hogy talán alá van aknázva a gyártelep. Négy kilométert mentünk, egy német család fogadott be, szállást adtak. Estefelé megtudtuk, hogy éjjel beszüntetik a háborúskodást. Valaki megszerezte a már megjelent kiáltványt. Angesichts der völligen Hoffnungslosigkeit des weiteres Widerstandes Deutschlands... Mérhetetlen gyönyörűség. Szabad voltam, kenyeret, sok-sok kenyeret ehettem és megérhettem ezt a kiáltványt.

Kifosztás